Hiúság vására

Vajon miért kerülhetett a hazai sikerlisták élére ez a könyv, egy nálunk meglehetősen ismeretlen, s a mienktől eltérő kultúrájú ország valamikori First Ladyjének memoárja? A kérdésre többféle választ is adhatunk. Az evidencia, hogy az olvasók azért is kedvelik a memoárokat, mert szeretnek belesni a híres emberek, művészek, politikusok hálószobájába, belátni életük kulisszái mögé.

Még fontosabb, hogy úgy érezhetik, a nagy embernek ugyanolyan magánéleti gondjai (is) vannak, férjként, feleségként, szülőként ugyanúgy érez, szenved, mint ő, tehát végső soron nincs is köztük olyan nagy különbség. A Pahlavi könyv pont ennek a ráismerésnek az élményét kínálja a – különösen a giccsre vevő – kisembernek. Először is azonosulhatunk az álmainkat, vágyainkat is megtestesítő iráni egyetemista lánnyal, aki megfogja – szó szerint – az Isten lábát, s aztán végigkísérhetjük azt a folyamatot, ahogy ő és férje politikai értelemben páriává válnak. A Mennyből a Pokolba kerülnek. Rájövünk arra, hogy nagyságnak, hírnévnek, hatalomnak ára van, a számlát gyakran benyújtják, s az álom rémálommá válhat.  Nekünk viszont nincs mit veszítenünk, a mi Lapály utcai ingatlanunkat, minimálbérünket senki nem irigyli el tőlünk.

        Reza Pahlavi iráni sah (harmadik, s egyben utolsó) felesége, Farah Diba, mint annyi más híresség is, nyilván az átélt események mintegy terápiás feldolgozásaképpen, s persze önigazolásképpen, nem utolsósorban kereset-kiegészítésképpen írta meg az emlékiratait. A jó házból való – nem arisztokrata – úrilány és a nála 19 évvel idősebb nagyhatalmú sah találkoznak, és egymásba szeretnek, összeházasodnak, gyerekeik születnek, s boldogan élnek és uralkodnak – no, nem addig, míg meg nem halnak – hanem, amíg egyszer minden rosszra nem fordul.

         A könyv két része, a két kötet: tézis és antitézis. Tündérmese és királydráma. A lányregények idillje és Shakespeare. Egy hollywoodi-típusú szerelmes film és egy fordított Gróf Monte Christo történet keveréke. Egy uralkodócsalád felemelkedésének és bukásának krónikája. Az első kötetben csillogás, siker, hatalom, magánéleti boldogság, közéleti tevékenykedés játssza a főszerepet, sah és sahné sikert sikerre halmoz. A másodikban minden a visszájára fordul: a végzet sújtja – persze nem véletlenül – főszereplőinket. A Pahlaviknak menekülniük kell az összeomló monarchiából, elvesztenek mindent – hatalmat, országot, alattvalókat – és meg kell tapasztalniuk a kiszolgáltatottságot, megalázottságot, árulást.

      Az első kötet meglehetősen unalmas, protokolláris ízű. Farah Pahlavi olyannak látja-láttatja a múltat, az ország egykori helyzetét, nagyságát, ahogy azt annak idején a rendszer hivatalos propagandája is sulykolta, s ahogy nyilván maga is hitte vagy hinni akarta. Férje, Reza Pahlavi az ő szemében nagyformátumú, bölcs uralkodó, aki a nap szinte mind a huszonnégy órájában alattvalói boldogságán, népe felemelésén fáradozik s ezért a szerető, gondos apának és férjnek négy tehetséges gyönyörű gyerekére és feleségére is alig jut ideje. („37 évet áldozott az életéből a népemnek.”)

          A sahné a perzsa civilizáció 2500 éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek kapcsán kijelenti, hogy ez az időszak a „Pahlavi-éra és az iráni civilizáció újjászületésének időszaka.” A koronázási ünnepségen pedig, hintaján Teherán utcáin elrobogva az a benyomása, hogy mindegyik ember arca „ragyog a boldogságtól.”

        Maga Farah Pahlavi is kiveszi részét az ország irányításából, a társadalmi egyenlőtlenségek, szociális problémák, analfabetizmus felszámolása ellen küzdve, a gyerekek és nők helyzetének javításán fáradozva különböző alapítványokat, szervezeteket hoz létre és irányít.  Valóságos intézmény. Járja az országot, elvegyül az emberek közé, meghallgatja sérelmeiket és – akár annak idején Kádár János panaszirodája – azokat igyekszik is orvosolni. A felvilágosult, liberális szellemű sahné – az öndicsérettel sem fukarkodva – részletesen beszámol tevékenységéről, s a sah fáradozásairól, a „fehér forradalomról”, amelynek köszönhetően egy évtized alatt az ország gazdasági, szociális téren óriásit lépett előre.

             A szerző egyértelmű sikertörténetként idézi fel kettejük uralkodásának évtizedeit. Sorait inkább az önigazolás, a rendszer apologetikájának szándéka hatja át, mintsem a tárgyilagosságra törekvés, a múlttal, az elkövetett hibákkal való szembenézés igénye. Nincsenek kételyei, az általa festett idealizált képet legfeljebb néhány – a felszínt, s nem a lényeget érintő – „túlkapás” leírása pöttyözi. De ezekből az esetekből is sokat megsejthetünk azért az erőszakszervezetek, elsősorban is a rettegett titkosszolgálat, a Sawak hatalmáról és módszereiről. Például: egy Párizsban élő világhírű iráni festő hazalátogatott Teheránba, ahol hosszú haja miatt igazoltatták, majd kopaszra nyírták a fejét. („Áldott-emlékű” Kádár-korszak!). A sah hatalma védelmében, a Szovjetunió közelsége miatt, a hazai kommunistáktól, s mindenféle kritikától félve kemény diktatúrát épített ki, bebörtönözte, vagy a Sawakkal eltetette láb alól az ellenségeit. Az is kétségtelen ugyanakkor, hogy – nem utolsósorban a hatalmas olajvagyonnak köszönhetően – a középkorból a XX. századba vezette, s modernizálta az országot. Ez a folyamat azonban a tradíciók háttérbeszorítása, s bizonyos rétegek (nagybirtokosok, papság) érdeksérelme miatt egyre nagyobb társadalmi ellenállásba ütközött. Farah Pahlavi memorájából nem derül ki, hogy igazából milyen volt a rendszer, melyek voltak bukásának okai, az ő értelmezésében a Jó és a Rossz között folyt a küzdelem.

       Mulatságos, vagy inkább groteszk, – s Farah Pahlavi elfogultságát, csőlátását bizonyítja – amikor arról ír, a Szovjetunió-beli látogatásaikkor senki sem mert őszintén beszélni, mindenki propagandisztikus szólamokat harsogott. A keleti-blokk többi országában is többször járt, az üres üzletek látványára, s az emberek mosolytalan arcára emlékezve a diktatúrák természetéről elmélkedik. (Az ismert mondást parafrazálva: a szomszéd diktatúrája mindig véresebb.)

     Az első kötet semmit mondása, dicsekvése után a második kötet mellbe vág őszinteségével, a család gyötrelmes menekülésének, vesszőfutásának tényeivel.  Kiábrándító – bár politika és morál végzetes kettészakadásának ismeretében – nem meglepő, hogy a tegnap még világszerte felvilágosult monarchaként, reformereként ünnepelt uralkodót, Khomeni hatalomra kerülése után, szinte egyetlen ország sem akarja befogadni.  Elhagyja legfőbb szövetségese az Egyesült Államok is, s a Bahamákon, Mexikóban, Panamában is csak rövid ideig maradhatnak, sőt még majdnem le is tartóztatják és kiadják, csak Anwar Szadat Egyiptomja fogadja be a már halálosan beteg sahot és családját. Megdöbbentő, hogy kezelőorvosai milyen szakmai hibákat követnek el, s még inkább az, hogy szakmai hiúságból, de nyilván politikai nyomásra a két rivalizáló orvos-csoport hosszú ideig nem csinál semmit Reza Pahlavival, nem operálják meg. Farah Pahlavinak Iránt elhagyva nemcsak a hontalanság, kitaszítottság drámáját kellett átélnie, tehetetlenül asszisztálnia férje szenvedéseihez, de – hogy a görög sorstragédia még teljesebb legyen – meg kellett élnie 31 éves lánya, Leila  elvesztését is.

      Az utolsó köszönő mondatokból kiderül, hogy – mint annyi más híresség, aki memoár írására, összehozására adja a fejét – Farah Pahlavi is segítséget vett igénybe; hogy aztán Lionel Duroy írta-e a könyvet (a sahné elbeszélése alapján) vagy „csak” csiszolgatta, nem tudhatjuk. Akárhogy is: a szöveg nem stiláris remeklés, amit még az amúgy jó nevű fordító, Pacskovszky Zsolt időnkénti magyartalan fordulataival tovább ront. Idézzünk néhány példát: „A dolgok nagyon hamar nemzetközi szintre duzzadtak.”; „Csípős kritikai szél kezd fújdogálni Nyugatról.” ; „A Kis-szigeti nyaralások lehetőséget adtak a királynak arra, hogy komolyabban foglalkozzon a Perzsa-öböl vidékének működésével.”; „Irán gazdaságilag és politikailag idegen hatalmak befolyása alatt állt, amelyeknek az élén Nagy-Britannia fickándozott.”

      Mi tagadás, az ilyen és hasonló stílusbravúrok olvastán mi is fickándozni kezdünk…

(Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004, 286 + 303 oldal, 3480 forint)