"MAGÁNYOS FA AZ ÓCEÁN PARTJÁN..."

 

– Hogyan lett szobrász?

– Szülőfalumban, Kondoroson nagyon jó agyag volt, s mikor esett az eső, azt gyúrogattam. 14 éves koromban aztán egy iskolai iskolai munkámat látva a tanáraim azt tanácsolták, legyek szobrász. Nekem is tetszett az ötlet, de az elképzelésemet senki sem támogatta a családban. Különösen apám nem, aki kertész volt, látástól vakulásig a kis földjével és a méheivel foglalkozott. Független szelllemben nevelkedtem, de nem sokáig járhattam a saját utamat. A kommunista hatalom le akart szoktatni mindenkit a gondolkodásról. Két évig tanultam az Iparművészeti Főiskolán, majd szabadabb és művészibb légköre miatt átmentem a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Ferenczi Béni tanítványa lettem. Két év után azonban mint ugynevezett osztályidegent kirúgtak. Hazamentem és megpróbáltam szobrászkodni. Nem sokáig tehettem, egy év után, 1950-ben koholt vádak alapján, fegyverrejtegetésért tíz évi börtönbüntetésre ítéltek. Előbb Szegeden raboskodtam, majd két és fél év kényszermunka következett – 52 kilósan! – a tatabányai illetve a várpalotai bányában, végül Márianosztrán kötöttem ki.

– Mit viselt a legnehezebben? 

– Nem írhattam, nem olvashattam. Nem viselhettem órát, nem lehetett tükröm. A csikorgó hidegben sem adtak takarót, csak kenderdarabokat. Sokat szenvedtem. Nem is annyira fizikailag mint lelkileg. Csak egy példa az ávosok szórakozására : hajnali háromkor felráztak, s elővezettek a cellámból kihallgatásra. Kérdezték a számomat, s hogy mikor és mennyi időre ítéltek el. Aztán nevetve világosítottak fel: nem szabadulok 1960.március 21.-én, a börtönben fogok megrohadni. Fizikailag léteztem, de én nem én voltam többé. Éreztem, lassanként engem is egy számmá, egy arc nélküli senkivé változtatnak.

– Sokan bediliztek. Én magamba zárkóztam. Az emlékeimet, élményeimet nem tudták elvenni tőlem. Tolsztoj – akivel nyolcéves koromban ismerkedtem meg – Puskin, Balzac és Flaubert műveinek hősei és az idegenlégiós figurák bennem éltek, de a börtönben, a nyomorultak között természetesen minden és mindeki más értelmet kapott. A börtönben megtanultam valamennyire franciául is. Nagyon élveztem a képzeletbeli utazásokat is: képzeletben egészen picivé zsugorodtam és messzi útra indultam. Néha kenyérbélből csináltam szobrokat, de az éhség miatt előbb-utóbb megettem a műveimet.

– Az átélt megpróbáltatások, a szenvedések mennyire hagytak nyomot a személyiségén?

– Érzelmileg gazdagodtam, s olyan tudásra és tapasztalatokra tettem szert, amelyeket máshol-máshogy nem szerezhettem volna meg. Fantasztikus dolgokat tudtam meg magamról és másokról. Ez az öt év életem legnagyobb élménye volt. Ennek köszönhetem, hogy ma jól érzem magam fizikailag, szellemileg, hogy elégedett vagyok az életemmel.

– Hogyan értek véget "pokolbeli víg napjai"?

– A forradalom hírére Márianosztrán az őrök többsége elszökött, a felbőszült helyi lakosság pedig néhány vérengző ávost felkötött. Szabadulásom után Pestre jöttem, s a Kálvin téren és a Rákóczi úton résztvettem a harcokban. November.3.-án hajnalban azzal a hírrel ébresztett a rádió, hogy benn vannak az orosz tankok. November 21.-én hagytam el az országot. Fel sem merült, hogy maradhatok. A legjobb barátom nem ment el: elfogták és kivégezték. Az öcsémmel és egy lánnyal éjszaka, nagy hóesésben léptük át a határt. Egy osztrák orvos elvitt a kocsiján egy lágerbe, ahol iszonyú zsúfoltság, nedvesség, a szalmán fekvő emberek kigőzölgése, gyereksírás fogadott. Maga volt a pokol. Arra gondoltam, öt év börtön után nem fogok egy ilyen helyen senyvedni, inkább a szabadban alszom a fák alatt. Kiálltam az országútra stoppolni. Először egy francia állt meg s elvitt egészen Bécsig. Egy kis szállodában laktam tíz napig ingyen, s aztán vagy háromszáz társammal együtt különvonattal vittek Párizsba. Mikor megérkeztünk, francia főtisztek fogadtak, s nagy ebédet kaptunk. Később sok helyen és sokan – például Yves Montand – fogadtak minket.

– Hogyan indult franciaországi élete?

– Két hét alatt francia állam ösztöndíjat kaptam, s beiratkozhattam a Képzőművészeti Főiskolára, ahol három évig tanultam szobrászatot. Hosszú ideig nem gondoltam arra, hogy továbbmenjek. Kerestem Párizst, de csak jóval a főiskolai tanulmányaim befjezése után jöttem rá, hogy Párizs a tegnap. Tudtam, talán nem is egy helyen, hanem sokfelé készülődik az új világ.

– Például Mexikóban?

– Akkor nem gondoltam erre. Egyszerűen megismertem és követtem egy mexikói nőt. Belgiumban egy feltámadás szobrot készítettem, s az azért kapott pénzből vettem meg a Bilbaóból Mexikóvárosba szóló hajójegyet.

– Egy ideig kitartott a maradék háromszáz dollárom. Az első év elég nehéz volt, de valahogy kibirtam: kiállítottam galériákban, néhány munkámat el is tudtam adni. Akkortól ment jól a sorom, amikor valamikor a hatvanas évek elején egy Vendel Brix nevű amerikai jó szimattal bazárt szervezett a művészeknek. A hangulatos piacon kezdetben kb negyven művész, népművész állította ki a munkáit, számuk ma már száztíz. Annak idején e művészek – akik közül sokan itt kezdték a pályájukat – még nem voltak prostituálva, jó volt a közönség is. A bazár biztos vevőket, megrendeléseket jelentett, nemcsak mexikóiakat, de amerikaikat és esetenként európaiakat is. A hetvenes évek közepén otthagytam a piacot, mert túlságosan is a rabja lettem, folyton eladásra kellett dolgoznom, túlságosan is a vevőimtől kezdtem függni. 

– Előbb lettem – a szó igazi értelmében – művész, mint ahogy elismertek. Általában is, eltelik legalább húsz esztendő, mire a közönség megérti az új ideákat. Mexikói pályakezdésem egybeesett egy művészeti maffia létezésével, amely csak egy bizonyos izlést favorizált, főleg Amerikát majmolta. Ennek ellenére lassanként egyre több otthoni galériába hívtak meg és külföldön is sok kállításon mutatkoztam be: például Londonban, a berlini Folksmuseumban vagy a New York-i világkiállításon. Szobraimból vett Onassis, ötvösmunkáimból pedig több amerikai elnökfeleség és híresség.

– Az USÁ-ban mitől olyan népszerű?

– New Yorkban is dolgoztam fél évig, s azt se felejtse el, hogy Mexikót évente több mint húszmillió amerikai turista keresi fel. Egyszer például egy Cabo San Lucas-i galériában Jacquelin Kennedy az összes ékszeremet megvette. Először egyébként egy nőismerősöm kérésére csináltam fémből különleges nyakláncot, s annak sikerén felbuzdulva ezüstből, majd bronzból kezdtem drága nyakékeket, karkötőket, gyűrüket csinálni. Az ékszereimet és a szobraimat elvittem Los Angelesbe, később Új-Mexikóba, Arizónába. A dolgaim hihetetlenül gyorsan elfogytak, a galériásoktól újabb és újabb ajánlatokat kaptam.

– Kap állami megrendeléseket is?

– A svédországi Uppsala városa megvette egy szobromat, Mexikóban pedig többek között az 5-6 millió lakosú Montereyben, egy téren áll szobrom, s jelenleg is van egy állami megbízásom. A galériák is nagyon sok szobrot, ékszert rendelnek tőlem.

– Bronzzal, rézzel, vassal, ezüsttel, arannyal és drágakövekkel. Művészetem alapvető szimbólumai a tér és az idő.

– Milyen eseményeket tart meghatározó jelentőségűnek művészi fejlődése szempontjából?

 – Az első űrutazásokat, amelyek megváltoztatták a szép mozgásról alkotott elképzeléseimet. Bár nem vagyok vallásos, mégis valamifajta vallásos áhítattal kötődöm a kozmoszhoz. Az utolsó húsz esztendőt teljesen a kutatásnak, művészi kisérletezésnek szenteltem. Kinetikus szobrokat csinálok, amelyekben a néző is részvehet, kvázi szobrásszá válhat. Ezek a művek, bár fémből vannak, mint egy ruhadarab összecsomagolhatók, akárhova felfüggeszthetők, a térben kiteríthetők.

– A szobrászaton kívül mi érdekli?

– A technika és a tudományos ujdonságok. Különösen az élet meghosszabításának lehetősége izgat. Most Istenné válhatunk: behatolhatunk a világűrbe. Teremteni tudunk. Eddig nem is sejtett dolgokat hozhatunk létre. Szeretném megérni, hogy fel lehessen támasztani az embert. Nagyon szeretem a természetet és a vadászatot is. A szobrászat mellett azonban másra csak igen kevés időm jut. Állandóan dolgozom.

– A pályám elején érdekelt a pénz.

– Hol és hogyan él Mexikóban?

– Egy ideig Mexikóvárosban éltem, amely azonban a hetvenes évek közepére egyre elviselhetetlenebbé vált, gyakran például a nagy forgalom miatt három óráig is eltartott, amíg az ember átjutott a főútvonal egyik oldaláról a másikra. Ezért is költöztem el Acapulcóba, de megtartottam két mexikóvárosi házamat is, csak a curnavacait adtam el. Az acapulcói villám – amelyben magángalériát is fenntartok – 850 négyzetméter alapterületű, s van egy tengerre néző 300 négyzetméteres terasza.

– A magánélete hogyan alakult?

– Nem akartam családot alapítani, mert féltem, hogy a mindennapi megélhetésért küzdve a hétköznapokba süllyednék, s eltékozolnám a sorstól kapott lehetőségeimet. A szabadságomat mindenáron meg akartam őrizni.

– Viszont – amennyire tudom – mégis megnősült.

 – A feleségemmel megbeszéltük, abban a pillanatban elválunk, amint nem tudunk egymásnak újat adni.

– A honvágy sosem kínozta?

– Nem. Inkább csak rémálmaim voltak, hogy elfognak és újra börtönbe zárnak.

Nem akarnék végleg hazamenni, mert otthon nem lennének olyan lehetőségeim. Sokat utaztam külföldre, de sohasem volt kétséges, hogy visszamenjek-e Mexikóba.

– Sok minden: az éghajlat, a muzsika, a mentalitás, az építészeti emlékek, a távolba vesző utak. A változatos tájak, a hegyek, a sivatag, gyönyörű fehér homokjával, az óceán zöldbe, türkizbe játszó színeivel. Itt szinte minden más: a szelek, a hangok.

– Hány magyar él Mexikóban?

– Kb 300. Az első generáció tagjai még magyarok, de a gyerekeik, unokáik talán már nem is beszélik szüleik nyelvét. Én magam is jobban tudok spanyolul, de még franciául is mint magyarul. Gyakran nem találom a megfelelő magyar szavakat, kifejezéseket. Nem nagyon tudtam kivel magyarul beszélni, legfeljebb csak olvastam az anyanyelvemen. Sohse tagadtam meg a magyarságomat – ezt mindenki tudja rólam – de mexikói lettem. Mint egy százados, viharvert fa gyökeret eresztettem az óceán partján.

 

(1997)