FELLINI – FELLINIRŐL
Igazi meglepetés ez a sajátos körülmények között született vaskos önéletrajz. Nyilván nem az amerikai újságírónőnek jutott egyedül az eszébe, hogy társzerzője, világra segítője legyen Fellini önszántából valószínűleg sohasem megszülető önvallomásának, visszaemlékezésének. Mindenesetre ő lehetett a szerencsés kiválasztott: a Mester neki állt kötélnek, hogy önmagáról beszéljen.

A 14 éven át – különböző alkalmakkor, helyszíneken – folytatott monstre interjúban lefegyverző őszinteséggel mesél életéről, pályájáról, alkotómódszeréről, filmjei születésének műhelytitkairól, mentalitásáról, szokásairól, legkülönbözőbb megnyilvánulásairól. Számot ad szorongásairól, álmairól, vágyairól, megvallja legféltetettebb titkait. Maszkok, szerepjátszás nélkül legigazibb önmagát mutatja meg. Sok mindent megtudhatunk róla, sok olyat is, ami nem vág egybe a Felliniről kialakult-kialakított egyoldalú képbe, amit nem, vagy másképp gondoltunk, feltételeztünk.
Érzékeny, sérülékeny, álmodozó gyerek volt, s az is maradt; Masina, hűséges társa és legjobb ismerője is úgy vélte, sohasem nőtt fel. Az álmok, a fantázia jelentette számára az igazi valóságot, az egyetlen témát, a legfőbb igazságot. " A valóságos élet nem érdekel " - jelentette ki gyakran. Annak, hogy a kezdetektől a képzeletébe menekült, színes fantáziáján kívül nyilván szülei kudarcos házassága, a rossz otthoni légkör, s az ezek miatti frusztrációja, érzelmi és intellektuális hiányérzete lehettek az okai. Saját magával, vallási fanatizmusával elfoglalt édesanyjától nem igen kapott szeretetet, törődést, élelmiszer kereskedő apja pedig zsörtölődő felesége elől a vidéki üzleti utakba és a nőkhöz menekült. A konzervatív szellemiségű iskolában is negatív hatások érték. ("...annyi dorgálást, intést kellett észben tartani – kész csoda, hogy még egyáltalán be tudtam gombolni a sliccemet.")
A társadalmi elvárásokkal ellentétben őt nem a család, az iskola, az egyház és a fasizmus formálta, szocializálta, hanem a szex, a cirkusz, a mozi és a spagetti. Kijelentéseiből, az újságírónőnek elmesélt fantázia-, és vágyképeiből, neki megmutatott rajzalbumaiból is kiviláglik, hogy mennyire izgatta a nemiség, a szex, a női test. ("Az óriási tompor a második legkedvesebb témám."). Bevallja, nőkkel szemben mindig szégyellős volt, félt tőlük, bár szeretett hódítani. A monogámiát zsarnokságnak érezte, de Giulietta Masinával való kapcsolata számára erős szövetséget, bensőséges barátságot jelentett. Nemcsak a közös emlékek és filmek, hanem egy tragédia is összekötötte őket: a háború alatt felesége néhány hetes terhes korában elvetélt, nem sokkal később pedig – Federico névre keresztelt – fiuk kéthetes korában meghalt.
Fellinit a külvilág gazdagnak és elégedettnek gondolta, sztárrendezőnek, akit a producerek elhalmoznak ajánlatokkal. A valóság némiképpen másképpen festett. Sokat szorongott, aggodalmaskodott. Évtizedeken át dédelgetett filmjét, a G.Mastorna utazását – pedig már álltak a díszletek és sok pénzt költöttek az előkészítésre – akut neuraszténiája miatt nem tudta leforgatni, később pedig már gondolni sem mert a megvalósítására. Kerülte a konfliktusokat: "...a megfutamodás egész életemben jellemző volt rám. Mindig tudtam, hogy gyáva vagyok." Sokat elárul róla az a történet, hogy egyszer önhibáján kívül elütött egy 13 éves kerékpáros fiút, akinek ugyan haja szála sem görbült, de a majdnem baleset okozta megrázkódtatás miatt soha többé nem ült volán mögé.
Komédiázni szerető, szellemes, játékos kedvű, de alapjában véve szemérmes ember volt. Utált a nyilvánosság előtt szerepelni, újságíróknak nyilatkozni, résztvenni fogadásokon, fesztiválokon – szeretett Rómájából nem is nagyon lehetett kimozdítani. Imádta az életet, s imádta a munkáját. Neki az alkotás terápiát jelentett ("..mintha önmagammal készítenék interjút..."). Többször előfordult, hogy lázasan, rossz állapotban ment be a stúdióba, s néhány órányi forgatás után teljesen rendbejött, ha viszont nem jutott munkához, azonnal megbetegedett. Nem tartotta magát jó üzletembernek, gyakran lemondott a filmjei forgalmazása után járó százalékokról, hogy cserében több pénzt kapjon művészi elképzelései megvalósítására, egy-egy különösen költséges díszlet elkészíttetésére. Nem egy filmjén a producerek meggazdagodtak, neki viszont gyakran akadtak anyagi gondjai. Pályáján egyedül a pénzügyileg is rendkívül sikeres Édes élet bemutatása után kapott sok – persze nem igazán kedvére való, nem igazán vállalható – ajánlatot, egyébként többnyire kuncsorognia, házalnia kellett a producereknél, pénzembereknél. (Mellesleg az Édes élet forgatása előtt is legalább 10-12 producer hagyta faképnél, míg végre megtalálta az igazit.)
Szomorú és szégyenletes tény, hogy élete utolsó öt évében – kimagasló életműve, világhíre, Oscar-díjai ellenére – nem rendezhetett filmet, csupán három kis reklámfilmet csinált egy olasz banknak. Még imádott filmgyára agóniáját, romhalmazzá válását is meg kellett élnie, 1992-ben pedig a Cinecittá kellékeit, díszleteit, berendezési tárgyait is elárverezték.
Könyve vége felé – a Fellini halálával, 1993 őszén váratlanul megszakadó monstre monológ után – a krónikás szerző egy más fénytörésből mutatja be hősét: azt írja meg, ő milyennek látta gyakori találkozásaik során. Emléktöredékei tovább árnyalják-gazdagítják Fellini képünket; betegsége krónikája, szenvedéstörténete – különösen a végjáték, amikor halálos betegen kikönyörgi magát egy estére a kórházból, hogy nem kevésbé beteg feleségével megünnepeljék ötvenéves házassági évfordulójukat – különösen megrendítő olvasmány.
A szerzőnek még arra is futja energiájából, invenciójából, hogy Felliniről, a vele való kapcsolatáról, róla alkotott véleményéről kérdezzen neves amerikai és olasz művészeket (többek között Michelangelo Antonionit, Roman Polanskit, Paul Mazurskyt, Anthony Quinnt, Spike Leet, Steven Spielberget, Tennessee Williamst). A filmszerűen szerkesztett, letehetetlenül izgalmas, szép kiállítású könyvet – amelyet Ladányi Katalin ültetett át élvezetesen magyarra – filmográfia, díjlista, és fotók teszik teljessé.
(Magvető, Budapest, 1998 )