– A Bölcsészkar elvégzése után hat évig az MTA Irodalomtudományi Intézetében dolgoztam, emellett a régi Kritika, majd az Új Írás szerkesztőségében is; alapítója voltam a Fiatal Írók Munkaközösségének és a Mozgó Világnak. 1971-ben hívtak a pártközpontba, ahol 1974 végéig dolgoztam, mellette másodállásban végig megőriztem kutatói státuszomat és témáimat.

– Irodalommal és könyvkiadói ügyekkel. Mivel azonban a pártközpontban akkortájt nem volt filmes, Molnár Ferenc, a kulturális alosztály vezetője – egyetemi barátom volt, később kulturális államtitkár lett – szelíd erőszakkal rám szignálta ki a filmes ügyeket is.

 – Ezek mit jelentettek?

– Kapcsolatba kerültem a filmszakmával. Megkerestek filmrendezők, részt vettem a Filmművész Szövetség, a filmátvételi bizottság ülésein, filmfesztiválokon, s megnéztem új magyar filmeket.

– Filmfőigazgató elődöm, Kondor István – aki kitűnő ember és kiváló gazdasági szakember volt, ám az ideológiai kérdésekhez nemigen értett – két tűz közé került. Egyfelől jó néhány rendezővel feszülten küzdött (a virágnyelven szóló, áthallásos, politikai parabolák ellen), másfelől viszont a helyettese – aki korábban a budapesti pártbizottság Agitációs és Propaganda vagy Ideológiai Osztályát vezette, s nyilván épp ezért ideológiai „megerősítésnek” tették oda – igen konfúzus bolsevik volt, s hajmeresztő értelmezéseit adta ezeknek a paraboláknak. Ebben a helyzetben Kondor menekülésként kéthetente szombat délelőtt – akkor az még munkanap volt – a Báthory utcai kis vetítőben, a hivatalos főigazgatói elfogadás előtt megmutatta a pártközpont „illetékes” osztálya munkatársainak az új magyar filmeket. E fakultatív vetítésekre általában eljött többek között Nagy Miklós, Molnár Ferenc, Kornidesz Mihály, Knopp András, Tóth Dezső, Rátkai Ferenc. Annak, hogy ott puszta szórakozásból moziztunk, néha katasztrofális következményei lettek.

– A filmekről nyilván odavetett, dilettáns vélemények, „értékelések” hangzottak el. Kondor zavarában egyik lábáról a másikra állt. Az akkori pártközponti osztályvezető – eredeti végzettségét tekintve bányamérnök – például a Makráról – ha jól emlékszem – azt mondta, az elejét a végére kellene tenni, a végét az elejére, Makra pedig egy másik nőbe szeressen bele. Kósa Nincs idő című filmje kapcsán – amit talán többször is megtekintettünk – az egyik jelenlevő (a film cselekményidejének, a húszas éveknek veteránja) kifejtette: a képekhez egy másik történetet kellene íratni, de nem Csoórival. Az pedig még külön vita tárgyát képezte, hogy a főszereplő művészetpártoló börtönigazgatónak olyan-e a bajusza, mint az Aczélé. A szombati vetítések történetéhez tartozik, hogy Szűcs Gyula gépésznél a rendezők egy embere, egy „álruhás” filmszállító kagylózott, hogy mi hangzik el a filmről. Mindennek következtében végül már akadt olyan filmfőigazgatósági hivatalos átvétel is, amelyre a rendező el sem ment. Nem látta értelmét. Mikor az én kinevezésemről döntöttek, kikötöttem, hogy filmfőigazgatóként többet nem rendezek ilyen vetítéseket, s kértem, hogy az említett „ideológiai” helyettest is helyezzék máshova.

– Kondor alig várta, hogy hatvanéves legyen, s nyugdíjba mehessen. Engem javasolt – ahogy fogalmazott – a főnökségnek, ez természetesen Aczélt jelentette, aki egyébként akkor már rég nem a pártközpontban volt. S természetesen addigra „letapogatták” és hallgatólagosan jóváhagyták ezt a javaslatot a vezető rendezők is, nélkülük vagy ellenükre ugyanis ilyen kinevezés sem akkor, sem később nem történhetett. S én akkor megtehettem, hogy ne „politikai”, hanem filmszakember helyettest kerítsek magam mellé: ez Föld Ottó volt, évtizedekig gyártásvezető, majd főgyártásvezető a Mafilmben. Akkoriban a Magyar Televízió egyik gyártási vezetője, aki bensőséges, munkatársi-baráti kapcsolatban volt csaknem minden rendezővel, sőt szinte az egész Lumumba utcával, amely így egyszeriben nagyon közel került a Báthory utcához, mondhatni a kettő összeért.

– A miniszter által ráruházott jogköre révén felelős volt minden Magyarországon készült valamint bemutatott filmért. Az általa vezetett tröszt a minisztertől megkapott bizonyos hatósági jogköröket (az állami dotáció felhasználását, a filmengedélyek okiratának kiadását, a korhatár megállapítását, szakmai oktatást, diplomák kiállítását stb.).

– Az új gazdasági mechanizmus idején, 1968-ban, Nyers Rezső elvei szerint dolgozták ki és alapították meg, azzal az elgondolással, hogy a kulturális területen ne csak ideológiai, hanem mindinkább gazdasági szempontok is érvényesüljenek, s menedzser-igazgatóként gazdasági szakemberek vegyék át egy-egy ágazat irányítását. A trösztöt hét filmvállalat alkotta: a Mafilm – amely 2500 dolgozójával, három telepével legalább akkora volt, mint a többi hat cég együttvéve –, a Pannónia (szinkron és rajzfilmstúdió), a Diafilm, a Filmlabor, a Filmtechnikai Vállalat (vetítőgépeket gyártott), a Mokép (belföldi filmforgalmazó, amely a külföldi filmek átvételének és forgalmazási kategóriájának monopóliumán keresztül tulajdonképpen a megyei tanácsokhoz tartozó vidéki moziüzemi vállalatokat is kormányozta), a Hungarofilm (a magyar filmek külföldi eladását, a bérmunka-exportot, s a fesztiválszerepléseket szervezte), s még háttérintézményként a Filmtudományi Intézet is. A Filmfőigazgatóság jogilag és pénzügyileg nem volt része a Kulturális Minisztériumnak. 1 Korszerű és nyereséges forma volt. Egészen 1981-ig működött, amikor Pozsgay Imre miniszterként összeolvasztotta a kulturális és oktatási minisztériumot, valamint minden, a területen levő középirányító intézményt.

– A legelső az volt, hogy a Mafilmtől formálisan független és a filmesektől meglehetősen elidegenedett két vállalat, a Hunnia és a Budapest szűnjön meg, s helyettük – mint korábban – alkotóműhely-jellegű négy stúdió alakuljon. Az egyik ezek közül Szabó Istvánék nemzedékének szolgáljon bázisául (ez lett az Objektív stúdió). Aczél is támogatta ezt az elképzelést, de – jól ismert kiegyensúlyozó törekvése jegyében – azzal a feltétellel, hogy a stúdióvezetővé kinevezett Marx Józsefnek két művész-helyettese legyen, Szabó István és Kósa Ferenc.

– Szellemileg, tartalmilag tulajdonképpen a Filmfőigazgatósághoz: a stúdióvezetők csak papíron tartoztak a filmgyár igazgatója alá. Fontos dramaturgiai műhelyek voltak, de produceri önállóságuk illúzió volt, mivel a stúdiók a filmgyártáshoz nem rendelkeztek semmivel, se eszközökkel, se tőkével, se szakemberekkel. Később, amikor a négy (majd a Dárday vezette Társulással már öt) stúdió ismét önálló vállalat lett, ez a helyzet éles vitákat és súlyos konfliktusokat okozott.

– Azt hiszem, a filmekből elég jól szűrtem le a következtetést, hogy melyik nemzedékből kikre érdemes vagy szükséges tenni. Számomra egyértelmű volt, hogy Jancsó, Fábri, Makk, Kovács, Bacsó, Mészáros Márta mellett ekkor már Szabó István, Huszárik Zoltán, Simó Sándor, Sándor Pál, Rózsa János, Kardos Ferenc, Gábor Pál, Gaál István, Kósa Ferenc, Sára Sándor, Dárday István, Bódy Gábor tervei mellé tegyem a hangsúlyt. Nem köteleztem el egyébként magam semmilyen irányzat vagy stílus mellett, a stúdióvezetőknek és a rendezőknek is azt mondtam, mindenki azt csinálja, amit legjobban tud. Ez azt hiszem nagyjából meg is valósult.

– Abszolút puffer szerep volt az enyém. Én vittem el a balhét.

– Pártközponti tapasztalataim alapján tudtam, ha a döntést akár csak egyetlen szinttel feljebb tesszük – még akár baráti alapon is – onnan csak is nemleges válasz jöhet.

– Nem volt leírva soha semmilyen normatíva, hogy mit lehet és mit nem. De természetesen ismertük a realitásokat, az irányvonalat. Minden évben tartottak legalább két országos tanácskozást, amelyeken Aczél vagy valamelyik miniszter beszélt, voltak pártkongresszusok, sulykolták a határozataikat.

– A forgatókönyvet először a stúdió fogadta el, utána felküldték hozzánk. Nekünk hivatalosan csak vétó-jogunk volt: engedélyezzük, vagy nem engedélyezzük a gyártásba sorolást. Én is, és a kollégáim – a helyettesem, Föld Ottó, a művészeti osztály vezetői, Háry Ferenc, Bogács Antal, Sajó Zsuzsa és elsősorban a kitűnő Újhelyi Szilárd, mint tanácsadó, aki korábban stúdióvezető, majd főigazgató is volt, továbbá Dósai István, a Hungarofilm igazgatója, Gombár József, a Mokép igazgatója – állandóan olvastuk a forgatókönyveket. Ha úgy éreztem, hogy valami probléma van egy forgatókönyvvel, meghallgattam a felsoroltak véleményét is. A stúdióvezetőkkel és mind az idősebb, mind a fiatalabb nemzedék tagjaival jó baráti kapcsolatba kerültem. A filmekkel való foglalkozás messze túlment az említett vétó-kereteken, annál sokkal barátibb, mélyebb volt. Bódy Psychéjét például legalább tíz változatban olvastam. Gábor egyszer feljött a lakásomra éjjel 11-kor, hogy átírt negyven oldalt és ott ült, amíg azt el nem olvastam. Vagy például Szabó István nem sokkal azután, hogy megkapta Németországból Klaus Mann könyvét, a Mephistót, odaadta nekem, mondjam el a véleményemet, lehet-e abból jó filmet csinálni. S hasonlóképpen Fábri, Ranódy László, Makk, Bacsó – megtisztelő módon – konzulensének tekintett.

– A benyújtott forgatókönyveknek a Filmfőigazgatóság gyakran mutatott fel piros tárcsát?

– Kitűnő könyvek nemigen maradtak íróasztalfiókban. Kivétel talán Sárától a Gyászba öltözött csillag, a madéfalvi veszedelemről. Az is azért nem valósulhatott meg, mert irreálisan sokba került, és Ceauşescu Romániájában lehetetlen lett volna forgatni. De majdnem ugyanazt a pénzt megkapta Sára a 80 huszár című filmjére. Kondor is hagyott rám néhány „problémás” forgatókönyvet. Az egyik, amelyet Fábri szeretett volna megcsinálni, egy szadisztikus paptanárról szólt, akinek mulasztása miatt meghal az egyik tanítványa. Ehelyett az 1944-ben játszódó történet helyett közösen döntöttünk Az ötödik pecsét mellett. Annak írójával, Balázs Józseffel is én hoztam össze. Viszont azt hiszem, a haláláig nem tudta megbocsátani, hogy lebeszéltem a Malom a pokolban megfilmesítéséről.

– A kész film engedélyezésének mi volt a hivatalos menetrendje?

– A filmet először a rendezőkből és dramaturgokból álló stúdiótanács vitatta meg, és fogadta el. Ezek a tanácsok szakmailag nyilván autentikusabbak voltak, mint a Filmfőigazgatóság. Nálunk az átvétel a rendező részvételével zajlott le, a filmet a stúdióvezető vezette elő, s néha még azt is elmondta, a stúdió megbeszélésen milyen kifogások, kritikák hangzottak el. A főigazgatói átvétel egyáltalán nem volt „szigorúan bizalmas”, zártkörű esemény. Egy-egy izgalmasnak ígérkező film átvételi vetítésén a Mafilm nagyvetítőjében még a földön is ültek színészek, rendezők, újságírók, forgalmazók, s a terem, majd a folyosó és az udvar jól érezhető légköre, reagálása nagyban meghatározta a megbeszélés hangulatát.

– Attól függ, kinél mi számított botránynak. A szovjet politikai vezetés magas szinteken is kifogásolta Sára Sándor Pergőtűz című dokumentumfilmjét (mondván: náluk már rég elfelejtette mindenki, hogy magyarok szovjet emberek ellen egyáltalán harcoltak). Vagy: én erősen ambicionáltam, hogy Jancsó, aki akkoriban Itáliában élt és dolgozott, jöjjön haza filmet csinálni, ne szűnjön meg magyar rendező lenni. Így született az Életünket és vérünket… trilógia terve, amelyet készülése előtt, alatt és bemutatása után is sokan támadtak nemzeti-konzervatív oldalról Bajcsy-Zsilinszky Endre (a feltételezett modell) alkatának és politikai „örökségének”, úgymond, eltorzítása okán. Nagy botrány lett Ember Judit filmjéből, a Pócspetriből, amelyet feljelentettek Kádár titkárságán. Nyilván ezzel a témával nem lett volna szabad foglalkozni, csaknem annyira tabu volt, mint Nagy Imre pere és felakasztása. A filmet nem lehetett sehol sem vetíteni. A másik, hasonlóképp „botrányos” film a Verzióvolt, ebben Erdély Miklós tulajdonképpen a koncepciós perek mechanizmusát vizsgálta, ráadásul az egyik főszerepet az akkor már nyíltan ellenzéki ifjabb Rajk Lászlóval játszatta.

– A BBS-filmeket azért nagyon sok helyen – például kollégiumokban, filmklubokban, ifjúsági klubokban – rendszeresen vetítették. Ember Judit és Gazdag Gyula filmjét, A határozatot, vagy Gazdag dokumentumfilmjét, a Válogatást legalább százezren nézték meg.

– Nem lehet erre egy szóval – igennel vagy nemmel – felelni. De örököltem betiltott filmeket, s nem mindegyiket tudtam „kiszabadítani”. A leghíresebb Bacsótól A tanú volt, immár 1969 óta dobozban. Mellesleg: a létező szocializmusban a létezett összes társadalmi-politikai szervezet nem-nyilvános, „zártkörű” vetítésein annyiszor játszották e betiltott filmet, hogy többször is új kópiát kellett csináltatnunk belőle, s a poénjai – „a helyzet fokozódik”, „az a gyanús, aki nem gyanús”, „magyar narancs” stb. –, tehát egy hivatalosan nem létező film poénjai közkeletű toposzok lettek a nyilvános közbeszédben! Végül 1979-ben Dósai Istvánnal összejátszva, cannes-i trükkel sikerült kiszabadítanunk: meghívattuk a fesztiválra, s ezzel gáblit állítottunk a politikai főnökségnek. Azt sem választhatta, hogy Cannes-ban a világsajtó „ellenünk” dicsérjen egy ilyen be nem mutatott filmet, amelyre a megszületése körül bábáskodó vezető kultúrpolitikusok, Újhelyi Szilárd, Rényi Péter, talán Aczél is titokban büszkék voltak, s azt sem, hogy nem engedik ki, ezzel adva témát a világsajtónak a „liberális magyar kultúrpolitika” cáfolására. Így aztán bemutattuk itthon is – idétlenül óvatoskodva, előbb csak életműsorozatban, aztán egy kis moziban stb., mindezzel tovább fokozva az érdeklődést és a fergeteges sikert. Másféleképp is megjátszottuk a cannes-i kártyát. Mészáros Márta Napló gyermekeimnek forgatókönyvéről úgy beszéltünk – Nemeskürty István stúdióvezetővel és Újhelyi Szilárddal együtt – a rendezővel, hogy megértettük, számára (és a hasonló élményvilágú nemzedéktársai számára) ez nem egyszerűen egy forgatókönyv a sok közül, hanem életkérdés, hogy kibeszélhesse (kivetíthesse) magából ezt az alapélményt. Azt mondtuk: megcsinálhatja a filmet, ha vállalja a kockázatot, hogy esetleg – hasonlóan A tanúhoz – évekig nem lesz bemutatva. Vállalta, s a kész filmet meghivattuk Cannes-ba 1983 végén, még a hazai elfogadás vagy el nem fogadás vita előtt. Mint volt főigazgató és új Hungarofilm igazgató elég könnyen el tudtam intézni, hogy Dósai, akit évtizedek óta ismertek és kedveltek Cannes-ban, zsűritag lehessen, ebben is derekasan helytállt, a Napló a zsűri különdíjátnyerte el, ami Mészáros Márta pályájának, egyszersmind mindmáig a magyar játékfilmművészetnek a legmagasabb cannes-i elismerése. Helyben megvásárolta vagy 15 ország, természetesen ezek után szóba se jöhetett esetleges hazai betiltása. Sajnos Gazdag Gyula Bástyasétány 74-ét nem sikerült ilyen szerencsésen menedzselni. A film – mint a címe is jelzi – egy évvel „előttem” készült, és került dobozba. Azt gondoltam, elsimíthatja előtte az utat, ha egy másik, sikeres szatírát készít a rendező. Ez lett volna A kétfenekű dob, de – sajnos – nem váltotta be e reményeket, nem tudta Gazdagot az őt megillető helyre „integrálni”. A kultúrpolitika a tragikus-drámai hangú rendszerkritikát – lásd: Angi Vera, A ménesgazda, Egymásra nézve, Megáll az idő, Szerencsés Dániel stb. – jobban tűrte, mint a groteszk, ironikus, parodisztikus rendszerkritikát. Az Álombrigád sorsa is ezt bizonyította.

– Ezt a filmet hivatalosan a stúdió fel sem terjesztette filmfőigazgatósági elfogadásra, de persze a Társulásnál több stúdiótanácsi vetítést és vitát is tartottak, az egyiken én is részt vettem. Őszintén bevallom, a filmtől megijedtem, mert a rendszert totálisan parodizálta, megjelent benne ironikusan Lenin figurája is, s ráadásul a politikai légkör már feszült volt. Dárday azt mondta, megbeszéli Jelessel, s majd jelzi, mikor és hogyan akarják a filmet filmfőigazgatósági elfogadásra kitűzni. Erre végül is nem került sor, csak a rendszerváltáskor. 2 Mindannyian tudtuk, a filmet nem lehet bemutatni. Én akkor – hasonlóképp, mint Gazdagot – bíztattam Jelest, akit nemzedéke egyik legnagyobb ígéretének tartottam, hogy csináljon gyorsan egy másik filmet. Ezután született meg az Angyali üdvözlet, amely érdekes kísérlet volt, de az Álombrigádot nem tudta „kiszabadítani”.

– Nagy elismeréssel. Más kérdés, hogy a filmben valami negatív értelemben vett újdonság is megjelent. Míg a Jelesnél idősebb rendezők a filmjeikben – így Kósa nemcsak a Tízezer napban, de A mérkőzés is, vagy Rózsa János a Vasárnapi szülőkben, Lugossy a Köszönöm, megvagyunk-ban, András Ferenc A nagy generációban stb. – az elvek és a gyakorlat ellentmondását lobbantották a hatalom szemére, A kis Valentinóból teljes és mély kiábrándultság sugárzott.

– Ebben nem annyira filmjei, hanem sokkal inkább az ellenzéki szereplése játszott közre. Az ellenzékiségének mindenesetre közvetlen egzisztenciális következménye a filmes területen nem volt.

– Nagyon ritkán. Ettől óvakodtam, nem oktalanul. Például az ‘56-ban játszódó Egymásra nézve végén a hősnő át akar szökni a határon és lelövik. Ekkor a lelke, mint „börtönéből szabadult sas” átrepül a drótkerítés fölött. Nem tetszett nekem ez az allegória, mire Makk kijelentette, „Pistukám, tied a sas”. S mit látok a cannes-i vetítésen? A sast a végéről kivette, de rögtön az elején, a főcím előtt, lassítva, kikockázva röpül. Más: Dárday az Átváltozásokba hosszan és ironikusan bele tette Brezsnyev temetésének híradó közvetítését. Közmegegyezés volt, hogy az oroszok bajszát nem lehet rángatni, mert abból irreálisan nagy balhé lehet. Kértem, sőt, ha tetszik, utasítottam Dárdayt, hogy vágja ki ezt a jelenetet a filmjéből, amely Nyugat-Berlinben a Fiatal Filmesek Fórumán szerepelt. Ő ezt úgy „oldotta meg”, hogy a jelenetet piros szigetelőszalaggal leragasztotta. Pergett a hatalmas moziteremben a végtelen hosszúságú film, s egyszer csak vagy másfél percig egy piros csíkot lehetett látni.

– Pártfunkcionáriushoz nem, de a miniszterhez igen. Kósa például elment Pozsgayhoz, s ő támogatta Kósa igényét, hogy a A küldetés (Balczó András)című dokumentumfilmje játékfilm besorolást, és ennek megfelelő honoráriumot kapjon, továbbá miniszteri külön engedéllyel forgathatta, illetve fejezhette be a Béres-cseppekről a több órás „dokumentációt.”

– A főnökei egyébként mennyire szóltak bele a filmügyekbe, menyire bírálták felül a döntéseit?

– A leghosszabb ideig, 1977 elejétől haláláig, 1985-ig, Tóth Dezső miniszterhelyettes – egyébként még az Irodalomtudományi Intézetből szaktársam és jó barátom – volt a közvetlen főnököm. Ő sohasem nyúlt volna át fölöttem. Többször is noszogatta őt a pártközpont és a miniszter is, hogy nézze meg az új magyar filmeket még a bemutatásuk előtt. Én elértem, hogy csak utána nézze meg, leginkább csak az időközben felújított pécsi (majd pesti) filmszemléken.

– Ezt legfeljebb csak egy kultúrát felügyelő osztályvezető tehette volna. (Kádár nagyon is ügyelt arra, hogy sem titkári, sem osztályvezetői, sem semmilyen szinten ne nyúlkáljanak át egymás területére!) De a viszonyunk nem utasításos jellegű volt a kulturális osztállyal sem. Az én eljövetelem után mindig volt „főfoglalkozású” filmes szakreferens (ha jól emlékszem a sorrendre: Tóth Lóránd, Pándi András, Vajda György, Svéd Pál), de ők is mind átvették a már jelzett baráti-kollegiális, a filmekért és nem azok ellen drukkoló mentalitást, mind a filmfőigazgatóval, mind a rendezőkkel, stúdióvezetőkkel. Köpeczi Béla miniszter egyszer szóbeli fegyelmit adott nekem a pártközpont utasítására, mert ott valami megbeszélésen súlyosan elmarasztaló kritikák hangzottak el három, szerintük nagyon problematikus film – Egymásra nézve, a Szerencsés Dániel és a Vörös föld – egymás utáni bemutatója miatt. (Vitézy filmjéről azért, mert egy jelenet azt sejttette, hogy az oroszok elviszik Magyarországról a bauxitot).

– Úgy voltam elkönyvelve, hogy Aczél csapatába tartozom. Még miniszterelnök-helyettes, majd intézeti főigazgató korában is többször beszélgettünk. Bízott bennem.

– Dehogynem, állandóan. Több Jancsó, Makk, Kósa, Sára, Gazdag filmnél olyanokat mondott, sőt néha írt is nekem, hogy én megőrültem, fejünkre akarom gyújtani a házat stb. Máskor meg nagyon mérgesen hívott fel, azt akarta, azonnal állítsam le egyik vagy másik film forgatását.

– Nem. Ez sajátos játék volt. Aczél kiadta a dörgedelmes, „pártszerű” utasításokat, (ezekkel talán le is fedezte magát), de egyáltalán nem várta el a parancsai 100 százalékos teljesítését. A munkatársak judíciumán múlott hány százalékos „lemorzsolási hányadossal” intézték el az ügyet. A többi rizikóját el kellett vállalni. Az olyan mamelukot, aki száz – vagy pláne százhúsz! – százalékra teljesítette utasításait, Aczél nem sokra – és nem sokáig – tartotta.

– Soha. Csak külföldi kommersz filmeket. A Mephistó sikerének nagyon örültünk, s megkérdeztem Aczélt, nem kellene-e Kádáréknak is megmutatni. Úgy vélte, nem való annak a társaságnak. Aczél egyébként a családjával külön megnézte a gyárban a filmet.

– A hatvanas években kezdetben és jó ideig az éves tématervekkel, a kategóriába sorolással, s a forgatókönyvekkel is foglalkozott. A rendezők fellebbezhettek oda, s előfordult, hogy egy megakadt forgatókönyv valamilyen módosítással, javítással zöld utat kapott. Az én időmben a Tanács évente már csak kétszer ült össze, s az volt a dolga, hogy az adott időszakban bemutatott tíz-tíz magyar filmet értékelje. A művészeti prémiumokról sem döntöttek, a Tanács elnöke, Rényi Péter úgy fogalmazott, a vitát és az értékelést mi fordítsuk le összegekre.

– Részben ideológusok, esztéták, Almási Miklós, Király István, Újhelyi Szilárd, Rényi Péter, részben a filmszakma képviselői, stúdióvezetők, a Mafilm, és a Filmtudományi Intézet igazgatói.

– A Mokép által összeállított és működtetett forgalmazási bizottság. A kategóriába sorolás nagyban eldöntötte egy-egy film sikerét, hiszen a kiemelt filmek nézői után a mozivállalatok dolgozói az igazgatótól a jegyszedőig prémiumot kaptak, szerveztek tehát ezekre minden erővel, míg egy „B” kategóriájú filmet teljesen érdektelen volt játszaniuk.

– Nem, de sohasem tartottam magam filmkritikusnak, sohasem írtam filmkritikát. A filmesek – azt hiszem – értelmiségiként, kvázi kollégaként fogadtak el. Az én kurázsim – amire támaszkodni tudtam – ebből táplálkozott. Azért merem ezt feltételezni, mert ma is – majd 20 évvel „filmcézári hatalmam” múltán – sok rendező szoros, szinte családias barátságát élvezhetem; az egyetemi filmes szemináriumomra első hívásra és mindig szívesen jönnek Jancsótól Bacsón, Szabón, Gotháron, Dárdayn, Tarr Bélán át a legfiatalabbakig.

– Fiatalon, 32 évesen kerültem a Filmfőigazgatóságra, és nem volt bennem semmilyen hatalmi gőz, gőg. És nem is mondta nekem soha senki, hogy megakadályoztam volna, hogy megugorja azt a magasságot, amire képes. Persze voltak rendezők, akik elégedetlenek voltak velem is. Néhányan – leginkább a pártaktívák tagjai – be-bejöttek hozzám, és szemrehányást tettek, miért nem támogatom őket jobban. Akadtak feljelentgetők is, akik hivatkozhattak arra, hogy, minden évben készültek művészkedő, lila, ezoterikus dolgozatok is. A tévében dolgozó filmrendezők azért jelentették fel gyakran a filmeseket, mert sérelmezték, hogy a filmgyáriaknak többet engednek meg, mivel filmjeik fesztiválszereplésével jó pontokat lehet szerezni a magyar politikának, míg ők a „vonalas” agit. prop. osztály szigora alatt sínylődnek.

– Az időnkénti feszültségek, letolások ellenére cseppet sem éreztem magam mártírnak. Magyar filmfőigazgatónak lenni itthon és a világban, keleten és nyugaton egyaránt nagyon kellemes dolog volt. A szocialista országokban a kollégáimat a sárga irigység emésztette, hogy ilyen légkörben, s ilyen politikussal – Aczéllal – a háttérben milyen jó filmeket lehet csinálni. Gyakran arról faggattak, kit és mennyiért fizetünk le, hogy minden évben szerepel filmünk, sokszor több is, a cannes-i fesztiválon.

– Több oka is volt. Egyrészt leszolgáltam – bőven – az időmet: négy évnél tovább azelőtt senki sem volt filmfőigazgató, én viszont nyolc és fél évet húztam le. Szerettem volna már visszatérni a szakmámba. Másrészt, a minisztérium összevonása miatt a Filmfőigazgatóságnak is be kellett olvadnia az új minisztériumba. Az addigi 52 munkatársból 12-en mehettek át, s a leépítést nekem kellett volna végrehajtani, amit nem akartam vállalni. Katasztrofálisnak tartottam a filmszakmára nézve a tröszt feloszlatását, s a jóslatom később sajnos valóra is vált. Aczél – aki abban az évben került vissza a pártközpontba – azzal a feltétellel fogadta el a távozásomat, ha odaviszek a helyemre – előbb helyettesként – valakit, aki – ahogy mondta – nem olyan „link”, „liberális” és „művészbarát”, mint én voltam. Ez megtörtént, de a szakmámba – az egyetem modern magyar irodalomtörténeti tanszékére – egyelőre csak másodállásban mentem vissza, mert véletlenül épp ekkor üresedett meg a Hungarofilm igazgatói posztja (Dósai elment a Római Magyar Akadémiára), így Köpeczi kérésére átvettem azt, s egészen a rendszerváltásig ott maradtam. Az is jó volt.

– A filmelfogadások végtelen sora – melyeken rendezői, stúdióvezetői vagy sima művészeti tanácstagként, nem egy esetben egyszerű érdeklődőként vettem részt [... tovább] [vissza]