A hangosfilm történetének első és egyik legnagyobb hatású női sztárja, Marlene Dietrich 25 évvel ezelőtt 1992. május 6-án halt meg. A vamp, a végzetes asszony ikonja volt, aki már életében legendává, önmaga emlékművévé vált. Érdemes megvizsgálni a mítosz mögött az embert: izgalmas, ellentmondásos egyéniségét, tartalmas és kalandos sorsát, művészi pályáját.

1.

1901. december 27.-én született Maria Magdalene von Losch néven. Berlini konzervatóriumi és Max Reinhardtnál folyatott színi tanulmányai után közel egy évtizeden keresztül berlini kabarékban, mulatókban, kis színházakban lépett fel. Húsz német és egy osztrák filmben játszott rosszlányokat, de nem emelkedett ki az ismeretlenségből. (Egyik első filmjét, az Őnagysága nem akar gyereket címűt Korda Sándor rendezte, Balázs Béla írta.)

     Talán szenvtelen játékstílusa miatt figyelt fel rá egy darabban Josef von Sternberg, osztrák származású amerikai rendező, s a producer tiltakozása ellenére rábízta a Heinrich Mann Ronda tanár úr című regényéből 1930-ban készített A kék angyal főszerepét. A film egy ideig dobozban maradt, s végül a némettel egyidejűleg – ugyanazokkal a színészekkel – forgatott angol változat világsikert aratott. Ez indította el Dietrich amerikai karrierjét.

     Az elkövetkező három évtizedben harminc amerikai és egy-egy francia, olasz, illetve NSZK filmben szerepelt. A legnagyobbak is rendezték: René Clair, Alfred Hitchcock, Stanley Kramer, Fritz Lang, Ernst Lubitsch, Josef von Sternberg (nyolcszor), Orson Welles, Billy Wilder.

    Amerikából nem tért többé vissza a szülőhazájába, 1936-ban pedig visszautasította Goebbels film-ajánlatát. 1944-45-ben fellépett a frontokon a szövetséges katonák előtt, kiállása, bátorsága és az érte kapott kitüntetései (Francia Becsületrend lovagkeresztje és tisztikeresztje, amerikai Szabadság emlékérem) tovább erősítették karizmáját.

     1961-ben visszavonult a filmtől, ekkorra már fontosabbá vált számára az 1953-ban kezdett énekesnői karrierje. Turnézott Észak-, és Dél-Amerikában, Ausztráliában és Európa legtöbb országban, többször járt a Szovjetunióban és Lengyelországban is. Mindenütt óriási sikert aratott (ha hinni lehet Dietrichnek, volt olyan este, amikor előadás után 69-szer tapsolták vissza.)  Fellépéseit 1975-ben egy szerencsétlen melbourne-i baleset miatt kellett abbahagynia.

      Élete utolsó 10-15 évét teljes elszigeteltségben, inkognitóban – különböző betegségekkel és alkoholproblémákkal küzdve – egy párizsi bérház kétszobás lakásában pályája felhalmozott rekvizitumai között töltötte. A főbejárati ajtót is befalaztatta, csak néhányan léphettek szentélyébe. Telefonon is nehezen lehetett megközelíteni, gyakran letagadtatta magát.

    Halála hivatalosan szív-, és veseelégtelenség miatt következett be, de az is lehet, hogy túladagolta az altatatóját, mert öngyilkos akart lenni.    

2.

A kék angyal világsikerében nyilván közrejátszott Josef von Sternberg remek rendezése, a film sűrű atmoszférája, expresszív stílusa és persze a gimnáziumi tanárt alakító Emil Janinngs parádés alakítása. A film diadalútja azonban elsősorban Marlene Dietrichnek köszönhető: szexuális vonzerejének, külsejének – hosszú lábainak, kivillanó combja látványának –, és fátyolos, izgató hangjának, amelyen arról énekelt, hogy csak a szerelem, a szeretkezés érdekli. Talán titokzatosnak tűnt, s a nézőkben nosztalgikus emlékeket és bizonytalan, meg nem fogalmazott reményeket ébresztett. Találó Max Brod – Franz Kafka barátja – jellemzése: "Ártatlan, mint egy ragadozó."

    Mai szemmel nézve Dietrich egyáltalán nem tűnik titokzatosnak, a végzet asszonyának. Énekesnője könnyű erkölcsű, közönséges, erőszakos nőszemély, üres és feslett, de egy ideig úgy tűnik mintha nemcsak szórakozna a belehabarodott gimnáziumi tanárral, nemcsak szánakozna rajta, hanem szeretné is őt. Dietrich a figurának ezt a kettősségét kevéssé érzékelteti: mozgása szögletes, színészi eszköztára, mimikája nem túl gazdag. Énekesnőként furcsa, rekedt, fátyolos hangjával, modorával, dala szövegével és előadásával azonban mindenképpen újszerű és kihívó jelenség.

     Marlene Dietrich memoárjában bevallja, hogy színésznőként nagy nulla volt, amíg nem találkozott Josef von Sternberggel – a „kamera Leonardójával” – aki „titokzatos módszerével” életre keltette őt. Nemcsak, hogy rábízta A kék angyal főszerepét, de hollywoodi szerződést is szerzett neki. Nyilván azért, mert észrevette, hogy egy újfajta nőtípus megteremtésének lehetősége rejlik benne. Ehhez azonban még dolgozni kellett a színésznőn, a külsejét átalakították: 15 kilót kellett fogynia, szemfogait műfogakra cserélték, hullámos haját kisimították. Modern asszony, az első, aki a vásznon nadrágban jelent meg. Nemcsak Dietrich külsejét "finomították", hanem figuráját is.

    Dietrich az egyéniségétől, színészi karakterétől nem idegen szerepkörbe kerül: ő lesz a vágy titokzatos tárgya. Kemény és félelmetes, hideg és érzéketlen asszony. Kalandos, romantikus, giccses mesék végzetes vonzerejű, a férfiakra romlást hozó hősnője. Forgatókönyvírói előszeretettel  nyúlnak A kék angyal receptjéhez: Dietrichnek harminc amerikai filmje közel felében ugyanaz vagy hasonló a foglalkozása, mint Lolának. Hétszer bárénekesnő, vagy korábban az volt (Marokkó, A szőke vénusz, Asszonylázadás, Bizsu, Külügyi szívügyek, Bűntanya, A vád tanúja), háromszor színésznő (The Lady Is Willing, Rémület a színpadon, Göröngyös légi utak), kétszer mulató, lebuj tulajdonosa (Fosztogatók, A gonosz érintése), egyszer bárban dolgozik(Manpower). Nem ritkán arisztokrata: egyszer hercegnő (A vörös cárnő), háromszor grófnő (Mártírasszony, New Orleans angyala, Monte Carlo-i történet), egyszer bárónő (Gigolo). De akad olyan történet, amelyben a hárem királynője (Kismet), kémnő (X.27), vagy cigánylány a harmincas évek végi Németországban (Golden Earrings) Marlene mindig ugyanazt a figurát játssza és nagyjából mindig ugyanúgy. Mozgása, eszköztára, ábrázolóképessége A kék angyaltól az utolsó filmjéig igen keveset változik, gazdagodik.

    A Halálos ölelés (1946) Dietrich emigrációban készült 22. filmje például kivételesen nem amerikai, hanem francia film, ennek ellenére azonban a sztori igénytelenségével és pszichológiai hiteltelenségével felveszi a versenyt a leggiccsesebb hollywoodi melodrámákkal. A hősnő, Blanche a maga és mások végzetének is előidézője. Alakjába sokféle közhely, negatív tulajdonság összesűrűsödik: nagykanállal eszi a férfiakat, hideg, számító, üres asszony, bár, úgy tűnik, hogy néha, egy-egy felvillanás erejéig van önkritikája, valamelyes erkölcsi érzéke.  Igazából nem tudni, hogy mit, kit akar. A figurát Dietrich sem tudja felépíteni, élővé és valamennyire is hitelessé tenni: hol rémült kifejést vág, hol tűnődve néz maga elé, vagy rebbenékeny mosoly jelenik meg az arcán, máskor kacér, kihívó vagy bánatos,  

     Hitchcock 1950-ben forgatott – tőle szokatlanul nehézkes és izgalommentes – filmjében, a Rémület a színpadonban – Dietrich egy számító, hideg, érzéketlen színésznőt formál meg, akinek az arcán nem igen tükröződnek érzelmek. Nem véletlen, hogy az NSZK-ban a filmet Die Rote Lola címmel játszották.

   Billy Wilder 1957-es bűnügyi filmjében, A vád tanújában a gyilkossá vált főszereplő, Leonard Vole, a háború utáni hónapokban még katonaként ismerkedik meg egy német lebujban Christine-nel, aki énekel és tangóharmonikán játszik. Közben egy részeg matróz leszakítja nadrágját, és így láthatóvá válik hosszú és szép lába és combja. Christine bírósági tanúskodásából úgy tűnik, hogy gyűlöli a férjét, valójában azonban színlelésével megmenti őt. Mindvégig hideg és szenvtelen marad. Eltökélt és kemény. Arcán nem tükröződnek érzelmek. Dietrich otthonosan mozog ebben a szerepkörben, ugyanakkor az általa játszott másik szerepben, a Christine-t leleplező, leveleit eladó közönséges asszonyként szinte csapnivalóan rossz.

    Orson Welles 1958-as, az amerikai-mexikói határon játszódó film noirjában, A gonosz érintésében Marlene Dietrich egy lepusztult mulató, jobb-napokat látott, kikent-kifent, csiricsáré ruhát viselő tulajdonosnőjét, Tányát adja. Révülten, mereven, kihívóan néz maga elé, szivarozik. Még kétszer bukkan fel, rövid időre. Dietrich – persze elsősorban a megíratlan figurának „köszönhetően” – csak régi önmagát, manírjait ismétli.

       Stanley Kramer – témáját, üzenetét, a legtöbb színészi alakítást és a játékidőt tekintve is – nagyszabású filmje, az Ítélet Nürnbergben 1948-ban, a rommá bombázott ikonikus helyszínen, Nürnbergben játszódik, középpontjában a néhány vezető náci bíró, illetve a volt igazságügy miniszter ellen indított per áll. Dietrich egy II. világháború után kivégzett Wehrmacht-tábornok özvegyét játssza, egy többgenerációs katonacsalád sarját, aki maga is katonás nevelést kapott. Fellépése, járása katonás. Kemény, határozott karakter.  Ha vannak is érzelmei, ez alig derül ki a mimikájából. Ez Dietrich korábbi szerepeinek ismeretében nem meglepő, az inkább, hogy az ekkor már 60 éves színésznő arca mennyire sima, ránctalan, merev. Talán egy plasztikai műtétnek köszönhetően.

        A kastélyából kilakoltatott Christine egyébként mindvégig úgy jelenik meg mintha egy divatlapból vágták volna ki, frizuráján a fodrász órákat dolgozhatott. Lehet, hogy ezt az elegáns megjelenést és külsőt a rendező vagy a jelmeztervező képzelte el így, de még valószínűbbnek tűnik, hogy az Dietrich kérése és elképzelése volt. (Mindez egy olyan közegben, ahol még a kávé is hiánycikknek számít.)   

     Egy alkalommal egyébként, amikor Christine a tárgyalást vezető idős amerikai bíróval (Spencer Tracy) sétál Nürnberg belvárosában, a kocsmából a híres német dal – Dietrich énekesnői repertoárjának egyik legfontosabb darabja – a Lili Marleen dallamai szűrődnek ki.

     Az 1961-ben született Ítélet Nürnbergben című film után Dietrich gyakorlatilag nem vállalt filmszerepet, aminek több oka is lehetett. Mindig is meg akart felelni a róla – részben maga által – alkotott elképzeléseknek, és nyilván nem szerette volna, ha a kamera premier planban mutatja, hogy mennyire megöregedett. Könnyen elképzelhető, hogy elege lett a skatulyából, amelybe a rendezők tették, és amelybe magát zárta.

    Dietrich egyébként az évek múlásával kevés és egyre kevesebb szerepet kapott. 1946 és 1952 között egy-egy filmben játszott, 1953-55-ben egyben sem. 1956-ban két filmben, 1957-58-ban egy-egy filmben játszott, 1959-60-ban egyben sem. Mindamellett az ötvenes évek elejétől új sztárok – elsősorban is Marilyn Monroe, Brigitte Bardot – léptek színre, a Dietrich által játszott nőtípus pedig egyre érdektelenebbé vált.

     1978-ban Dietrich mégis elvállalt egy egészen kis szerepet a David Hemmings rendezte, David Bowie, Sydne Rome, Kim Novak, Maximilian Schell, Curd Jürgens főszereplésével készült Dzsigolóban, mert a kétnapos forgatásért negyedmillió dollárt kapott. Porosz bárónőként hideg, elegáns, megközelíthetetlen, titokzatos – és egyik leghíresebb dalát, a Just a Gigolót énekli.

      Ernyey Béla is játszott a filmben, két napig Dietrichhel is forgatott. Ahogy erről memoárjában (Az álmok veszélyes dolgok…, Iris, 1987) beszámol, nagyon izgult mielőtt először találkozott volna a „filmtörténet legnagyobb dívájával”. A láthatóan nehezen mozgó színésznő egyébként ízelítőt adott allűrjeiből: jelenetét a tízórás kezdés helyett – mert nem volt elégedett a hajával és a sminkjével – végül csak délután háromkor vették fel. Viszont Ernyey – szerződésének kikötései ellenére – beszélgethetett Dietrichhel németül és fényképet is készíthetett róla.

   1984-ben viszont a színésznő már nem engedte meg a róla dokumentumfilmet készítő Maximilian Schellnek, hogy lefilmezze, csak a hangját rögzíthette.  

      Dietrich memoárjában azt állítja, hogy nemcsak a végzet asszonyát, hanem „komoly szerepeket is” játszott.Vagyis, minthaő sem tartotta volna komolynak (legalábbis már élete alkonyán)a vamp szerepkörét.  A memoárjában és interjúkban is beszélt arról, hogy a filmnél jobban szerette a színházat, számára a színpad jelentette az „édenkertet”

    És valóban: énekesnőként jobban ki tudta magát futni, jobban meg tudta magát mutatni. Ami a vásznon modorosságnak tűnt, az a színpadon stílus lett, ami a filmszerepeiben az eszközök hiányának vagy szűkösségének tűnt, az a színpadon eszköztelenségként erényévé vált. Minidrámákat adott elő, szomorúan, drámai erővel, megélt fájdalommal, legjobb pillanataiban borzongatóan.

3.

Dietrich már a hetvenes évei közepén járt, amikor papírra vetette (vagy esetleg egy szellemírónak lediktálta) a memoárját, amely 1979-ban jelent meg Nehmt nur mein Leben… címen (magyarul: Tiétek az életem, fordította: Sarlós Zusza, Zeneműkiadó, Budapest, 1985) Lehetett volna őszinte magával és az olvasóval, hiszen már nem volt mit veszítenie. Ő azonban kissé idealizált képet festett magáról, egyes tényeket elhallgatott, másokon "finomított". Élet-, és pályarajza az amerikai kezdetektől vázlatossá, elnagyolttá válik.

     Érdekes, hogy Dietrich milyennek látta vagy akarta láttatni magát.  Azt állítja, hogy színésznőként – se a forgatásokon, se a színpadon – nem volt biztos magában. Nem hiszi, hogy titokzatos lett volna. A hírnevet „terhesnek, gátlónak és veszélyesnek” érezte, az sose volt számára nagyon fontos és nem is változtatta meg. Nem tartja magát erős nőnek. „Súlyosan sérült vagyok.”  „Nagyon könnyen elcsüggedek.”

    Bár a nyilatkozataiban tiltakozott az ellen, hogy a szerepeivel azonosítsák, azok és a személyiség kölcsönösen alakították egymást, hatottak egymásra. Akármit is tett Dietrich – ez a sztárság természetéből következik – az mind csak tovább erősítette a róla kialakított mítoszt.

   Zajos, viharos magánéletéről sok pletyka keringett, különböző források szerint hosszú élete során rövidebb-hosszabb időre a szeretője volt Yul Brunner, Maurice Chevalier (ő el is vált miatta), Gary Cooper, Douglas Fairbanks, John Kennedy, Erich Maria Remarque, Frank Sinatra, G. B. Shaw, James Stewart, Mike Todd, Raf Vallone, John Wayne, Orson Welles. (Nőkkel – így Claudette Colbert és Ona Munson színésznővel, Mercedes de Acosta írónővel – is folytatott viszonyt.  

    Szexuális étvágyáról, zajos kalandjairól csak ennyit ír a memoárjában: „Talán nehéz megérteni a kapcsolatokat, amelyek jelentősebb férfiakhoz fűztek: meg sem próbálom elmagyarázni. Ha olyanok olvassák e könyvet, akik szerelmi kapcsolat alatt kizárólag a testi szerelmet értik, jobban tennék, ha becsuknák, mert erről nincs mit mondanom, annál az egyszerű oknál fogva, hogy meglehetősen járatlan vagyok benne. A testi szerelem egész életemben kizárólag az igazi szerelem velejárója lehetett [...] ezért nem voltak futó kalandjaim.”  

    Dietrich magát fedhetetlen és szilárd erkölcsű nőként jellemzi: ő „ősrégi elvek örököse, asszony, aki nem mutogatja legmélyebb érzéseit, aki saját – mások számára – megközelíthetetlen törvények szerint él.” 

    A könyvében sok mini-portréval, pletykával szolgál kollégákról, művészekről, hírességekről. Dicséretére legyen mondva, hogy nagyobb részt mindenkiről – mindenekelőtt is rendezőiről – elismeréssel nyilatkozik. Sokat tanult Mae Westtől, jóban voltak, igyekezett Dietrich önbizalmát erősíteni. Spencer Tracyt, „az egyetlen nagy színész”-nek nevezi, rajta kívül azonban szerinte a hollywoodi partnerei többségét „nem áldotta meg túl sok ésszel az anyatermészet”. John Wayne-nek például „halvány gőze sem volt a színjátszásról”. Az Oscar-díjról is lesújtó a véleménye.

    Művész-idoljairól (pl Alberto Giacometti, Erich Maria Remarque, Konsztantyin Pausztovszkij, Igor Sztravinszkij, Szvjatoszlav Richter) és a penicillin feltalálójáról,  Alexander Flemingről kifejezetten rajongással, alázattal, saját kicsinységét hangsúlyozva beszél. Bár meglehet, hogy ez a túlzott szerénység csak egyfajta szerep.

    Színészkollégáira emlékezve senkiről sem sejteti, hogy közelebbi kapcsolatuk lett volna. Jean Gabin kivétel. Őt élete nagy szerelmének tartja. (Ő volt egyébként az egyetlen, aki otthagyta Dietrichet.)  „[...] tökéletes férfi volt. [...] Olyan bálvány, amilyenre sok asszony vágyik. Mentes volt minden hamisságtól, tiszta volt és átlátszó. Jólelkű [...] szélsőségesen makacs volt, ragaszkodó és önfejű [...] a legérzékenyebb ember, akit ismertem.” „Szerettem, mint gyermekem [...] anyja voltam, nővére, barátja, s annál is több.”

    Gabin egy ideig Amerikában is élt, de nem kedvelte a hollywoodi világot, s az első adandó alkalommal hazatért, hogy harcolhasson a németek ellen. Nyilván az ő magatartása is ösztönözte Dietrichet, aki az USA hadba lépés után részt vett a háborús kötvények jegyzését népszerűsítő, napi 6-8 fellépéssel járó országos roadshowban. Később, 1944-45-ben pedig észak-afrikai támaszpontokon, majd Olaszországban, Franciaországban végül Németországban szórakoztatta napi 4-5 fellépésen az elcsigázott, beteg katonákat. Mindezt azért tette, mert hálát érzett azért, hogy Amerika befogadta.    

      Ez azonban nem akadályozta meg Dietrichet abban, hogy kritikusan lássa az USA társadalmát: „A barátkozásról-társalgásról leszoktak [...] nem maradt más időtöltés, mint a televízió. [...] Amerika nem a tisztességre épült. Ellenkezőleg. [...] Ez az új szerep, amit Amerika játszik, erőltetett és mesterséges…”

     És: „[...] a televízió uralta térségekben a képernyő agymosásában részesült szerencsétlen népség birkanyájként követi a vezetőket [...] leszokik arról, hogy saját véleményt alkosson.”

     Dietrichnekviszont nagyon is volt saját véleménye a legkülönbözőbb dolgokról. Memoárja reflexiói, a társművészetek (irodalom, zene, festészet, tánc) iránti szenvedélyes szeretete, olvasottsága is bizonyítják, hogy intelligens, művelt, okos asszony volt.

5.

Dietrichről több mint harminc monográfia és rengeteg tanulmány született. Pamela Gems angol írónő a Heinrich Mann regény alapján darabot írt (The Blue Angel, 1991), a színésznő-énekesnőnek pedig Marlene címmel, 1996-ban darabot szentelt, amit több magyar színház is bemutatott. A háromszereplős mű lényegét tekintve monodráma, amely 1969-ben játszódik egy párizsi színház öltözőjében, nem sokkal Dietrich showjának premierje előtt. Az ikon öltöztetőnőjének és asszisztensének mesél az életéről, szerelmeiről, szeretőiről, szex vonzerejéről. Szavaiból az is kiderül, hogy nemcsak láb- és idegfájdalmával, illetve az öregedéssel küszködik, de az illúziók fenntartásáért is harcol.

     Ne feledkezzünk meg Pataki Éva Edith és Marlene című zenés drámájáról, melyet Mészáros Márta rendezett meg 1988-ban a Vígszínházban Kútvölgyi Erzsébettel (Edith Piaf) és Hernádi Judittal (Marlene) (A színdarab ma is műsoron van, most Botos Éva és Nagy-Kálózy Eszter kelti életre a két eltérő módon eredeti és zseniális énekesnőt.)

    2000-ben film is készült Dietrichről, a német-olasz koprodukció alkotói – Joseph Vilsmaier rendező és a forgatókönyv írói – azonban többnyire csak jól ismert életrajzi tényeket rakosgattak össze, és nem sikerült megfejteniük a titkot, hogy mitől tudta Marlene elvarázsolni a közönséget, mitől tudott magába bolondítani annyi férfit.

     Persze erre nem is lehet könnyen válaszolni. Mint, ahogy azt is nehéz megérteni, hogy Dietrich miért zárta magát élete utolsó 10-15 évében világhírneve börtönébe. Választott magánya nyilván az egyéniségéből következett: nem akarta, hogy az emberek a mítosz helyett a valóságos képpel, az istennő helyett egy esendő öregasszonnyal szembesüljenek.           

    Lánya és örököse, életrajzírója, Maria Riva színésznő a Marlene Dietrich című könyvében (Ballantine Books, 1992) bevallotta, hogy az anyja mérhetetlen önzésével mindkettőjük életét tönkretetette. Maga Dietrich is beismerte egy kilencvenéves korában adott interjújában, hogy hírnevéért a magánéletével fizetett. Josef von Sternberg annak idején állítólag Dietrichnek szegezte a kérdést: világhírű vagy boldog akar lenni. Ő a karriert választotta.