Az író és az ő Svájca

A második világháború utáni német nyelvű irodalom egyik nagy alakja, az író, drámaíró – nem mellékesen festőművész és karikaturista – Friedrich Dürrenmatt idén száz éve született. Néhány hete derült ki, hogy – több százezer honfitársához hasonlóan – őt is megfigyelte a svájci Szövetségi Rendőrség: megszakítással közel ötven éven át követték nyomon életét, pályáját, közéleti aktivitását.

A megfigyelt ember

Dürrenmatt már 1966-ban sejtette, hogy megfigyelik, egy ekkor adott interjúban így fakadt ki: „Minden seggfej, aki hatóságnak képzeli magát, lehallgathat engem.” Ugyanebben az interjúban arra is figyelmeztetett, hogy hazájában a szabadság veszélybe kerülhet, mert a demokrácia homlokzata mögött rendőrállam épülhet.  Az évek során sok ismeretet, s talán újabb személyes tapasztalatot is szerezhetett a titkosszolgálatok áldásos működéséről, mert A megbízás avagy a megfigyelők megfigyelőjének megfigyeléséről című, 1986-ban publikált bűnügyi kisregényében arról elmélkedett, hogy „[...] mindenki úgy érzi, hogy figyelik, korunk embere megfigyelt ember, egyre kifinomultabb módszerekkel figyeli az állam [...]”

     Hamarosan kiderült, hogy Dürrenmattnak milyen igaza volt. 1989-ben az igazságügyi miniszter, Elisabeth Kopp (az első nő a svájci kormányban) figyelmeztette egy cég elnökhelyettesi posztját betöltő férjét, hogy pénzmosás gyanújával titkos, bűnügyi nyomozás folyik ellene. Az ügy napvilágra kerülését követően botrány tört ki (az un. Fichenskandal), s parlamenti vizsgáló bizottságot állítottak fel az időközben lemondott miniszter asszony és a titkosszolgálatok felelősségének megállapítására. A november 24-én, két héttel a berlini fal leomlása után elkészült 243 oldalas jelentés megdöbbentő leleplezésekkel szolgált: a hidegháború évtizedeiben óriási méretű megfigyelő hálózat épült ki. A svájci Szövetségi Rendőrség – amely 2008-ig a hírszerzéssel, elhárítással és a kantonok közötti bűnözéssel is foglalkozott – 1989-ig 900 ezer adatlapot, kartont állított ki és vezetett magánszemélyekről (minden 20. svájciról és minden 3. Svájcban élő külföldiről), illetve szervezetekről, politikai csoportokról. (1950-ben 4.6 millió, 1960-ban 5.2 millió, 1990-ben 6.6. millió volt a lakosok száma.)

      A negyvenes évek elején az államra veszélyt jelentő egyének – így a szélsőjobboldali Nationale Front tagjai és a náci szimpatizánsok illetve a szélsőbaloldali aktivisták – mellett később már szakszervezeti tagok, feministák, megbízhatatlannak és gyanúsnak tartott szövetségi tisztviselők, a Jura kanton elszakadásáért küzdők is a célkeresztbe kerültek. Akárkit megfigyelhettek, ha rávetült a svájciatlan magatartás gyanúja. Ehhez elég volt, ha az illető bizonyos, főleg baloldali politikai párthoz, csoporthoz, mozgalomhoz, szervezethez tartozott, vagy ha részt vett mondjuk egy antinukleáris tüntetésen, meglátogatott egy kommunát, megvásárolt bizonyos könyveket vagy elutazott egy kelet-európai szocialista országba.

     Dürrenmatt többször is éles szavakkal bírálta és tömeghisztériának nevezte a tomboló antikommunizmust, s arra figyelmeztetett, hogy a hatalom a kommunista veszélyt felnagyítja, eszközként használja a másként gondolkodók ellehetetlenítésére. A karton priusszal ért fel, súlyos következményekkel, pl. állásvesztéssel, elhelyezkedési nehézségekkel járt.

      John le Carré, a nagyszerű angol író egy „kései Dreyfuss”, egy meghurcolt svájci légvédelmi dandártábornok ügyét bemutató, Az elviselhetetlen béke című, 1991-es irodalmi riportjában úgy véli, hogy a megfigyelési botrány egyre erőteljesebben kérdőjelezi meg „a titkos kormányzás jogosságát.” Azemberek „a hivatásos kémügynökségeket [...] nyereségvágyból elkövetett információ-átadással, békés polgárok megfigyelésével, a nem létező ellenségről való képzelődéssel végül pedig akkora dossziéhalmaz összeállításával [vádolják], ami még egy Svájcnál ötször nagyobb országban is kínos volna.” (Le Carré szerint egyébként az alpesi országban évszázados hagyománya van egymás megfigyelésének.)

      Elias Canetti írja Tömeg és hatalom című könyvében, hogy a „diktatúrák tekintélye jórészt onnan van, hogy a sokaság a titok koncentrált erejét érzi bennük”, a demokráciákban viszont mindent „ronggyá beszélnek [...] semmi se történik, mert minden eleve köznyilvános.”  Ezek szerint Svájcban – amelynek legújabb-kori prosperitása részben a titkon (banktitkon) alapul – a demokrácia nem működött elég jól, merta hatalom „kissé” túlteljesítettea kommunizmus elleni harcot.

Herkules és Augiász istállója

Dürrenmattot a svájci Tages Anzeiger 2021. június 5-i cikke szerint húszéves, első egyetemista korától 1989 elejéig, közel ötven éven át megfigyelték. Időnként lehallgatták a telefonját, felbontották kimenő és bejövő leveleit (azokról alkalomadtán fotókópiát készítettek), informátorok jelentettek róla. Szemmel tartották rendezvényeken, egy alkalommal például azt próbálták kideríteni személyleírás és fotó alapján, hogy ő volt-e az, aki egy bizonyos napon ott ült egy berni étteremben. Előfordult – erre egy máshogyan meg nem szerezhető információból lehet következtetni –, hogy a villája előtti kocsiból fényképezték a hozzá érkezőt. A megszerzett információkat kartonokon rögzítették, amelyeket – mint a Cég többi ügyfele esetében – egyéb anyagok (például a telefonlehallgatások gépiratai) egészítenek ki.

      A most hozzáférhetővé vált 17 kartonon 117 bejegyzés szerepel, ezek maximum három-négy mondat hosszúak; a szövegben sok a rövidítés, az élő személyek nevét pedig anonimizálták.Jó néhány bejegyzést szűkszavúsága, de főleg a kontextus hiánya, a célszemélyről begyűjtött egyéb anyagok és az adott korszak alapos ismerete nélkül nehéz értelmezni. Már az 1941. augusztus 22-i első bejegyzés sem igazít el minket: „D. ’ES’ tagsági könyvének fotókópiája”. Azért figyelt fel a hatóság a berni egyetem filozófia, német irodalom és történelem szakos hallgatójára, mert belépett az 1940-ben feloszlott szélsőjobboldali párt, a Nationale Front utódszervezeteként létrejött, nácibarát, antiszemita Eidgenössische Sammlung (ES) egyetemi csoportjába. Dürrenmatt ekkori politikai vonzalmait, náci szimpátiáját később az apja értékrendje, világnézete elleni lázadásként, Hitler melletti zavarospártoskodásként jellemezte.(A Führerért Günter Grass és Ingmar Bergman is lelkesedett.)

       Az „ES-ügy” után ugyan 16 évre talonba teszik az írót, de nem feledkeznek meg róla, s 1959-től újra vezetnek róla  aktákat, kartonokat. Míg ifjúkori botlása miatt az 1941-43 közötti megfigyelése indokoltnak tűnik, később ez már értelmetlen. A túlbuzgó rendőrtisztek szemében azonban Dürrenmatt gyanús személynek számíthat, aki rászolgál a megkülönböztetett figyelemre. 1959-ben már népszerű író, külföldön is sikeres színpadi szerző, aki ekkorra már megírta A bíró és a hóhér című regényét, Az öreg hölgy látogatása, s a később többször is átdolgozott A nagy Romulus és a Mr. Mississippi házassága című darabjait.

        Ars poeticáját, világlátása lényegét pontosan megfogalmazza 1960-ban a svájci Schiller Alapítvány nagydíjának átvételekor:„Meglehet, hogy egyedül a komédiázás méltó mai helyzetünkhöz. Aki kétségbeesik, elveszti a fejét, aki vígjátékot ír, annak szüksége van a fejére. [...] A szabadság nyelve korunkban a humor, még ha akasztófahumor is [...]” Műveiben vitriolos humorral kritizálja a fogyasztói társadalmat, hazája politikai viszonyait, s kérdőjelezi meg a Svájcról és a svájciakról élő szterotípiákat. (Az antik mítoszt kifordító, 1954-ben rádiójátékként írt majd színjátékká átdolgozott Herkules és Augiász istállója  példáulegy valutájáról híres, mérsékelt klímájú és erkölcsű köztársaságban, Elisben játszódik, amely az évtizedek óta nem takarított, mindent ellepő trágya miatt egyre élhetetlenebbé, büdösebbé válik. A tisztításra felkért Herkules, az eladósodott görög nemzeti hős korábban már 11 legendás próbatételt teljesített, most azonban nem tud megküzdeni a bürokráciával és a korrupcióval. A minisztériumoktól, így a Trágyaügyitől kell engedélyeket beszereznie, s a különböző bizottságok is egyre teljesíthetetlenebb feltételeket szabnak munkája elvégzéséhez. Többen arra hivatkoznak, hogy a trágya megakadályozza a tbc-s megbetegedéseket, illetve, hogy a tisztogatás során megsemmisülhetnek a szarkupacok alatt rejtőző műkincsek. Herkules dolgavégezetlenül távozik.)

     Dürrenmatt megfigyelésének – nyilván az Európában és a világban zajló folyamatoktól elválaszthatatlanul – a hatvanas évtized a fénykora; a kartonokon öt évben is 6-8, 1964-ben és 1968-ban 12-13, 1969-ben pedig 16 bejegyzés található. A hetvenes, nyolcvanas évtizedben – amelyből ráadásul öt év kimarad – évente többnyire már csak egy-egy bejegyzés kerül a kartonjára, a Cég szemében Dürrenmatt feltehetőleg már nem jelent komolyabb veszélyt. (1986-87-ban viszont 4-5 bejegyzéssel gyarapodik az író „bűnlajstroma”.)

Megfigyelések

A szövetségi rendőrséget Dürrenmatt politikai nézetei, szimpátiái, közéleti, politikai szerepvállalása izgatják: hazai és külföldi baloldali személyekkel és civil szervezetekkel való kapcsolata, részvétele szolidaritási- és segélyakciókban.Feljegyzik többek között, hogy tagja a Svájci atomfegyver ellenes mozgalom (SBgaA) védnöki bizottságának és aláírása neve szerepel a mozgalom plakátján; támogatja a spanyolországi politikai amnesztiát illetve a görög népnek szabadságot, demokráciát követelő bizottságokat. 1968. szeptember 8-án felszólal a bázeli Városi Színházban a Prágai Tavasz eltiprása elleni tiltakozó gyűlésen. 1972-ben aláírja a televíziós elbocsátások elleni petíciót. Találkozik a Longo Maï, a mezőgazdasági szövetkezetek európai és közép-amerikai antikapitalista hálózata egyik aktivistájával.  

      Érdekes a háttere annak az 1967-es bejegyzésnek, miszerint ő is hozzájárul dr. Konrad Farner művészettörténész, marxista filozófus segélyezéséhez. 1956-ban a kommunista Svájci Munkáspárt (Partei der Arbeit der Schweiz) vezetői elzárkóztak attól, hogy reflektáljanak a szovjet katonai invázió tényére, ezért a Neue Zürcher Zeitung közzétette a kommunista párttag Farner lakáscímét, mondván, az érdeklődők kérdezzék őt. Lakása előtt ekkortól jó ideig az éjszakai órákig valóságos lincshangulat uralkodott, a feldühödött emberek be akarták törni a ház ajtaját, ordibáltak, egyesek azt, hogy fel kell akasztani Farnert. (Jakob Tanner, a zürichi egyetem történészprofesszora szerint a magyar forradalom bukása után a svájci kommunisták ki voltak téve a hasonló, pogromszerű üldöztetésnek.) Farner évekig nem talált magának munkát, családjával nyomorgott. Dürrenmatt Max Frisch-sel együtt többször kiállt mellette, s nemcsak a segélyakcióban vett részt, de évekig fizette háza jelzálog kölcsöneit, fűtésszámláit, könyveket vásárolt neki, s odaadta villanyírógépét is.

    Dürrenmatt talán akkor kerül igazán veszélybe, amikor a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakcióval, Andreas Baader-Ulrike Meinhof terrorista csoportjával való kapcsolat gyanúja vetül rá. Az 1971. novemberi bejegyzés szerint a banda tagjainak vélhetően vannak kapcsolatai Svájcban, s az egyikük állítólag elment az íróhoz. (Tény: 1970-ben valaki álnéven felkereste őt, hogy pénzt kérjen Baader meneküléséhez, Dürrenmatt azonban visszautasította a kérést, mert elítélte a terrorizmust.) Egy 1971. decemberi bejegyzésből kiderül, hogy szeptemberben a csoport két tagja egy mini léghajóval a Bodeni tó felett berepült Svájcba, hogy tárgyaljon az íróval. Ezután merül fel, hogy Dürrenmattot ki kell hallgatnia a bűnügyi rendőrségnek, a nyomozás aztán megállapítja, hogy nem került kapcsolatba a terroristákkal.

     Az író – darabjai kapitalizmuskritikája és baloldali szimpátiája okán – kedvelt szerző és szívesen látott vendég a szocialista országokban. A Cégnél számon tartják az író részvételét kelet-európai diplomaták fogadásain, általuk adott vacsorákon, s azt is rögzítik, amikor szocialista országból érkező író, újságíró, irodalomtörténész látogatja meg őt vagy, amikor 1988. április 15-én 15 órakor valaki Erich Honeckertől, a kelet-német pártvezértől származó levelet ad át neki. 

      Az író neve felmerül egy olyan személlyel kapcsolatban is, aki egy informátor szerint számos KGB-feladatot hajtott végre Svájcban, s nagyon jók a kapcsolatai, többek között Dürrenmatt-tal és Max Frisch-sel. „Nem tudni, hogy ezek a szerzők tudtak-e [az illető] titkos tevékenységéről.”

    A Cégnél különösen éberen figyelik az író Kelet-Európába történő utazásait. Nyilván attól tartanak, hogy a KGB vagy valamelyik leányvállalata beszervezi őt vagy, hogy az író elárul nekik valamilyen titkot. (Netán azt, hogy hogyan kell jó drámát írni.). 1964. májusi szovjetunióbeli útjával öt bejegyzés is foglalkozik; 1967 májusában egy írókongresszuson vesz részt, 1987 elején pedig a Gorbacsov elnökletével ülésező Békefórumon. „Utazása és ott tartózkodása költségeit az oroszok fizették.” 1968 elején viszont – talán óvatosságból – nem utazik el a havannai kulturális kongresszusra, amelyen Svájc hivatalosan nem vesz részt.

      1964 októberében „Utazást tervez, feltehetőleg Magyarországra”, 1985-ben a Magyar Televízió hívja meg az európai kultúráról október 1-9 között rendezendő kerekasztal beszélgetésre. Dürrenmatt azonban először csak 1989 júniusában látogat el Budapestre, egy nemzetközi írókonferenciára.

   A rendőrtisztek sok svájci és NSZK-beli, illetve néhány kelet-európai lapban (így például a szovjet Lityeraturnaja Gazetában) megjelent Dürrenmatt interjúra, cikkre, kritikára is felhívják a figyelmet, s azokat mintegy „bűnjelként” nyilván mellékelik az író anyagához. A Cég munkatársai feljegyeznek lényeges, szenzitív adatokat (például, hogy az író cukor- és szívbeteg) és lényegtelen dolgokat is: például, hogy Dürrenmatt lengyelországi útján bundát akar vásárolni. A „hír” a szövetségi ügyész íróasztalán landol.

      Míg például az ÁVH vagy a kádári titkosszolgálatok sok ügynöki és tartótiszti jelentése (s főleg az azokból egy dosszién belül kirajzolódó kép) egyszerre elszomorító, megrendítő vagy éppenséggel abszurdba hajlóan komikus, Dürrenmatt kartonjainak közlései sterilek, többnyire érdektelenek, nem váltanak ki katarzist. (S ez, a módszerből adódóan nyilván igaz a többi ügyfél kartonjaira is.) Az író 1990. decemberi halála miatt mindenesetre már nem érheti meg – az erre igényt tartó kb. 300 ezer megfigyelttel ellentétben –, hogy kikérhesse az anyagát.

Svájc – börtön

1990. március 3-án a parlamenti vizsgálat legfontosabb megállapításainak sajtóbeli közlését követően mintegy 35 ezer dühös polgár tüntet Bern utcáin, többségük békésen, de akadnak olyanok, akik be akarnak törni a szövetségi ügyész hivatalába, kirakatokat zúznak be és autókat gyújtanak fel. A titkosrendőrség feloszlatását, a megfigyelési dokumentumok közzétételét és egy újabb, második parlamenti vizsgálóbizottság megalakítását követelik.

         Az újabb, második parlamenti vizsgálóbizottság igazolja a titkos illegális iratok létezésének tényét, s fényt derít két titkos szervezetre. A P-26 nevű árnyékhadsereg – amelyet 1979-ben kezdtek szervezni Svájc 40 régiójában az ország esetleges megszállása elleni védekezés céljából – politikai és jogi legitimizáció, s így kormányzati és parlamenti kontroll nélkül működött, mivel autóm struktúráját elrejtették a katonai titkosszolgálatokon belül. A katonai hírszerzés egyik egysége s a kormány által finanszírozott P-27 pedig magán titkosszolgálat volt, amely közel 8000 „gyanús” személlyel – többek között baloldaliakkal, „abnormális tendenciájúakkal”, a nukleáris fegyverkezés ellen tüntetőkkel, Jehova tanúival – foglalkozott.

      2010-ben megint botrány robban ki: egy parlamenti bizottság megállapítja, hogy a Szövetségi Hírszerző Szolgálat (FIS) jogsértő módon újabb 200 ezer, az államra állítólag veszélyt jelentő személyről, főleg külföldiekről gyűjtött információkat.

      1990-ben egyébként „S.O.S. – szaglászó rendőrség nélküli Svájcot” elnevezéssel népi kezdeményezés indult, amit azonban az 1998-os népszavazáson a megjelentek háromnegyede elutasított. Dürrenmatt írja  A megbízás című krimijében: „[...] az ember már csak amolyan rendszerető fajta, és értelem híján tehetetlen, ezért képes a szabadságot kivéve mindent elviselni [...]”. Halála előtt néhány héttel, Václav Havel köztársasági elnök látogatása alkalmából Svájc – egy börtön című híres beszédében többek között arról beszélt, hogy„A svájciak szabadabbnak érzik magukat más embereknél, pedig foglyok a semlegességük börtönében. [...] Hiába bizonygatják, hogy ez nem börtön, hanem a szabadság védőbástyája, kívülről nézve a börtön az börtön, a fogvatartottak rabok, a foglyok pedig nem szabadok."

Köszönöm Széles Gábor fordítói segítségét.

(Az írás jegyzetekkel ellátott változata a www.es.hu. oldalon olvasható.)