– 1946-ban érettségiztem. Utána az ifjúsági mozgalomban, a közigazgatásban, majd 1950-től a pártközpont Kulturális Osztályán dolgoztam. ’54-től pártfőiskolán tanultam.

– Kezdetben az akkor induló ismeretterjesztő tevékenységgel, a TIT-tel, ‘56 után pedig művészeti területtel. 1960 és 63 között a moszkvai Akadémián művészetelméletet és filmesztétikát tanultam, Grigorij Alexandrov, a neves filmrendező volt a vezető tanárom. Hazatérésem után kaptam a megtisztelő javaslatot a Filmfőigazgatóság vezetésére, amelynek, mint fiatalember természetesen örültem – azt persze akkor még nem tudtam, hogy ez mennyire idegőrlő és feszült munka. A feladatot olyannyira nagy kihívásnak éreztem, hogy az akkori miniszterrel, Ilku Pállal megegyeztünk, próbaidőre nevez ki főigazgató helyettesnek egy évre. Ha megy a dolog, akkor majd kinevez főigazgatónak, ha nem, akkor sem történik semmi.

– Szeretem a filmet, ezért is örültem, hogy részese lehettem a magyar film hatvanas évekbeli sikereinek. Tisztában vagyok vele, nagyon szerencsés is voltam. A „nagyok” – Fábri Zoltán, Makk Károly, Jancsó Miklós, Keleti Márton, Ranódy László, Várkonyi Zoltán és mások – alkotóerejük teljében voltak, és megjelentek a Balázs Bélások is: Szabó István, Gaál István, Sára Sándor és társaik. A társadalmi, politikai légkör kedvező volt: ez a kádári konszolidáció időszaka. A kedélyek megnyugodtak, a szocialista megújulást sokan vállalták. Az alkotó értelmiség is kezdte megtalálni a helyét, pozitívan értékelte a helyzetet. Szellemileg is a kibontakozás időszaka ez. Új dolgok kezdődtek, a történettudományban is újfajta módon kezdtek gondolkodni. A filmművészetben lehetővé vált a kísérletezés, amit a kritika is támogatott. Fontosak a külső hatások is: a cseh filmeké például. Még egy nagyon fontos dolog: ekkor már elkészültek azok a filmek – például Párbeszéd, Megszállottak, Angyalok földje, Legenda a vonaton – amelyek jelezték egy fölemelkedés kezdetét. Lényeges dolog a filmgyártáson belüli változás: a miniszter 1963-es rendeletével átrendezte a magyar filmgyártást.

– Az, hogy a filmgyár igazgatójának s a Filmfőigazgatóság vezetőjének egyszemélyi döntését bizonyos decentralizálás váltotta fel. Ennek eredményeként 1964 elején négy játékfilmstúdió jött létre, amelyek a művészi alkotó tevékenység bázisát jelentették. A stúdióknak két-három főállású dramaturgja, dramaturgiai kerete volt, a forgatókönyv elfogadójává pedig a stúdióvezető vált.

– A stúdiótanács tagjai műhelyvitákon megvitatták a forgatókönyveket, s amikor azt a stúdióvezető jónak tartotta, fölterjesztette a Filmfőigazgatóságra. Nálunk dőlt el végérvényesen, hogy a forgatókönyvek közül melyik kerül gyártásra. Az volt az elv, a jobb forgatókönyv előzze meg a jót. Az elfogadás nem egyszemélyi döntésen alapult, hanem egy testületén.  1 Tagjai voltak a filmgyár igazgatója, a négy stúdióvezető, a két forgalmazási vállalat, a Mokép és a Hungarofilm igazgatója, a Filmművész Szövetség elnöke és főtitkára, s Filmművész Szakszervezet főtitkára is. Ha alkalmasnak találtuk a forgatókönyvet, gyártási engedélyt adtunk rá, s biztosítottuk a megvalósításhoz szükséges pénzt. Később ez a rendszer úgy módosult, hogy a gyártási költség felét osztottuk szét a stúdiók között, de a stúdióvezető csak akkor tudott egy adott filmet legyártatni, ha ahhoz a forgalmazók és mások megajánlották a még szükséges pénzt. Aczél szellemesen azt mondta, hogy a rendezőn és a családtagjain kívül legyen még egy ember, akinek tetszik a film. Az önállóság és a művészi szabadság kérdéséről főigazgatóságom egész ideje alatt nagy vita folyt köztünk és a stúdiók között: a stúdiók és a Szövetség mindent akartak, de a felelősséget a minisztériumon, a Filmfőigazgatóságon akarták hagyni. Ez nem ment.

– Volt ilyen is. Volt amikor a stúdióvezető maga mondta, hogy majd új könyvet terjesztenek be. Volt olyan stúdióvezető, aki a beszélgetés során egyszer csak azt mondta a rendezőjének, elég, hagyjuk abba, te erre nem vagy fölkészülve. Olyan is előfordult, hogy Keleti Márton, amikor a forgatókönyvét a vita során a Filmművészeti Tanács tagjai elég fitymálva fogadták, elővette a táskájából új forgatókönyve több példányát, s kérte, azt vitassuk meg. Ez a forgatókönyv a Butaságom története volt.

– Ő nem szeretett rögös úton járni, azt tartotta megmérettetésnek, hogy Schwarz néninek, a sarki trafikosnak tetszik-e a film.

– Ez természetes. Miért gondolja, hogy a rendszernek – amely fizette az alkotókat és hatalmas összegeket költött a filmek gyártására – ezeket a rendszert bíráló filmeket kellett volna favorizálnia? Egyébként a társadalomkritikai filmek többségét az „érted haragszom” jobbító szándéka, s nem ritkán a rendezők szocialista elkötelezettsége jellemezte. Egyes rendezők nem ritkán hangoztatták szocialista szándékaikat…

– ‘56 kényes téma volt, de nem volt tilalmas. Születtek is kísérletek, de nagyon vegyesek.

– Zsinórmérték nem volt. Abban hittem, és abban hiszek ma is, hogy a filmnek emberformáló szerepe, s társadalmi küldetése van, és az is fontos funkciója, hogy szórakoztasson. Ez volt az alapállásom.

– Az enyém ütköző szerep volt. Mikor lemondtam a főigazgatói tisztségemről, Újhelyi Szilárd sajnálkozva mondta, hogy jó kiegyensúlyozó szerepet játszottam. Mert mi a kultúrpolitika a hétköznapokban? Itt egy kicsit meghúzni, ott egy kicsit megereszteni, itt egy kicsit engedni, ott egy kicsit fékezni vagy visszatartani.

 – Mekkora volt a puvoárja?

– Meglehetősen nagy. Én nem küldtem feljebb egyetlen forgatókönyvet sem. A rendezők viszont küldözgettek forgatókönyveket a Pártközpontba támogatást várva. Hadd tegyem hozzá, egyetlen alkalommal sem kapták meg.

– Orbán László minisztersége alatt – talán valakinek a besúgása alapján – bekért tőlem több filmforgatókönyvet. Kiszúrta többek között Galambos Lajos bájos falusi szerelmi történetét, amelyet Makk Károly rendezett volna. Nem lett film belőle, de nem rajtam múlt, Galambossal, Makkal a miniszternél nem tudtuk megvédeni a forgatókönyvet.

– Nem.Ez egy ilyen szakma. Amikor például átvettem Szabó István Apa című filmjét a filmgyárban, a Lumumba utcában, mire beértem a Báthory utcába, már várt Aczél telefonja: hogyan vehettem át egy olyan filmet, amelyben meggyalázzák a magyar zászlót?

 – A hős olyan zászlót tart a kezében, amelynek közepéből kivágták a címert.

– A miniszterhelyettes alá voltam beosztva. Ez egy ideig Aczél Györgyöt jelentette.

– Nem rossz. Nagyon sok filmet nem szeretett, tett kritikai megjegyzéseket, de betiltani nem akart egyetlen filmet sem. Széles látókörű ember volt, s volt affinitása a kultúrához. Vele lehetett vitatkozni, persze csak addig, amíg a vita nem jutott el a végpontig. Bízott bennünk, még azt is csak ritkán kérte, hogy adjunk tájékoztatást a gyártásban levő filmekről.

– Filmfőigazgatóként kapott megrovást, szóbeli vagy írásbeli fegyelmit a főnökeitől?

– Nem.

– Helytelenítést. Például az Az életbe táncoltatott lány túl pozitív minősítéséért.

– Megesett, hogy a rendező a vita során fölugrott, s meglehetősen dehonesztáló megjegyzéseket tett rám, s aztán rám vágta az ajtót. Egyes rendezők meg ki is oktattak, hogy mi a szocializmus. Állami tisztviselőként kénytelen voltam ezt eltűrni. Volt olyan, aki szemrehányást tett nekem, hogy még a rovarok szerelmi életéről szóló filmet is támogatom, csak éppen az ő politikailag fontos művét nem. Vitatkoztunk a Filmművészeti Szövetséggel is, amely tulajdonképpen nem művészeti és alkotói szövetség volt, hanem érdekképviseleti szerv.

– Nagyon szerettem Jancsó Miklóst és a filmjeit. Ezért bíráltak is. Fábrit is nagyon tiszteltem, máig legkedvesebb filmem a Körhinta. Részese voltam a Húsz óra elkészültének is. Makk tehetségét is mindig nagyra becsültem, s már jelentkezett Szabó Istvánt, Gaál István is.

– Nem.

– Nézze, ma már nem emlékszem a részletekre. Azt tudom, a filmet eredeti formájában nem fogadtuk el. A film körüli vita nagyon hosszan elhúzódott. Kósa Ferenc másfél évig nem tudta befejezni a filmet. Több variánst is készített. Többek között egy kormánypártit is, amit már mi is túlzásnak éreztünk. 2 Nemcsak ebben az esetben volt alkalmam megtapasztalni, hogy mit jelent a művészi hit és meggyőződés.

– Kósa még az én regnálásom előtt Ilkutól kapta az ötletet vagy megbízást a filmre egy Kádár Jánostól hallott történet alapján. Ilku azonban egy idő után – valamelyik forgatókönyvi variáció után – kiszállt az előkészületekből, a döntést rám bízták. Én engedélyeztem a film elkészítését. A fiatal alkotók Grigorij Csuhrajt kérték fel konzultánsnak, aki ezt szívesen csinálta, főleg Csoóri Sándor miatt, akiről úgy tartotta, zseniális dramaturgiai érzéke van. Az elkészült filmet a szovjet rendező a stúdióban nézte meg. Itt állítólag tetszésének adott hangot. Délután találkozót kért tőlem. Elmondta, nagyon megfogta a film képi gazdagsága, s ez elhomályosította a kritikai érzékét, a szállodai szobájában azonban mindent újra átgondolva úgy döntött, nem adja nevét a filmhez. Mindez nem befolyásolta a film további sorsát.

– Ez már későbbi történet. Leforgathatta a filmet. Az abból a szempontból volt veszélyes, hogy túlzott várakozásokat kelthetett volna a közvéleményben. Végül Aczél bölcsen azt találta ki, hogy meghívja a filmre a magyar értelmiség krémjét, ismert tudósokat, többek között Lukács Györgyöt. Többségük idős, beteg ember volt, vízhajtós, nem is tudták végigülni a tizen-, nem tudom hány órát.

– Nem voltak viták. Egyedül Fock Jenő miniszterelnöknek volt egy kérése, hogy Kovács a Mann cégre való hivatkozást vegye ki a filmből, mert a kormánynak akkor valami tárgyalása vagy vitája volt a német céggel.

– Én erről nem tudok, s nem is nagyon hiszem. Akkortájt az volt a szokás, hogy a PB ülések után Kádár János és mások pihenésképpen filmet néztek a Hungarofilm Báthory utcai vetítőjében.

– Persze.

– Egyszer: a Húsz óránál azt kérte, vegyék ki azt a jelenetet, mikor azt mondja Balogh: „Kommunista rendőr, ide lőj!”

– Kovács másik filmje, a Hideg napok simán „átment”?

– Nagy támogatással. A magyar történelem bizonyos kérdéseit Cseres Tibor más aspektusból láttatta. Persze ez ellenállást is kiváltott. Ugyanakkor Karlovy Varyban – ahol a film díjat nyert – az egyik jugoszláv ismerősöm azt mondta, ha ezt a filmet más hozta volna ide, s nem a magyarok, akkor ő most leköpne engem.

– Főigazgatói pályám – megfogalmazhatnám úgy is – az Oldás és kötéstől a Sirokkóig tartott. Az Oldás és kötés ugyan már korábban elkészült, át volt véve forgalmazásra. A filmet először az Uránia moziban láttam, amikor a forgalmazóknak és a kritikusoknak vetítették. 3 Folytak viták a filmről, s én ki is álltam mellette. Akikkel elég vehemensen vitáztam, elfogadták az érveimet. Úgy érzem, ez volt a tűzpróbám Ugyanezt már nem tettem meg a Sirokkó esetén. Ez volt az utolsó általam engedélyezett film.

– Voltak viták, tetszések, nem tetszések. Főleg a vonattető jelenet miatt. Én szerettem a filmet. Ez volt az egyetlen eset, amikor ukázt kaptam Aczéltól, hogy a film milyen besorolást kapjon: harmadosztályúnál jobb nem lehet. Ez volt az egyetlen eset, amikor saját magammal is konfliktusom volt. A Filmművészeti Tanács ülésén nem is akartam hozzászólni, csak azután szólaltam meg, miután Vas Imre, a Filmművész Szakszervezet főtitkára megkérdezte, mi a főigazgató véleménye a filmről.

– Semmi különösebb vita nem volt a film gyártása és elfogadása körül. Később, lehet, hogy már a film bemutatása után, a filmgyári pártszervezet vitát rendezett a filmről. Én ezen nem vettem részt. A vitán Rényi nem is csak a filmről fejtette ki a véleményét, hanem annak veszélyét ecsetelte, hogy hova vezethet a jancsói út.

– Még mi sem tudtuk, hogy Hernádi írta, Jancsóék ezt csak később fedték föl.

– Áh. Ilkunak nagyon tetszett, solohovi lélegzetű műnek tartotta. A film egyébként nagyon nehezen született meg.

– Jancsó ötlete volt, akit az orosz forradalom, az orosz lélek s Trockij személye nagyon foglalkoztatott.

– A szovjet partner egy bizonyos fázisban nem akarta engedélyezni a filmforgatást. Nekem is ki kellett mennem tárgyalni, ami végül is eredményes volt.

– Volt bizonyos vita.

– Senki sem akart a filmhez nyúlni. Főleg csak a kritikusok vitatkoztak róla. Sőt, akkor a Pártközpont vendége, egy francia elméleti szakember, kitűnő kritikát írt a filmről.

– Semmi nem volt. Kint is jártam Badacsonytomajban a forgatáson. Ott mindenki tudta, hogy a főhős kiről van megformázva. 4

– A cigányábrázolás körül voltak viták, de ezek nem a film léte, nemléte körül forogtak. Azt kifogásolták, hogy Sára olyan mélyen elesetteknek ábrázolta a cigányságot. Azt hiszem, vágásra került sor, és újra fölvettek jeleneteket. 5

– Nézze, ez a magyar filmgyártás nagy legendája. Mikor Kovács András főtitkár lett, ő is jött ezzel, hogy „az el nem készült filmek”. Odaadtam neki hat elutasított forgatókönyvet. Elolvasta, és mind a hat elutasítással egyetértett.

– Már nem tudom. A munkatársaim egyébként nagyon gyakorlott forgatókönyv olvasók voltak. Jó ízlésük, magas mércéjük volt. Emlékezetes, amit Ilku mondott nekem: „Ne foglalkozzatok a rossz filmekkel, azok úgyis elkészülnek, akármit csináltok is. Inkább arra koncentráljatok, hogy évente elkészüljön két-három jó film.”

– Csak két filmnél tért el élesen a véleményünk. Az Oldás és kötésnél én kiálltam a film mellett. De a többiek sem betiltani akarták a filmet, csak ellenvetéseiket, kifogásaikat hangoztatták. Az Álmodozások koránál sem értettem egyet Ilkuval. Neki nem tetszett, és egy értekezleten – de már az engedélyezés után – elég kritikus véleményt mondott róla.

– Eljött Szirmai István, a KB ideológiai titkára, s megnézte a filmet a Báthory utcai vetítőben. A vetítés után azt kérdezte, mi a baj ezzel a filmmel? Ez az ifjúság a mi nevelésünk.

– Nem tudom már. Lehet, hogy Ilku negatív véleménye miatt.

– Nem volt.

– Egy ember.

– Nem.

– Kevesen. Volt egy helyettesem, Kondor István, neki volt egy négy-öt fős gazdasági-műszaki részlege, Tárnok János osztályán Bogács Antal játékfilmekkel foglalkozott, Háry dokumentumfilmmel.

– Igen.

– Közvetlen nem, csak a részesedésnél, prémiumnál. Egyes stúdióvezetők nagy pénzeket vettek föl.

– Vagy olyan jókat vagy olyan sokat.

– Nem, de ez mindig így volt. De nézze, Fábri, Jancsó, Makk vagy mondjuk Szabó István nem jött gagyival. Pedig nyilvánvaló, hogy alkalmanként ők is írtak gyengébb forgatókönyvet, csak azt oda sem adták. Az állami filmgyártásnak egyébként nagy előnye volt, hogy a művészeknek biztosított egy korlátozott, de mégis stabil szociális alapot. Ugyanakkor volt egy nagy negatívuma. Az állami státusz és az azzal járó tényleges vagy vélt jogok: ha a rendező már bizonyos ideje nem készített filmet, akkor reklamált. Úgy vélte, hogy ez jár neki. Az új mechanizmus idején ezért is vetődött fel egy nagyon érdekes gondolat: a rendezők kerüljenek ki a státuszból, de ha filmet rendeznek, kapják meg két-három évi megélhetési díjukat.

– Volt egy bizonyos lecsapódása, de olyan direkt megnyilvánulásai nem voltak, hogy valaki azért nem rendezhetett újra, mert legutoljára rosszat csinált. Olyan biztos volt, hogy a forgatókönyvét kritikusabban ítélték meg. Emberek vagyunk, a stúdióvezető nem akart még egyszer leégni. Két esetre emlékszem, amikor a kritikai fogadtatásnak közvetlen következménye lett. Kalmár Lászlót A szélhámosnő után – amelyet a szakma is nagy fölháborodással fogadott –, Gertler Vikort pedig az És akkor a pasas megrendezése után nyugdíjaztuk. Persze azért is, mert akkoriban már hatvanöt-hetven évesek lehettek.

– Nem volt semmilyen mechanizmus. A feltételezés sértő a magyar filmkritikusokra nézve, hogy például Hámori Ottóra, Illés Jenőre, B. Nagy Lászlóra, Almási Miklósra, Zay Lászlóra és másokra gondoljak. És, hogy Rényi adta volna meg hangot? Hiszen gyakran csak a másoké után jelent meg az írása. Ő különben sokkal okosabb és tisztességesebb volt annál, minthogy „súgásra” írjon.

– Az irodalom. Ezután a film következett, mert az, befolyásolta a közvéleményt, s a nemzetközi fesztiválok miatt is. A kultúrpolitika zenével, képzőművészettel ritkán foglalkozott.

– Három célkitűzése volt: hogy a rendezőket olyan filmek elkészítésére ösztönözze, amelyek magas színvonalúak, amelyeket minél többen néznek meg, s amelyek minél kevesebbe kerülnek. Ezt szolgálta a gazdasági prémium rendszere. Ebből persze olyan ellentmondás is származott, hogyha egy nagyon gyenge vagy közepes filmért alkalomadtán nagyobb prémiumot lehetett kapni, mint egy jóért. Mivel csak a megtakarítás számított, s ehhez nem kellett más csak egy felültervezett költségvetés. A művészek között persze nemcsak azért folyt versengés, hogy minél több pénzt keressenek, hanem azért is, hogy minél jobbat csináljanak, minél magasabb elismerést kapjanak.

– Nem, mert a Filmfőigazgatóság ebbe nem szólt bele. A bemutatás körülményeiről, a kópiaszámról, reklámról a forgalmazók döntöttek a rendezővel konzultálva.

– Az eredeti ok az volt, hogy az új gazdasági mechanizmus bevezetésével a filmgyártást is gazdasági alapokra helyezték. A Filmfőigazgatóságot kettévágták, létrehoztak egy teljesen gazdasági alapon működő trösztöt, s a Filmfőigazgatóságnak ezután csak elvileg kellett foglalkoznia a kultúrpolitikával. 6 Éreztem azt is, kezd kifulladni a magyar film. Lemondásom beadását követő napon vonultak be a csapatok Csehszlovákiába, s mivel nem akartam politikai látszatot kelteni, kértem a minisztert, függesszék föl kérelmem engedélyezését. Két hónap múlva, mikor már lecsitultak a dolgok, eljöttem a Filmfőigazgatóságról.

– A Magyar Filmtudományi Intézetbe. Onnan mentem nyugdíjba 1984-ben.