Rettegett Iván, a dalszövegíró
Nagyszerű opus – 2004-ben joggal nyerte el Nagy-Britanniában az Év Történelmi Könyve díjat. Az újságíró, író Montefiore nem a szó akadémikus értelmében vett történetírást műveli, sok mindennel – így Sztálin kül- és belpolitikai döntéseivel, a bolsevik párt történetével, a gazdasági, társadalmi folyamatokkal – nem foglalkozik. Elsősorban Sztálinra koncentrál, s nem csak a politikusra kíváncsi, hanem a magánéletére, összetett személyiségére, viselkedésére, szokásaira. Nem kínál kulcsot a paranoiás tömeggyilkoshoz, (mint ezt olyan sok történész tette), „csak” összetettebben akarja láttatni.

   Sikerül minden korábbinál hitelesebb, s – ha nem hangzik profánul – ember közelibb portét rajzolnia róla, de nagyító alá helyezi udvartartását is. Tablóképet készít a szovjet párt és állam vezetőiről, akik a hatalomért, a túlélésért mindenre képes bábok, de egyúttal önjáró mini-diktátorok is. Nemcsak kiszolgálják a Gazdát, de többségük közre is működik a terror-gépezet minél innovatívabb működtetésében. (A XX. kongresszuson Sztálin bűneit leleplező Nyikita Hruscsov, a „zseniális talpnyaló” is jeleskedik a kivégzendők és deportálandók kvótájának túlteljesítésében, kezdeményezésre egymillió embert tartóztatnak le.)
   Montefiore nagy munkát végzett, az óriási szakirodalom feldolgozásán kívül közel egy évtizeden át gyűjtötte könyve anyagát: kutatott több megnyitott orosz archívumban – hozzájutott eddig ismeretlen fotókhoz és dokumentumokhoz –, konzultált a korszak legjelentősebb angol, orosz és grúz kutatóival, s Sztálin és vezetőtársai közeli hozzátartozóival mintegy harminc interjút készített, amelyeket dokumentumfilmben is közreadott.
   Joszif Visszarionovics Dzsugasvili gyermek-, és ifjúkorára, felemelkedésére alig tíz oldal jut. (Nem baj.) A „csodálatos grúznak” pedig ugyancsak mozgalmas az előélete: volt papnövendék, meteorológus, a cári titkosrendőrség (kettős) ügynöke, s főleg főállású forradalmár – aki a pártkassza megtöltése érdekében időnként bankot rabol, úton áll –, s él szibériai száműzetésben is. (A diktátor korai periódusát egyébként a szerző abszolválta The Young Stalin című nagysikerű, megfilmesített könyvében.)
   A „cselekmény” a húszas évek végével indul, amikorra egyre inkább megkérdőjelezhetetlenné válik hősünk vezéri szerepe. Meglepő, de a párton belüli hatalmának jó ideig a belőle áradó báj az alapja, nem pedig a tőle való rettegés (64.old.) Szemével, egyéniségével, a lényéből sugárzó energiával szinte megdelejezi az embereket. (Akárcsak Hitler.)
A karizmatikus vezető saját népét pusztítja: fanatizmusa és paranoiája miatt öt-tíz millió szerencsétlent éheztetnek halálra, s mintegy húszmillió embert meggyilkolnak, huszonnyolcat pedig deportálnak (részben a Gulagra.) Lelkiismeret furdalást nem érez, mert vallásosan hisz az eszmében – a pártot tekinti családjának, szinte azt vette feleségül – s még inkább hisz messianisztikus küldetésében. Bár őszinte vagy megjátszott szerénység jellemzi, a hithű kommunista nagyúri módon él: kremli lakásán kívül Moszkva környékén, a Krímben, s a Kaukázusban legalább 15 pazar villa, palota várja személyzettel. Magát az orosz cárokhoz hasonlítja, Rettegett Iván alteregójának tekinti. Szeret cáratyuskaként viselkedni, alattvalói levelére válaszolgat (pénzt, ajándékot küld), barátkozik: stoppos lányokat vesz fel, vagy maga invitálja autójába a buszra várakozókat, máskor meg ismeretlen kislányokat etet a cukrászdában.
   Mintha több arca, énje lenne. Egész életében kisebbségi komplexussal küzd, érzelmileg sérült, kiszámíthatatlan, irigy, bosszúálló, alattomos, kegyetlen, szadista (áldozatai haláltusájáról részletes beszámolót kér.) Ugyanakkor a maga furcsa, torz módján szereti a gyerekeit, főleg a lányát. Második feleségével, Nágyával – akinek haragja elől gyakran menekül a fürdőszobába – zsarnoki és durva; annak öngyilkossága mégis nagyon megviseli, s még jobban eltorzítja a személyiségét. Szexuálisan prűd, viszont a közhiedelemmel ellentétben nem teljesen magányos, együtt él a házvezetőnőjével (Jaltába és Potsdamba is magával viszi.)
Kivételes a memóriája, s rendkívüli tudásvágy hajtja. Imádja a könyveket, állítása szerint 1890-től napi ötszáz oldalt elolvas. Montefiore szerint ő a legolvasottabb orosz uralkodó: könyvtára 20 ezer kötetét szinte betéve ismeri. Különösen szívesen forgatja az orosz klasszikusokat és a történelmi műveket. Van minőség-érzéke, imponálnak neki a zsenik, tiszteli az értelmiségieket (bár sokukat elpusztítja.) Főcenzorként irodalmi műveket javít, szerkeszt, még Sota Rusztavelli grúz költő A tigrisbőrős lovag című eposzának oroszra fordításába is besegít. (Fiatalon egyébként romantikus költeményeket publikált.) Ő dönt a szovjet filmek bemutatásáról is, forgatókönyveikbe beleszól, sőt filmdal szövegeket csiszolgat, dolgoz át.
   Montefiore ugyan egyetlen pillanatra sem teszi kétségessé, hogy mit gondol démoni hőséről, néha mégis mintha a hatása alá kerülne. Megérti érvelését, amiért nem váltotta ki német hadifogságból Jakov fiát. (446. old.) Azt állítja róla, hogy „Sok tekintetben megmaradt vándorló, vakmerő, fiatal grúz forradalmárnak” (565. old.), akinek fejét „nemes vonásúnak” látja. (515. old.) A kötet két, a háborús éveket tárgyaló részének címében pedig géniusznak nevezi őt – kétségtelenül kitűnő szervezőnek bizonyul –, noha rövidlátása, makacssága miatt a Szovjetúnió felmérhetetlen veszteségeket szenved, s jó időre reménytelen helyzetbe kerül.
   Montefiore véres krónikája letaglózó olvasmány. A népirtás részletei Pol Pot Kambodzsáját juttatják eszembe, a Generalisszimusz és udvaroncai játszmái pedig – ahogy a maga brutalitásában és pőreségében lelepleződik a Nagy Mechanizmus működése – Shakespeare királydrámáit idézik. A Vörös Cár udvara számomra nemcsak egy rendkívüli karrierről, s a Nagy Testvér birodalmáról szól, de egy elvesztegetett évszázadról, az európai baloldal tragikus illúziójáról, s a múlttal való szembenézés képtelenségéről is. A legtöbb orosz – s köztük nyilván rengeteg az áldozatok leszármazottja – ma is Sztálint tartja országa legnagyobb történelmi figurájának.
fordította: Király Róbert
Alexandra, Budapest, 2009
800 oldal, 4999 forint

 Élet és Irodalom, 2010. január 8.