„Élveztem, hogy brahista vagyok…”

                     Beszélgetés Herskó Jánossal

 
Egy időben befolyásos, nagyhatalmú ember volt a magyar filmszakmában: a Színház- és Filmművészeti Főiskola rektor-helyettese, az egyik filmgyári stúdió vezetője, a Film- és Tévéművészek Szövetségének főtitkára. Tanárként és stúdióvezetőként kimagasló szerepet játszott a fiatal nemzedék pályára bocsátásában, s így az új magyar film történetében. 1970-ben – sokak megdöbbenésére – Svédországba emigrált. 1992 után újra tanított itthon.
 
– Miért lett filmrendező?

– Egészen kiskoromtól – Balázs Béla szavaival – benne ültem a filmben. Apám még a harmincas évek közepén gyomorfekélyt kapott, s az orvos azt tanácsolta neki, lehetőleg minél többet szórakozzon. A családunk ezért – sok pénzünk nem lévén – vasárnaponként moziba járt. Kamasz koromban egyébként író akartam lenni. Tizenhat-tizenhét évesen kezdtem novellákat és verseket gyártani. Az írásban is elsősorban a képszerű láttatás izgatott.

– A háborús éveket hogyan élte át?
–1944-ben érettségiztem, közben az Országház Kávézóba behívtak segédtűzoltónak. Ott ismerkedtem meg Nusival, az egyik kenyeres-lánnyal. Júniusban elvittek munkaszolgálatra. Hegyeshalomból őrült fejjel – a jégeralsómért elcserélt – női ruhában szöktem meg. Azért abban, mert egyrészt minden 15 és 60 közötti férfit igazoltattak, másrészt az ismerőseim szerint lányos külsőm volt, nem is borotválkoztam. Győrben elfogtak, s úgy volt, kivégeznek. Kétségbeesésemben öngyilkos akartam lenni: gombostűvel, próbáltam felszurkálni az ereimet. A nyomait évekig lehetett látni. Végül csodával határos módon mégis szabadon engedtek, eljutottam Pestre, s felkerestem Nusit, akiről tudtam, elbújtat. Nála értem meg a felszabadulást. Évtizedeken át dédelgetett tervem volt, hogy filmet csinálok háborús élményeimről. A forgatókönyvemet végül a Közgáz Vizuális Brigád valósította meg, Czabán György, Pálos György rendezésében 1995-ben. A kenyereslány balladájában – a kevés pénz miatt – Tinódi Lantos Sebestyén módjára elbeszéltem szökésem és megmenekülésem történetét. Annak idején fontos tapasztalatot szereztem: azt, hogy a legtöbb ember – ha nem kell féltenie az életét – a legsötétebb időkben is szeretne jó lenni, jót tenni. Szerencsés voltam, nemcsak ekkor, de egész életemben.
– A szüleivel mi történt?
– Apámat ’43-ban elvitte a harmadik agyvérzése, mamámat – nagybátyámmal és unokatestvéremmel együtt – ’44 végén egy menetben elhajtották az országhatár felé, Balf környékén halt meg egy táborban.
– A háború után mihez kezdett?
– Érettségi után az 1945-ben alapított, Gertler Viktor-féle magániskola növendéke lettem, ennek megszűntekor, 1947-ben pedig a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára kerültem, ahol 1949-ben kaptam diplomát. Utána kikerültem Moszkvába a Filmművészeti Akadémiára, a VGIK-re, ahol ’51 nyaráig aspiráns, tudományos kutató voltam.
– Rajk és társai letartóztatását hogyan fogadta?
– Éppen akkor utaztam el Moszkvába. Azokban a napokban kellett volna átadnom – a Filmfőigazgatóság elődjének számító – Filmhivatalnak a Brigád című filmemet. 1949-ben egyébként három rövidfilmet is forgattam. Az egyiket az újjáéledő Zala vármegyéről, a másikat, A nép jelöltjei címmel a választásokról, a harmadikat – megbízás alapján – az akkor indult brigádmozgalomról. Erről még senki sem tudott semmit, még az egyik szakszervezeti vezetőt is hiába kérdeztem. Végül a Ganz művekben találtam egy brigád-félét, marósokat vagy esztergályosokat, akikről végül egy egészen jó kis filmet csináltam. A Filmhivatal helyettes vezetője azonban valamiért kirúgott rá. Úgy volt, a főnökével, egy régi veteránnal, valamelyik nap fél kettőre eljönnek megnézni a filmet. Vártunk, vártunk, csak nem érkeztek meg. Később megtudtam, fél négykor a vezetőt, bizonyos Sala elvtársat, letartóztatták. Úgy éreztem, ez a sors keze, mert ellenem, illetve a film ellen akartak valamit tenni. De hát akkor halvány dunsztom sem volt az igazságról. Még a harmincas évekbeli moszkvai perekről sem hallottam. A Rajk-per aztán meglehetősen elbizonytalanított. Sztálin halála előtt pedig már úgy éreztem, az állandó mellédumálás, a sematikus szövegek – legalábbis filmügyekben – nem vezetnek sehova.
– Mennyire hitt az eszmében?
– Hittem abban, hogy valami fontosat, szépet, korszakalkotót lehet csinálni, s lényegében elfogadtam, hogy a párt és az ország vezetői biztosan rendes elvtársak, biztosan tudják, mi történik.
– A szovjet valóságot milyennek látta?
Úgy gondoltam, a szovjeteknek csak bizonyos gyerekbetegségekből kell kigyógyulniuk, s azt, hogy ők már kezdenek túl lenni azon, hogy mindent felülről határozzanak meg. A sematikus szemléletet a magyar követségen tartott előadásokból szívtam magamba. A diákszállóban egyébként egészen más emberi közeget találtam, itt mindenki tett a politikára. Sokan közülük – mint a szobatársaim is – végigharcolták a második világháborút, s valahogy úgy éreztem, ők már nem félnek senkitől és semmitől. Az volt a véleményük, élni kell, a karrieristák pedig – akik azonnal belépnek a Komszomolba – le vannak csinálva.
– Hazatérése után mihez kezdett?
– Lementem Sztálinvárosba, a női építkezésre. Két hónapig éltem ott, részben munkásszálláson. Az ottani élményeim, tapasztalataim alapján írt forgatókönyvet azonban elvették tőlem. Mint ahogy később egy amatőr szerzőpáros történetéből készített másik sztálinvárosi forgatókönyvből sem lett semmi, hiába íratták át négyszer-ötször. Az első könyv konfliktusa az volt, hogy a Matola nevű sztahanovista brigádot – amely mindig ott és akkor azt a munkát végezte, amivel a legtöbb pénzt lehetett szerezni – szét akarták szedni, s a tagokat kinevezni a többi brigád vezetőjének. De ezt sem Matola, se a brigádtagok nem akarták. A forgatókönyv közepénél elakadtunk. Sehogyan sem jött össze a dramaturgiai cél, hogy a pártnak legyen igaza. Egyszer, mikor betegen feküdtem otthon, kijött valaki a lakásomra s közölte, elveszik tőlem a filmet. A forgatókönyvet egyesítették Palotai Boris Kiskrajcár című novellájával, ebből készült Keleti Márton hasonló című filmje. Én viszont megkaptam a metró építéséről szóló, A város alatt című filmet, aminek a forgatókönyvével viszont addig Máriássy Félix kínlódott. A forgatókönyvet nyolcszor íratták át velem – egyszer talán két nappal a tervezett forgatás előtt –, míg végül elkészülhetett.
 – Hogy fogadták a filmjét?
– Csoda, hogy egyáltalán bemutatták, időközben ugyanis leállították a metróépítést. Erre utalva a minisztériumi vetítésen Révai azt kérdezte, hogy hagyhattak engem ilyen egyedül. A város alatt tulajdonképpen sematikus film volt, de azon kevesek egyike, amelyikben nincs ellenség. Nyilván nem vették észre. Így viszont nem illett bele az osztályharcos vonulatba. Révai valószínűleg puhány filmnek tartotta, de ezt nem mondta ki.
– Volt vele valamilyen kapcsolata?
Megközelíthetetlennek tűnt. Korábban egyszer találkoztunk, amikor visszajöttem a Szovjetunióból, s a Föltámadott a tenger mellett tanácsadóként dolgozó VszevolodPudovkin filmrendező tolmácsa lettem. Érdeklődött, mi van a tanulmányaimmal, s erre közöltem, még meg kell írnom egy dolgozatot. Kérdezte, végül is mi akarok lenni: filmrendező vagy tudós? Egyébként nagyon okosnak, csalhatatlannak tartotta magát, bár vitathatatlanul nagyon éles eszű, intelligens ember volt.
 – Az ötvenes évek első felében maradt megvalósulatlan forgatókönyve?
Jó néhány forgatókönyvet gyártottam – eredménytelenül. Nagyon szerettem volna például filmet csinálni Gelléri Andor Endre novelláiból, amelyeket még ’46-ban ismertem meg, s őrülten tetszettek nekem. ’53-ban Sztálin halála után – amikor bizonyos enyhülést lehetett érzékelni – Óbudai történetek címmel három novellából írtam egy forgatókönyvet, s beadtam a központi dramaturgiára. Azzal utasították vissza, kispolgári történet. Eltértem a ”fővonaltól”, az agitatív erejűnek szánt munkás-paraszt tárgyú műveken kívül ugyanis évente legfeljebb egy-két vígjáték vagy könnyű műfajú film elkészítését engedélyezték. Az elutasításban valószínűleg az is közrejátszhatott, hogy a gyár vezetőinek – így Fábri Zoltán művészeti vezetőnek –, különböző okokból megvolt a véleménye az én úgynevezett rendezői kapacitásomról.
– A Rákosi rendszerben mi volt a forgatókönyvek elfogadásának, majd a kész filmek átvételének a menete?
– A cenzúra meglehetősen furfangosan működött. A könyvek egy része már a központi dramaturgián elvérzett politikai és ízlésbeli okok miatt. A fontosabb vagy problémásabb könyvek – például a Föltámadott a tenger – egészen Révaiig eljutottak, aki ‘53-ig rajta tartotta a kezét a fősodor filmeken. A gyári elfogadás volt a lényeges. ’53 előtt az elkészült filmet megnézte a művészeti tanács a gyárban: kijöttek a minisztériumból, vitatkoztak, esetleg vágást kértek.
– A minisztérium által kifogásolt részeket újra kellett írni?
– Bacsó Péter azt találta ki, hogy mikor a forgatókönyvet bizonyos dolgokat beleírva visszakaptuk, ugyanazt a jelenetet, akár egy szó miatt újra legépeltettük rózsaszín papírra. Fent azt hitték, minél több rózsaszín papír van benne, annál több változat készült, annál több a javítás.
– A forradalom után hogyan változott a filmcenzúra?
– ’59-től ’63-ig a hatalom képviselői és a filmesek kölcsönösen bizalmatlanok voltak egymással szemben, léteztek bizonyos félelmek, de ’63 után már igyekeztek nem betiltani, s nem levenni a műsorról filmeket. A hatalom számára a legfontosabb művészet a film maradt. Szüksége volt egy olyan filmgyártásra és filmművészetre, amely közönséget hoz be, szórakoztat, s bizonyos értékeket képvisel. A vezetésnek ezt a vágyálmát kellett kihasználni.
 – Hogyan tudta 1963-ban elkészíteni pályája legjelentősebb filmjét, a sok vonatkozásban – például a holocaust témájának felvetése miatt – tabudöntögetőnek számító Párbeszédet?
– Eredetileg már 1959-ben szerettem volna megcsinálni, de ezt az akkori filmfőigazgató ellenezte. A történet – 13 év balladája címmel – 1957 januárjában fejeződött volna be. A második változat – amelyet hosszas viták után fogadtak el – a ’45-tól ’56-ig tartó események bemutatásában megtartotta az első változat leíró, epikus jellegét, az ’56 utáni résznél pedig dialógusos formában követte a főszereplők kibontakozás utáni sorsát. Később húsz percet kivágtam a filmből, hogy külföldön fogyaszthatóbb legyen.
– Hogy fogadták a Párbeszédet?
– Minden oldalról támadták. Hivatalosan fanyalogtak, a Népszabadságban Héra Zoltán a kritikájában ellen-sematikusnak találta a filmet, s ez volt Szirmai Istvánnak, a KB titkárának is a véleménye. A másik oldalon pedig hazaárulónak, megalkuvónak tekintettek, mivel azt mutattam meg, a kádári konszolidációban is van valami jó.
– Egy ilyen Népszabadság-beli negatív kritika nem ért fel egy kiátkozással vagy egy bírósági ítélettel?
– Ez már akkor nem úgy számított. Direkt jó volt, akkor biztosan megnézték a filmet.
– Az N.N, a halál angyala elkészítésével 1970-ben már nem volt problémája?
– A hatvanas évek közepére volt hat-hét rendező – Makk Károly, Várkonyi Zoltán, Fábri Zoltán, Révész György, a gyerekfilm műfajában Palásthy György, s magamat is ide sorolom – aki megcsinálhatta azt a filmet, amelyiket csak akarta. Akár egy sajtcetlin is beadhatták a forgatókönyvüket.
 – Mennyire önéletrajzi jellegű az N.N.?
Nagyon. A film pontosan kirajzolja azt az ívet, amit ’45 és ’70 között megtettem. A főhős sokat nyüzsög, de tulajdonképpen mindenkitől, még a tanítványaitól is fél. „Maga egy született brahista” – mondja neki Törőcsik Mari. Ebbe a pesti jasszkifejezésbe összesűríthető a film problematikája, s mindaz, amit erről a korszakról tudok. Én is brahista voltam. S élveztem, hogy brahista vagyok. Elhittem, érdemes annak lennem, azt csinálnom, amit jónak látok, egyik oldallal sem egyetérteni. Lekopogom, ebben igazam is volt, a főiskolai osztály bizonyos sikerei, az alkotócsoportban végzett tevékenységem, s ami a legmegnyugtatóbb, a filmjeim is ezt bizonyították.
– Mikor került a főiskolára tanárnak?
– Először 1951-ben, de ’54-ben jobboldali elhajlás vádjával már ki is rúgtak. ’59-ben vettek vissza. A pártközpont egyik munkatársa egy napon arra ébredhetett, hogy a film a legfontosabb művészet, s a marxizmus tudományos világnézet, tehát számunkra a legfontosabb a népszerű tudományos film. Mivel azonban azt olyanok művelik, akik vagy nem értenek a népszerű tudományhoz, s másodrendű rendezők, vagy értenek a tudományhoz, de a filmhez nem, tehát változásra van szükség. Megkérdezték a főiskolán, kik értenének a népszerű tudományos filmekhez. Keleti Márton – akinek ’54 óta lelkiismeret furdalása volt velem szemben – engem ajánlott. Visszahívásomban valószínűleg közrejátszott, hogy a főiskolai képzésről a filmgyári lapba kritikus hangú cikket írtam. Azt mondtam Aczélnak, ha aránylag szabad kezet kapok, vállalom, hogy öt éven belül új generáció nő föl. 1960-ban kezdeményeztem a főiskolai reformot a filmtanszéken. A legfontosabbnak azt tartottam, hogy a képzésben nagy szerep jusson a gyakorlatnak, a hallgatók kapjanak minél több lehetőséget a megszólalásra, filmes próbálkozásaikra. Bíztattam a tanítványaimat: gyűjtsenek dokumentumanyagot. 1964-65-ben beérett az első ígéretes tehetségű osztály. Furcsa ellentmondást tapasztalhattam: egyrészt mindenhonnan – felülről is – lelkesen támogattak; üdvözölték és elvárták tanítványaim valóságfeltáró filmjeit. Másrészt viszont minduntalan szemrehányásokat kaptam-kaptunk, hogy a magyar valóság, a magyar munkás stb. nem olyan, mint ahogy ezekben a filmekben megjelenik.
– Mikor lett alkotócsoport vezető?
– ’63-ban. Az előzményekhez tartozik, hogy ’57 után a filmgyár élén egymást váltották a rosszabbnál rosszabb igazgatók. Egyre nyilvánvalóbbá vált, baj van a magyar filmmel – lásd: Csurka István-Fejér Tamás: Miért rosszak a magyar filmek? –, ebben a légkörben hozták létre a négy alkotócsoportot. 1 Vezetőinek Nemeskürty Istvánt, Újhelyi Szilárdot Köllő Miklóst s engem neveztek ki. Azzal a feltétellel vállaltam a felkérést, ha az akkor végzett növendékeimet felvehetem a gyárba.
– Stúdióvezetői pályafutása alatt melyik filmmel voltak problémák?
– Politikai kifogások merültek fel, például Sára filmjével, a Feldobott kővel. Azt javasoltam, illesszünk a történethez egy epilógust, amiben a hős kicsit megöregedve, mint filmrendező filmet csinál, mintegy azt bizonyítva, milyen változások mentek végbe nálunk. Ezt lenyelték. A filmen semmit nem változtattak. 2 Viták voltak az Így jöttem körül is, s harcolni kellett az Álmodozások koráért.
– Nehéz elképzelni, mi nem tetszhetett Szabó filmjében?
– Például az, hogy a filmben többször is elhangzik az a játékos mondóka, hogy „elemista kommunista”,kommunista elemista”. Attól pedig megijedtek az illetékesek, hogy egy híradófelvételen megjelent Sztálin a május 1-jeifelvonuláson. A zsidókérdésről, meg egy csomó másról akkor még úgy érezték, nem illik beszélni. Egyáltalán: az egész szöveggel nem értettek egyet.
– Kik?
– A kifogásokat a minisztérium közvetítette, Aczél György egyenesben, elsőre ezt sohasem vállalta. Az Álmodozások kora ügyében felmentem a lakására – életemben először –, s megállapodtunk, a KISZ vezetőség rendez egy vetítést, meghallgatjuk, ki mit mond. Aczéllal azért lehetett ezt elintézni, mert sietett az Operába, fáradt is volt – órákkal korábban jött haza az NDK-ból –, s mert úgy gondolta, a KISZ-vetítésen majd neki kedvező döntés születik. Szerencsére a vezetőség a filmet bemutathatónak tartotta.
– Aczéllal milyen volt a kapcsolata?
Furcsa viszony volt, tiszteletben tartottam, nem a hatalmát, hanem az óriási akarását, hogy valami jó szülessen a kultúrában. S vitathatatlan, a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek elejéig különböző területeken, nem könnyen, de sok minden létrejött. Aczél negatívumai közé tartozott a paranoiája. Az, hogy bármelyik pillanatban megőrülhetett, mindenkiről mindent elhitt. Velem például két évig nem beszélt, mert úgy érezte, lenézem. Két konkrét dolog miatt pedig összevesztünk. Az egyik oka a besorolási rendszer volt, amelytől a kópiaszám és az alkotói prémium nagysága függött.
– Léteztek itt bizonyos elvek?
– Nem, ez feudális intézmény volt. Az I., II., III. kategória tulajdonképpen a három T-nek felelt meg, a IV. az igazán rossz filmeknek járt ki. A betűjelölések a finomságokat jelentették: a szent teheneknél a rosszallást úgy fejezték ki, hogy megszokott kategóriájukon belül nem a-t, hanem mondjuk b-t, vagy c-t kaptak. Ez nagyon kifinomult, s ugyanakkor buta technika volt. Vitatkoztam is az elvvel. Már kezdetben bizonygattam Aczélnak, hogy ezt a hülye prémiumrendszert nem szabad fenntartani, mert ezzel mindenkit halálosan megsértenek. A megítélés alapja egyszerű lehetett volna, hiszen mindenkinek van piaci értéke.
– Az ön filmjei milyen besorolást kaptak?
– I. kategóriát sohasem. A rendszer ’64-65-ben került bevezetésre 3, a Párbeszéd idején még nem létezett. A Szevasz, Vera – mint ideológiailag tűrt film – II. A lett.
– A filmek bemutatása előtt mitől féltek az illetékes elvtársak?
Mindentől. Egyszer például Sándor Pali első filmjének bemutatója előtt, a páholyban azt kérdezte tőlem az apja, nem kell-e majd magát szégyellnie. Nem lesz-e ebből baj. Ez visszatérő kérdés volt. ’64-ben Keleti Marci felajánlotta, Dobozynak a felszabadulás 20 évfordulója írt darabját megfilmesíti. Elolvastam, nem tetszett, az egyik figuráról, egy törzsőrmesterről viszont úgy éreztem, ő lehetne az igazi hős. Rá kellene egy filmet alapozni. Dobozy feljelentett a pártközpontban, hogy a felszabadulási tragédiájából körúti aszfaltkomédiát akarok csinálni. Néhány hét elteltével azonban meggondolta magát, mert a Pártközpontban nekem adtak igazat. A történetet Keleti Szász Péterrel átírta, az eredetiből azonban nem sok használható anyag maradt. A premier előtt – nem sokkal korábban menesztették Hruscsovot – azt kérdezi tőlem Keleti: „Nem lesz ebből baj, Jánoskám?” Ha, baj lesz – válaszoltam neki – azért én leszek a hibás, ha siker, maga megy a mennyekbe.” Így is történt. Ez volt A tizedes meg a többiek.
– Mi történt akkor, amikor valamiből baj lett?
– Aczél – aki türelmetlen volt, s már az első főiskolai osztályom végzése előtt szeretett volna valami eredményt látni – a még főiskolás Kósával, illetve Csoórival, Sárával megbeszélte, filmet készíthetnek a magyar parasztság sorsáról. Megkérte a Pestre látogató híres filmrendezőt, Grigorij Csuhrajt – kerül, amibe kerül – vállalja ő a felelősséget a készülő film sorsáért. A főiskola történetében egyébként talán először és utoljára történt meg, Kósa esetében, hogy egy hallgató egész estés játékfilmmel diplomázott. Először kijöttek a minisztériumból, s a vágószobában végignézték a filmet, hogy kiderítsék, más van-e a forgatókönyvben. Ezután megkérték Nemeskürtyt, felügyelje a filmet, de miután ezzel sem mentek semmire, egy alkalommal az összes csoportvezetőt berendelték a minisztérium Báthory utcai vetítőjébe. Nyilván azzal a céllal, hogy mi szentesítsük a döntést, a film dobozban marad. Bevallom, volt bennem némi káröröm, mert borzasztóan birizgálta a csőrömet, hogy valakit így kiemelnek, ilyen különleges elbánásban részesítenek. Lássuk, mondtam magamnak, azt a krachot, amit ezek okoztak az Aczélnak s Csuhrajnak, – de negyed óra múlva rájöttem, ez egy jó film. Vetítés után Nemeskürty – aki nyilván azt kapta feladatnak, hogy a Tízezer napot le kell állítani – kifakadt: „Láttátok elvtársak, ez kibírhatatlan.” Elkezdődött a vita, a többi csoportvezető hallgatott, én meg, hülye fejemmel, azt mondtam, ide hallgassanak elvtársak, ez jó film, mondják meg mi a politikai probléma, biztos lehet rajta segíteni.
– Megmondták?
– Nem. Talán az lehetett a probléma, hogy a film úgy szólt ’56-ról, ahogy szólt. Aczélnak a film nagy leégés volt, amit nem engedhetett meg magának. Ezért ő volt a felelős, illetve Csuhraj, aki azonban addigra már nem volt a helyén.
– Hogy sikerült végül a Tízezer napot kiszabadítani a dobozából?
– Én átvettem, s bizonyos dolgokat, egy-két mondatot változtattunk rajta. 4 Itthoni bemutatásában az is segített, hogy kiválasztották Cannes-ba. Eredetileg, egyébként a Szevasz, Verát akarták meghívni, de valaki kiszólt a franciáknak, hogy ez egy áruló filmje, s akkor helyette a Tízezer napot hívták meg. Nem volt baj, producerként a maga módján ez is az én filmem volt.
– A problémás filmekért és alkotóikért ki tudott állni a Filmművész Szövetség?
– Arra ott voltak a csoport-, később stúdióvezetők, akiknek ez volt a kötelességük.
– Ők mennyire voltak egymással szolidárisak?
– Volt közöttük összefogás, még ha egymás konkurenseinek is számítottak.
– A Filmművész Szövetség mennyire tudta képviselni a szakma érdekeit?
– Bizonyos fokig tudta. A szövetség javasolta például nyílt szavazással a Kossuth és egyéb díjakat. Nem mindig azt a listát küldték fel, amit javasoltunk, nem mindig azt utaztatták, akit javasoltunk.
– A szövetség vezetőit mennyire demokratikusan választották?
Amikor alakult, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, mindenki tudta, kit kell választani, nem kellett nyomás. Javasolták, s meg is választották Fábrit elnöknek, engem pedig főtitkárnak. Ez nyílt kompromisszum volt, ennek dacára a szövetségnek volt funkciója.
– A szakma mennyire tartott össze?
– Szürreális helyzetek adódtak. Például egy-két héttel a disszidálásom előtt tartották a szövetség évi közgyűlését, amelyen bizonyos emberek úgy döntöttek, kikészítik Nemeskürtyt. A felszólalók mindenfélét mondtak rá, ami nagyon dühített. Bár többször összevesztem vele, de tiszteltem, mert ő volt rajtam kívül az egyetlen, aki tudatosan vagy ösztönösen lehetőséget adott a fiataloknak. Később valaki szemrehányást tett nekem, ha nem szólalok fel, Nemeskürty már nem csoportvezető.
– Tudomása szerint voltak a filmgyárban spiclik? Önről is jelentettek?
– Engem ez sohasem érdekelt. Ezzel kapcsolatban elmondanék egy érdekes történetet. A rendszerváltás után egy rendező kollégámtól megtudtam, a fia a Történelmi Hivatal dokumentumaiból rájött, valaki végig jelentett rólam. Az illetőt jól ismertem, szerettem, s becsületes embernek tartottam. Részt vett az ellenállásban, igazolványokat hamisított mások számára, letartóztatták, ült a Margit körúti fogházban. Nem volt se kommunista, se zsidó. A háború után belépett a kisgazda pártba, s mint ifjúsági tagozatának helyettesét vagy titkárát internálták. Talán ekkor szervezték be. Szabadulása után kezdett írni, kitűnő kabarédarabjait előadták a Vidám Színpadon, a filmgyárnak is ekkortól dolgozott, később fel is vették a filmgyárba. Közösen írtunk egy forgatókönyvet, ami ha megvalósul, az első neorealista film lett volna. Arról szólt, hogy egy kerületi tanácsi lakásügyi tisztviselő egyszer csak rájön, a rászorulóknak kellene adnia a lakásokat. Ez a könyv szintén nem kellett, kispolgárinak minősült. Valamikor ‘54-ben, a forgatókönyvön dolgozva, kimentem Pesterzsébetre, s akkor ez az író-dramaturg őszintén bevallotta, neki jelentenie kell a filmgyárról. Kérdezte, tudnék-e segíteni, mert már mindenfélét írt a filmgyárról, milyen filmek készülnek, kik rendezik, mindenfélét írt, már nem jut semmi sem az eszébe. Nem tudtam, hogy ezt a tevékenységét ’56 után is folytatta.
– Mennyire számított jó elvtársnak, mennyire bíztak önben?
Volt, amikor bíztak. A hatalom egyébként igyekezett jó emberi kapcsolatokkal rendelkező, megbízható vezetőket találni, s miután megszerezte őket, azonmód magasról tett is rájuk. Helyettük azokra koncentrált, akik még ellenálltak neki. Ez a bánásmód nem ábrándított ki, hozzászoktam.
– Ön hatalomnak számított a szakmájában?
– Tagadhatatlanul.
– Élvezte?
– Bizonyos fokig, persze. Az N. N. részben erről szól. A Sinkovits Imre alakította rendőrezredes azt mondja a főhősnek: „Te mostanában sokat ugrálsz”. Én is sokat ugráltam. Mondogatták is nekem. De bennem mindig az az illúzió élt, hogyha valamilyen hülyeséget akarnak elkövetni, lehet ellene valamit tenni. Érdemes bizonyos dolgokért harcolni. Érdemes az igazat kimondani. És ki is mondtam. Nyilvánvalóan veszélyes dolog volt ez, mert senki sem állt a hátam mögött, még ha azt is hitték.
– Hitt abban, hogy a szocializmus megreformálható, emberarcúvá tehető?
– Igen, de folyton csalódások értek. Az új gazdasági reformot például nagyon érdekes és fontos kísérletnek tartottam, s aztán kiderült, reform alatt csak azt értették, hogy enyhe, kapitalisztikus elemeket vezessenek be.
– A prágai tavasz eltiprása hogyan érintette?
– Nem értettem, miért kellett ebben részt vennünk, miért nem próbáltunk – akár a románok – semlegesek maradni. A kulturális miniszter, Orbán László, az egyetemi és főiskolai vezetőknek tartott eligazítás után kérte, maradjak még, s azt tudakolta filmes körökben mi a vélemény. Mondtam, azt kérdezze meg tőlük, én csak az én véleményem mondom el. Ha azt a pénzt, amibe a bevonulás került, odaadták volna Csehszlovákiának, azzal előbbre tartanának. Magyarországon egyébként azért lehetett addig művészeti – főleg filmes – területen bizonyos dolgokat megcsinálni, mert a csehekre figyeltek, velük vacakoltak. A beavatkozás végső bizonyíték volt számomra, hogy az adott keretek között nem lehet előbbre lépni. Nem kiábrándultam, hanem beláttam, valami nem stimmel. Az az illúzióm veszett el, hogy Magyarországon lehetne reformokat csinálni.
 – Mikor határozta el, hogy elmegy?
– Az N. N. forgatása közben.
– Mi volt az utolsó csepp a pohárban?
– Bacsó felhívott, Huszár Tibor szociológus professzortól tudja, Aczél megint ki akar rúgatni.Hivatalos helyről közben egészen az utolsó pillanatig elismerést kaptam.Néhány évvel korábban, ’68-ban – miközben kint voltam Oberhausenben, ahol a főiskolás filmjeink megnyerték az első díjakat – itthon már majdnem történt valami hasonló velem: valamelyik elvtárs kérte Aczéltól, vegyék el tőlem a főiskolát, mert ott művészet folyik, pedig televíziós szakemberekre lenne szükség.
 – Milyen mélyebb és régebbi keletű okai voltak a disszidálásának? Végleg kiábrándult?
– Egyszerű lenne azt mondani, hogy kiábrándultam. Abból soha nem ábrándultam ki, hogy a megtermelt javakat szociálisan igazságosabban el lehet osztani. Én a hazugságokból ábrándultam ki, a nagy alaphazugságból, abból, hogy mindig mást mondtak és mást csináltak. Azt hittem, a sok hülyeség, ellenállás, kitérő ellenére lépésenként, de előremegy a társadalom. Aztán, amikor kiderült – főleg a ’68-as események miatt –, hogy ez nem így van, úgy éreztem, nincs értelme tovább kompromisszumokat kötni. Egy ideje pedig azon kaptam magam, hogy kezdtem óvatos lenni. Arra gondoltam, miért mindig én vigyem el a balhét. Nem láttam értelmét, hogy mindenáron megtartsam a pozíciómat, hogy ezért taktikázzak: figyeljek a politikai vezetők véleményére, s esetleg eltérő véleményüket kihasználjam, arra építsek. Disszidálásom nyilván egy hosszabb folyamat betetőzése volt. Okai között még szerepet játszott az egész zsidókérdés szőnyeg alá söprése is. Barátaimnak, közeli munkatársaimnak egyébként megírtam, hogy miért távoztam; a harminchat fénymásolt levél nagy részét azonban a belügy lefoglalta. Azt írtam, nem akarok kicsinyes ellendrukker lenni. 5
– Miért Svédországot választotta új hazájául?
– Operatőr feleségem – miután korábban forgatott egy dokumentumfilmet Norvégiában – Skandináviát tartotta az egyetlen helynek, ahol tudna élni. Ez nekem is szimpatikus volt. Én csak németül beszéltem, Németországba pedig érzelmi, politikai okokból nem akartam menni.
– Hogyan tudott megkapaszkodni?
– Mindenfajta segítség és protekció nélkül elég hamar sikerült bekerülnöm az ottani életbe. Félévi kilincselésembe került, míg heti egy órát kaptam a Drámai Intézetben, ahol filmet, rádiót, tévét, színházelméletet is oktatnak, s épp akkortájt alakult. Ide aztán a diákok javaslatára vettek fel. Körülbelül másfél éve tanítottam, amikor – nyilván látva vitakészségemet – beválasztottak a szakszervezeti vezetőségbe, később pedig az intézmény rektor-helyettese, majd három éven át rektora voltam. Az országban az egyetlen külföldi származású a rektorok között. Mikor egyébként kineveztek rektornak, az intézetnek kétmillió svéd koronás hiánya volt, mikor lejárt a megbízatásom, hárommillió többlete. Nagy szerencsével, fél évvel kiérkezésünk után már tudtam venni Stockholm elővárosában, Täbyban egy – ma legalább a vételár huszonötszörösét érő – négyszobás társasházi lakást; ebben lakunk ma is. A baráti kölcsönt fél éven belül visszafizettem első dokumentumfilmem honoráriumából és a korábban Svájcban tanításért kapott pénzemből.
– Mennyire tanult meg svédül?
– Nem vagyok nyelvzseni, de mindenki megért, s ugyanolyan gyorsan tudom magam kifejezni, mint magyarul. Sokszor a svédeket is zavarba ejtem az asszociációimmal. Azzal, hogy egy-egy szóról, dologról esetleg több minden eszembe jut, mint nekik.
– Befogadták?
– Igen. Míg az ember a nyelvet tanulja, kicsit furcsán reagálnak, de aztán, ha tud valamit nyújtani, akceptálják. Altruista önzésem – a mások segítése tulajdonképpen önmagam erősítése is – külföldön, egy egészen más környezetben is hatott. Nagyon örültem, hogy bebizonyítottam, idegenben is boldogulok. A sikeremet nem annak köszönhetem – mint itthon annak idején némelyek állították –, hogy valaki áll a hátam mögött.
– Mit szokott meg nehezen?
– A mélyen gyökerező mentalitásbeli különbségeket. Azt, hogy – történelmi okok miatt is – a tempó lassú, komótos. Mindenki nyugodt, senki nem kiabál, nem vág a másik szavába. Ehhez a magatartáshoz eleinte nehezen tudtam alkalmazkodni. ”Hazudok, ha nem kiabálok, amikor dühbe gurulok” – bizonygattam a munkatársaimnak, s ők el is fogadták az érvelésemet. Olyannyira, hogy rektori ciklusom végére vita közben már ők is egymás szavába vágtak. Egyébként mára megtanultam élvezni, hogy semmilyen helyzetben sem kell és lehet ordítozni.
– A svéd politika mennyire izgatja?
– Fel tud izgatni, mert nagyon becsülöm. Svédországban megvalósították a jóléti szocializmust, ami mi Magyarországon csak ígértünk. A szociális elvekből nagyon sok mindent sikerült megvalósítani, gyerekesen szép vonásokkal.
Mire gondol?
– Például a hátrányos helyzetű emberekről és a bevándorlókról való gondoskodásra: olyan biztonságban érezhették magukat, mint egy kényelmes, barátságos óvodában. Mi megérkezésünk után napi 6-7 órában remek tanároktól, egy kitűnően berendezett hangstúdióban tanultuk a nyelvet, s ezért – pedig akkor már túljutotta a zenitjén a jóléti állam – kétezer koronát kaptunk havonta. Mellesleg első kinti állásomban se volt sokkal magasabb a fizetésem. A nagyfokú szociális gondoskodásnak az volt a hátulütője, hogy sokba került, sokan ki is használták. Jó néhány magyar jött ki például Svédországba, menekültekként nehéz pénzeket vettek fel, majd felruházkodtak, s két hónap múlva hazajöttek. Más: egy magyar nőismerősösöm, miután svéd állampolgár lett, a munkahelyén, a bankban őrültnek tettette magát. Magasba dobálta a papírokat, s azt kiabálta: „Itt majmok vannak!” Megvizsgálták, leszázalékolták. Attól fogva kapott nyugdíjat és szociális segélyt. Akkortájt cseperedett a lánya bakfissá, aki zongorázni tanult. Az asszony az önkormányzat szociális osztályától igényelt egy fehér zongorát. Kijött az előadó, s közölte, a zongora vitathatatlanul jár, de megkérdezte, miért kell fehérnek lennie. Erre az asszony azt mondta: „Hát nézzen körül, mi illik ide?” Megkapta a fehér zongorát. Ez a történet ma már nem eshetne meg, a jóléti állam Svédországban is válságba került, sok kiadást le kellett faragni.
– Mi a helyzet a kultúra támogatásával?
– Az állam és az önkormányzatok a korábbinál sokkal kevesebb pénzt juttatnak kultúrára. A helyzet – persze teljesen más alapokról elindulva – némiképpen hasonló az ittenihez. Svédországban azonban elképzelhetetlen az a piacosodás, ami kulturális területen Magyarországon végbement. S ott a legmegveszekedettebb kapitalista is áldoz a kultúrára.
Filmet nem rendezett?
– Elsősorban dokumentumfilmeket, mert olyan témákkal akartam foglalkozni, amelyekről úgy éreztem, van mondanivalóm. Először annak a csoportnak a záró bulijáról forgattam filmet, ahol hónapokon keresztül napi hat órán át amerikai, lengyel, jordániai, osztrák stb. nemzetiségű felnőttekkel együtt svédül tanultam. A Vidám órákban egy érdekes és fontos iskolai kísérletet rögzítettem: a diákok a velük és körülöttük történő jelenségekről, életük problémáiról ”színdarabokat” írnak, s azokat az órákon eljátsszák. Csináltam dokumentumfilmet egy süketnéma kisfiú és szülei szeretetteljes kapcsolatáról is. Arról, hogy úgy kezelik őt, mintha nem is lenne csökkent képességű. Svéd-magyar produkcióban dokumentumfilmet forgattam Raul Wallenbergről. Rendeztem egy tévéjátékot is a svéd televízió számára, Mrozek Emigránsokjából.
– Játékfilmet nem csinált?
– Néhány forgatókönyvemet – az egyik például Stiller utolsó éveiről szólt – majdnem sikerült megvalósítanom. Talán, ha nagyon és erőszakosan akarom, össze tudtam volna hozni valamelyiket. Kicsit talán az is "ellenem" szólt, hogy úgy kezeltek, mint akinek biztos és jól fizetett főiskolai tanári állása van, akinek tehát a filmcsinálás nem kenyér- és életkérdés. Mindamellett amikor elhagytam Magyarországot, már sejtettem és éreztem – és később be is bizonyosodott a számomra –, az ember igazán csak ott tud játékfilmet rendezni, s fontos dolgokat elmondani, ahol a gyerek- és ifjúkorát töltötte, ahol eszmélt, ahová a gyökerei kötik, a kultúrája s a nyelve: a szavak mögöttes jelentése, asszociációk, képek. Lefordítható-e például valamilyen nyelvre az a tipikus pesti kifejezés, hogy brahista?
 – Arra nem gondolt, hogy itthon rendezzen játékfilmet?
– Hogy ebben a mai helyzetben én is beálljak eszkimónak? Persze lennének ötleteim, elképzeléseim saját filmre – de nem élet-halál kérdése.
– Írni nem szokott?
– Régebben néha – különböző hullámokban – verseket írogattam, legutoljára a nyolcvanas évek elején. Egyébként nem vagyok grafomán, nem szeretek írni, sokkal inkább beszélni. Írásban az zavar, hogy soha nem érem utol a gondolataimat, ott nem lehet dadogni, pontosan, szépen kell fogalmazni.
– Tanít még Budapesten és Stockholmban?
– Stockholmban két-három hetes kurzusokat vezettem, s munkanélküli színészekkel, filmrendezőkkel is foglalkoztam. Budapesten a kilencvenes évek végén kétszer egy évben oktattam, főleg színészeket film- és tévéjátékra. Hosszabb ideig akkor tanítottam, amikor átvettem Gazdag Gyula osztályát, s azt betyárbecsületből, a végzésükig, 1997-ig végigvittem.
Mi köti Svédországhoz?
– Az, hogy jól érzem magam. A kapcsolatokat a bizalom és biztonság jellemzi. Az emberek tudják, meddig lehet elmenni, s tiszteletben tartják a társadalmi konvenciókat, a rendszer által hirdetett szolidaritás a vérükbe ívódott. Ha egy mód van rá, nem akarnak senkinek rosszat, s a feudális függőség, a másiknak való alávetettség érzése is ismeretlen. Azt sem lehet elképzelni, hogy egy politikusból, mint nálunk, hirtelen évszázados gyűlölet bugyogjon fel.
Nem akar végleg hazajönni?

Nem. Gyakran jövök Budapestre. A gyerekeimmel, unokáimmal is itt szoktunk találkozni nyáron vagy karácsonykor. Jól érzem magam "útközben”.

 

 

 

 

 

 

HERSKÓ JÁNOS (1926-2011)
 
Kisfilmek:
 
A nép jelöltjei (1949)
Brigád (1949)
Az újjáéledő Zala (1949)
 
Játékfilmek:
 
A város alatt (1953)
Vasvirág (1958)
Két emelet boldogság (1960)
Párbeszéd (1963, átvágva: 1964)
Szevasz, Vera (1967)
N. N. a halál angyala (1970)
 
Tv-sorozat:
 
Bors I.-V. rész (művészeti vezető, Markos Miklóssal, Szabó Istvánnal, Simó Sándorral, Palásthy Györggyel rendező)

 

 

--------

1. A miniszteri rendelettel 1964. január 1-től jött létre a Magyar Filmgyártó Vállalat (Mafilm) az addig önálló gyárként működő Lumumba (ma Róna utcai) Hunnia Filmstúdióból és a Könyves Kálmán körúti Budapest Filmstúdióból. A Mafilm-ben négy játékfilm stúdió alakult: 1. Stúdió, 2. Stúdió, 3. Stúdió, 4. Stúdió elnevezéssel. [vissza]

2. Papp Sándor, akkori filmfőigazgató – ld. a vele készült interjúban – másként emlékezik: „Azt hiszem, vágásra került sor és újra fölvettek jeleneteket.” Sára Sándor kérdésünkre elmondta: új az epilógus (ebben főszereplőnket, Pásztor Balázst filmrendezőként látjuk viszont), s egy jelenetet új dialógussal vettek fel. Arról a jelenetről van szó, amelyben a nyomozó lemegy a forgatás helyszínére, s megkérdezi a főhőst, hogy az elvtársnak vannak-e rokonai. Mire ő azt feleli, Jugoszláviában. „Hogy került oda?” – kérdezi a nyomozó, mire a válasz: „Ott született.” Sára szerint ők ezt a dialógust viccnek, játéknak szánták. [vissza]

3. Valójában 1963-ban; az MSZMP Politikai Bizottsága ekkor intézkedett az új premizálási és szervezeti rendről. A PB határozata illetve az 1963 és 1970 között készült filmek kategóriába sorolása a kötet dokumentum összeállításában olvasható . [vissza]

4. Erről a kérdésről ld. a Papp Sándor interjú 2. jegyzetét. [vissza]

5. A levél a dokumentum összeállításban olvasható. [vissza]