Szakmai előzménye van. Csökkent a film iránti érdeklődésem, viszont megnőtt a történelem iránt, főleg a közelmúlt történelme iránt. A kádári diktatúráról szólt A tanúk című könyvem is. Akkor kezdtem el a levéltárakban kutatni a művészek és a hatalom kapcsolatáról. És szépen lassan személyes üggyé kezdett válni a téma, nekiálltam saját múltamat is felkutatni. De nem a hálózati személyekre utaztam, főleg nem az úgynevezett „nagyhalakra”, amivel sokan vádoltak a Szabó István-ügy kirobbanása után. Hiszen az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában akkoriban még nem is létezett katalógus, nem tudhattam, mire bukkanok.

Most egy időre igen. Nagyon idő és energiaigényes a dolog, és szeretnék végre szépirodalmat írni. Közben ugyanis elkészült egy novelláskötetem, amit akár regénynek is nevezhetünk, hiszen ugyanaz a főhőse valamennyi szövegnek. Szinte terápiás céllal születtek ezek az írások, hiszen nekem is valahogy fel kellett dolgoznom a feltárt anyagot.

Némelyek szerint olyan, mint egy dokumentumregény, amelynek főhőse maga a Kádár-rendszer. És valóban, törekedtem arra, hogy ne csupán a száraz történetek kerüljenek egymás után, hanem, mindegyiknek legyen egyfajta dramaturgiája, íve.

Önmagában az, hogy valakiről kiderül, hogy ügynök volt, még nem sokat jelent. Jelentős különbségek vannak egyes hálózati személy között. Van, aki Recsk árnyékában mondott igent, mások önként jelentettek. Egyeseket megzsaroltak, de nem adtak használható jelentéseket, mások saját karrierjükért igyekeztek másokat lejáratni. Arra is van példa, hogy valaki egyszerűen nemet mondott. Az más kérdés, hogy milyen retorziók voltak emiatt. Jó lenne látni, az ő sorsuk hogy alakult, mint ahogy nem tudni azt sem, hogy akikről jelentettek, azoknak hogy alakult az élete. Farkasházy Tivadar a Heti hetesben a Szabó-ügy után azt mondta: álljon elé egyetlen ember, akinek ártottak. Az én könyvemben nagyon sok dokumentum bizonyítja, hogy a hálózati személyek mennyit árthattak a jelentéseikkel. De többnyire a besúgottak sohasem tudták meg, miért nem kaptak  útlevelet, vagy miért rekedt meg a karrierjük.

Biztosan, hiszen van, kit azért zártak ki, mert használhatatlan jelentéseket adott. De egy besúgó sosem mondhatja, hogy ő nem ártott senkinek, még akkor sem, ha tényleg nem akart ártani. Nem tudja, hogy mire használják fel a jelentéseit. A hálózat mozaikképébe illesztve a látszólag ártatlan információ is nagyon káros lehet. Például G. Szabő Lőrinc – a költő fia - rendezőszakos főiskolai hallgató korában, Hruscsov budapesti látogatása idején a menzán illetve a buszon a társaival a főtitkár lelövésével viccelődött. Az esetről beszámoló jelentés következtében maga az egyik titkosszolgálati főnök adott utasítást a fiatalember megfigyelésére.

Nem szelektáltam, és nem is a harag vezetett. Minden filmest dossziét feldolgoztam, de érdekességük, s a Céget leleplező módszereik miatt néhány színházi történet is bekerült.  A pécsi újságíró és a wc-falfirka ügye – mindkét írás egy-egy város megfigyeléséről szól - pedig azért szerepel a kötetben, nehogy valaki azt higgye, csak a művészeti vonalon volt éber az állambiztonság, és az átlagembert békén hagyták.

Böszörményi Gézáé, aki végig küzdött, harcolt a szabadságáért, és tényleg igyekezett senkinek sem ártani. Vagy Teuchert József gyártásvezetőé, akit szabályosan agyagba döngöltek. De ott a másik oldal is, például Máriássy Félixé, aki legközelebbi munkatársairól is rosszindulatúak, jelentéseket írt,többségükből az irigység sugárzik.

Még nem telt el olyan sok idő, úgyhogy várjuk ki a végét. Akkor egyes újságok, publicisták engem ítéltek el, ami furcsa szemléletet tükröz. Mintha az, aki sokra vitte, többet engedhetne meg magának, mint mások. Mintha a művészi teljesítmény feloldozna morális kötelezettségek alól. Pedig ez nem így van, mint ahogy a tétel fordítottja sem igaz, hogy, mondjuk azért mert Heidegger együttműködött nácikkal, a munkássága értéktelen.

A forradalom bukása utáni egy-két évtizedben különböző okok miatt körülbelül két és félmillió ember került az állambiztonság figyelmébe. Ugyanakkor nem az ügynökök a főszereplők, nélkülük viszont nem lehet elmesélni az állambiztonsági szolgálatok történetét. Az állambiztonsági szolgálat nélkül viszont a Kádár-rendszer lényegét nem lehet megérteni. Én a könyvvel segítek belátni a puha diktatúra kulisszái mögé. Sokan vannak, akik nosztalgiával gondolnak az előző rendszerre, ők talán nem is tudják, mennyire rendőrállam voltunk, hogy a hatalom valóságos polgárháborút vívott a lakosság ellen. Az igazság valahol félúton lesz, amihez az kellene, hogy mindenki elmondhassa a maga történetét. Az ügynökök, a tartótisztek, a besúgottak és azok is, akik csak a szocializmus „emberarcával” találkoztak.