Michael Mehlmann

 

Amerikai színész, menedzser, pszichológus. (1944, Denver, Coloradó)
Nyugtalan, lázadó szellem. A legkülönbözőbb területeken és szerepekben próbálta már ki magát. Függetlensége megőrzése érdekében dolgozott ácsként, villany- és vízvezetékszerelőként is. Néhány éve Amerikából Magyarországra jött. Sorsa úgy hozta, hogy ő, a nyelvünkön csak néhány szót tudó egykori avantgard művész szinkronizálta magyarra Disney Donald kacsáját.

 

"Mindig az ördög leheletén
egyensúlyoztam"
– Mit tudhatunk a családjáról?
– Nagyapám valahol a Monarchiában született, egy tizenhárom gyerekes cipész fiaként. A közös hadseregben orvosként szolgált. Egyszer három évig Debrecenben állomásozott, ott vette feleségül a nagymamámat. A huszas évek elején a család kivándorolt az USA-ba. A második világháború alatt lengyel, német, orosz és magyar rokonságomat elpusztították. A holocaustot egyedül francia nagybácsim – Marcel Natkin, a híres feltaláló és művész – élte túl.
– A Mehlmannok közül ön az első, aki ”faképnél hagyta” Amerikát?
– Apám több évtizedes pszichiáteri működés után 1968-ban áttelepült Genfbe. Évtizedekkel korábban itt járt egyettemre, s akkor és itt ismerte meg szintén pszichiáternek tanuló anyámat (egy orosz kisnemes és egy orosz zsidó festőművésznő lányát.) Most nyolcvanéves apám egyébként rendkívül érdekes, sokoldalú ember. Beszél vagy féltucat nyelven. Fiatal korában vívásban amerikai nemzeti bajnok. Gyönyörűen fest, rajzol, bútorokat készít, klasszikus zenét játszik mandolinon. Ír verseket, novellákat, kötetei jelennek meg. Svájcban is írásból tartja el magát: nagy hollywoodi stúdióknak forgatókönyveket dolgoz át.
– Ön mikor és hol született? Gyermek-és ifjúkoráról milyen emléket őriz?
– 1944 decemberében születtem a Colorado állambeli Denverben. Nyolcéves koromban hosszú betegeskedés után meghalt az édesanyám rákban. Egyik első iskolai élményem az antiszemitizmus megtapasztalása. Szégyellős, sovány kisfiú voltam. Önbecsülésem szempontjából sorsdöntő, hogy tieznkét évesen apámtól egy német juhászkutyát kaptam ajándékba, akit treníroni kezdtem. Később már több kutyával foglalkoztam. Kutyakiállításokon egyre-másra nyertem díjakat, tizenhat éves koromban már Amerika-szerte ismertek. Abbahgytam az iskolát is és csak kutyákat treníroztam. Sok pénzt kerestem, a legnevesebb amerikai idomárok érdeklődtek irántam. Aztán egy váratlan fordulattal hátat fordítotttam az ígéretes karriernek, és beálltam a hadseregbe. Dacból és lázadásból, mert apám soha nem ismert el, soha nem dícsért. Három évig Nyugat-Berlinben szolgáltam katonai hírszerzőként.
Leszerelés után mit csinált?
– Megtakarított zsoldomból fél évig utazgattam Európában, aztán visszatértem az Államokba, s hazaköltöztem apámhoz. A kórházában helyezkedtem el sportinstruktorként: elmeállapotuk miatt kivizsgálásra, kezelésre küldött bűnözőkkel foglalkoztam. Munkámmal párhuzamosan elvégeztem egy kétéves college-ot (félbehagyott gimnáziumi tanulmányaimat még a katonaságnál befejeztem). Később beiratkoztam a New York állam legjobbjának számító Albany Egyetemre. Pszichológiát és politikai tudományokat hallgattam, illetve mellettük filozófiát, természettudományokat, összehasonlító világirodalmat és menedzselést. Mivel négy éven át nem jártam a testnevelési órákra, végül is nem állították ki a diplomámat.
Hol és hogyan helyezkedett el?
– 1969 és ’79 között különböző fontos állami beosztásokat kaptam. Először Albanyban és New Yorkban ipari pszichológusként kutatási és képzési programokban, tesztek kidolgozásában vettem részt, amelyek azt célozták, hogy a feketék és a kisebbségi csoportok egyenlő eséllyel pályázzanak az állami állásokra. Ezután menedzserigazgatóként évekig egy hatalmas vállalkozás, az első amerikai állami park és rekreációs központ létrehozását, több száz ember munkáját irányítottam. Később New York város kulturális ügyosztályát vezettem. Fontos szerepem volt a 25 millió dolláros költségvetés felhasználásában, elosztásában, száznál több szervezet tevékenységének segítésében. Az országban először kidolgoztam a kulturális szponzorálás koncepcióját, s a pályázatok elbírálásához szükséges technikákat és módszereket. Végül, 1978 és ’79 között egy nagy New York-i magánalapítvány alelnöki posztját töltöttem be.
– Kielégítette a hivatalnokoskodás?
– Csak részben. Ezért is kezdtem 1971-ben, New Yorkba kerülésemkor – egy sikeres színész barátom hatására – munka mellett színházzal is foglalkozni. Ez az időszak egyébként az off-off Broadway kezdete és aranykora. Esténként az egyik leghíresebb és legjobb off-off Broadway színházban, a Manhattan Theater Clubban dolgoztam ingyen, mint világosító, kellékes, színpadmester, mindenes. (Ebben a színházban lépett különben először színpadra Meryl Streep is.) Négy évig egy magániskolában színészetet is tanultam, de abbahagytam. Úgy éreztem, a karrierért minden fel kellene áldozni. Engem viszont túlságosan is sok minden érdekelt. 1977 telén, pár hónappal Amerikába érkezésük után ismerkedtem meg Halász Péter és társai – szakmai körökben már jegyzett – Squat néven világhírűvé vált együttesével. Tanácsadóként arra szólt a megbízatásom, hogy segítsem őket amerikai pályakezdésükben, beilleszkedésükben. A hivatalos kapcsolatból évekre szóló közös munka és barátság lett. Több darabjuknak voltam producere és menedzsere, egyben még játszottam is, s előkészítettem európai vendégjátékaikat. A Squat mellett a hetvenes évek közepéig több híres amerikai avantgárd művésznek (Robert Anton, Lee Breuer, Bob Caroll, Bob Telson) is a producere, menedzsere lehettem. Játszottam Lee Nagrin színházi és filmes produkcióiban is, s megszerveztem a berlini Schiller Theater (Samuel Beckett rendezte Godotjának) vendégjátékát a brooklyni Academy of Musicban.
– Hogyan tudta ellátni hivatali kötelességeit és mellette még színházat is csinálni?
– Bírtam idővel és energiával is. 1979-től aztán már nem is adódhatott munkahelyi konfliktusom. Ultrakonzervatív főnököm ugyyanis kirúgott amiatt, hogy hivatali lehetőségeimet felhasználva anyagi támogatásban részesítettem néhány neki nem tetsző avantgard művészt és együttest, főleg pedig a polgárpukkasztó produkciói miatt egyesek szemében botránykőnek számító Squatot.
Mihez kezdett állás nélkül?
– Szakkönyvekből kitanultam az ácsmesterséget, a villany- és vízvezetékszerelést, a szobafestést. Egy évtizeden át – amíg az Egyesült Államokban maradtam – már nem is helyezkedtem el, mert meg akartam őrizni a függetlenségemet. Szerettem különböző anyagokkal dolgozni. Élveztem az új feladatok jelentette kíhívásokat. A kétkezi munka mellett a nyolcvanas évek elején – egy festőművész szomszédom unszolására – ”rászoktam” a festésre is. Annyira, hogy sokszor heteken át mást se csináltam. Budapesten készült non-figuratív képeimből néhány barátom egyébként tárlatot akar rendezni.
– Hogyan került 1988-ban Magyarországra?
– Breznyik Péterrel, a Squat egyik alapítójával filmet akartunk forgatni, de nem volt elég pénzünk. Egy New York-i társaságban ismerkedtem meg Szirtes András filmrendezővel. Ő tanácsolta nekünk: próbálkozzunk Magyarországon. Így is történt...
– A párhetes forgatás után aztán ittragadt. Miből él?
– Színjátszásból és újabban nyelvtanításból is. Szerepeltem Bereményi Géza, Dér András, Háy Ágnes, Kécza András, Szirtes András és Tarr Béla filmjeiben, Bereményi és Dér színházi rendezéseiben. Időnként edizódistaként feltűntem itt forgó angol,amerikai filmekben is. Közülök a legjelentősebb a David Cronenberg rendezésében Budapesten is felvett Mr. Butterfly, amelyben Jeremy Iron partnere lehettem. Örültem a felkérésnek, főleg azért, mert így ki tudtam fizetni többhónapos lakbértartozásomat. Újabb, viszonylag állandó foglalatosságom Disney Donald kacsájának magyarra szinkronizálása.
– Elég meglepő, hogy ezt a feladatot önre, s nem egy magyar színészre bízták.
– Az előzményekhez tartozik, hogy Donald hangját gyerekkorom óta utánzom. Egyszer pedig egy New York-i avantgárd színházban, a Csehov nagymamája című produkcióban, a Cseresznyéskertből adtam elő hosszú monológot Donald hangján. Magyarországon úgy fedeztek fel, hogy az Asbóth utcai Kamaraszínházban – ahol Fassbinder Fehér méreg című darabjában játszottam némaszerepet – valamelyik előadás után a társalgóban Donalddal mulatattam a kollégámiat. Egyikük szólt a szinkronrendezőnek, aki próbafelvételt készíttetett velem. A szalagot kiküldték Los Angelesbe, a Disney cégnek, s a jelöltek közül végül is rám esett a választás. Eddig 54, egyenként 7 perces rész készült el.
Miképp lehetséges, hogy bár magyarul csak néhány szót tud, Donald szövegét mégis akcentus nélkül mondja el?
 – Egy barátom a szöveget magnóra mondja. Először lassan, tagolva, majd rendes beszédtempóval. Jó a hallásom s addig hallgatom, kapcsolgatom a magnót, amíg pontosan utána tudom csinálni az eredetit. Egy óra szinkronmunkához három, három és fél óra otthoni előkészületre, edzésre van szükségem. Akárhogy is: ez a legnehezebb feladat az életemben.
– Gondolom persze, nem az volt a legtitkosabb vágya, hogy valamikor Donald kacsa lehessen Magyarországon. Egyáltalán mi vonzotta ide, s főleg mi tartotta önt itt?
– Amerikát és az amerikai kultúrát sohasem szerettem. Nem szerettem New Yorkot sem, de ott kellett élnem és dolgoznom. Már két-három évvel azelőtt, hogy Magyarországra jöttem volna, azon töprengtem harmadik – magyar származású – feleségemmel, hogy el kellene menni Amerikából Európába. Csak éppen nem tudtuk pontosan, hogy hova. Azért maradtam Magyarországon, mert művészi lehetőségeket, érdekes feladatokat kaptam. Úgy éreztem, megtaláltam azt a kultúrát, művészetet, azokat az embereket, amivel és akikkel azonosulni tudok. Olyanfajta humanizmussal, olyan közösségekkel, egymás iránti figyelemmel találkoztam, amely a nyolcvanas évek eleje óta már nem létezett New Yorkban.
Kezdeti lelkesedése megmaradt mára is?
– Vagy másfél éve már nem szeretek itt lenni. A művészetek, s a mindennapi élet engem annyira vonzó humanista minősége mára elveszett, megsemmisült. Ez már nem az a Magyarország, ahová pár éve megérkeztem. Ezért, s mert szeretem a változásokat, mert keresem és élvezem a kihívásokat, tovább akarok menni, Pétervárra. Szeretek izgalmasan, veszélyesen élni. Mindig az ördög leheletén egyensúlyoztam...
 
(1993)
 
*
 
 
– Elment Pétervárra?
– Végülis eljutottam oda a múlt év őszén, a Rasputin című HBO produkció fogatócsoportjával. Nagyot csalódtam. Életemben nem láttam ilyen depressziós, szürke várost, ilyen lehangolt embereket. Nagy a szegénység, éhség, a közbiztonság csak a new yorkihoz fogható. A bérek iszonyúan alacsonyak. A szállodai szobám napi háromszáz dollárba került, egy kávé négy és félbe; ugyanakkor a filmben játszó neves pétervári színészek napi húsz dollár gázsit kaptak. A színházi élet és a filmgyártás vegetál.
– Mi történt önnel az utolsó beszélgetésünk óta?
– ’93 nyarán negyedszer megnősültem, feleségem grafikus. ’94 októberében váratlanul felmondtak nekünk, el kellett hagynunk a budai bérelt lakásunkat. Anyósom és apám segítségével – akitől akkor kértem életemben először pénzt – Etyeken vettünk egy nagyon olcsó házat. Tizennégy hónapig tartott, amíg lakhatóvá tettem. Az első évben nyomorogtunk: bejártam Pestre angolt tanítani, heti háromezer forintot kerestem. A múlt év második felétől újra több külföldi stáb forgatott Magyarországon. Négy filmben is kaptam kisebb-nagyobb szerepet: a Rasputinban, a török-német-magyar koprodukcióban készült Porond-mesékben, Peter Medák magyar származású rendező Victor Hugo adaptációjában, a Quasimodóban és Makk Játékosában.
Nem hiányzik Budapest?
– Amikor nyolc évvel ezelőtt idejöttem, a világ egyik legrokonszenvesebb helyének tűnt számomra. Ma a városnak már nincs szíve, lelke. A hangulatos találkahelyeket, kis éttermeket, presszókat eladták, megszüntették. Helyükön gyorséttermek, bankfiókok, autószalonok nyíltak; s ezzel elpusztították az emberi kapcsolatokat, a város százados atmoszféráját is. Ez nagyon fáj nekem. A pénz minden értéknél fontosabbá vált. Szabad a rablás, nincsenek szabályok.
Marad Magyarországon?
– Igazából, ha akarnék se tudnék hova menni. Pénzem nincs, s nem vagyok már fiatal ember. Etyek szép hely és biztonságos. Nagyszerű emberek élnek ott, akik törödnek egymással. 
Milyennek látja a magyarokat?
– Sok tragikus vonásból és öngyilkos bátorságból összegyúrt, költői, Don Quijote-i teremtmények. A mi családunknak is hasonló karaktere, mentalitása, érzésvilága volt. Fiatalabb és kevésbé fiatal koromban Amerikában gyakran kritizáltak, hogy pesszimista vagy cinikus vagyok. Itt senki sem kritizál.
 
(1996, 1998)