Alázatleckék

Ryszard Kapuściński olyan időkben járt a varsói egyetem történelem szakára, amikor – áthallásai miatt – még a kétezer ötszáz éve élt történetíró, Hérodotosz is gyanús szerzőnek számított. A  görög-perzsa háború története köré szerveződő vaskos mű lengyel fordítása ugyan már 1951-ben elkészült, s a kéziratot nyomdába is adták, de az csak 1954 végén jelenhetett meg.

  Az opusszal a pályakezdő, s utazni vágyó fiatal újságírót első külföldi útja, indiai kiküldetése alkalmából főszerkesztőnője ajándékozta meg. Kapuściński számára az ókori kolléga  tanulmányozásra érdemes kalauz, mérce, kiapadhatatlan módszertani forrás, példakép maradt, az első, aki „fölfedezte a világ multikulturális természetét”. Rokonléleknek érzi magát vele, mert őt is megfertőzte az utazási láz, ez a gyógyíthatatlan betegség.  (65. o.)

       Keretes szerkezetű könyvében Hérodotosz iránti egyre mélyülő vonzalmának állít emléket. Felidézi a harmadik világba tett első utazásait, azt, hogy miközben az afrikai, ázsiai, dél-amerikai válsággócokról, felkelésekről, forradalmakról, kegyetlenkedő diktátorokról tudósított, újra és újra Hérodotosz szövegeihez fordult pihentetőül és okulásul. Őt népszerűsíti, a „világirodalom első nagy riportkönyvének” jelesebb, véresebb, tanulságosabb eseményeit idézi fel, a szerző módszerét, szemléletét, elbeszélés-, és írástechnikáját elemzi. Tulajdonképpen – ahogy például Jan Kott Shakespeare-t – kedvencét kortársunkká avatja. Az antik auktort olvasva minduntalan rádöbbenünk, a Történelem általa leírt, megörökített mechanizmusa, erkölcsi tanúsága s az emberi természet semmit sem változott.

           Ráadásul Kapuściński többnyire úgy szerkeszti, úgy illeszti be a Hérodotosz-szövegeket kortárs kalandozásai krónikájába, hogy a hajdan volt és a jelenbeli események közti hasonlóságok, azonosságok nyilvánvalóak legyenek. Hérodotoszt bőségesen idézi, hosszasan elidőzik a részleteknél, elmélkedik a szöveg és rejtett utalásai kínálta kérdéseken, problémákon.  Például arról, hogy Hérodotosz műve az emlékezet sokarcúságáról, tökéletlenségéről is szól, arról, hogy az emlékezet megfakul, bújócskázik velünk, az emberek arra emlékeznek, amire akarnak, nem pedig a valóságos történésekre. Ezért is olyan fontos, hogy minél gyorsabban, s minél több forrást felhasználva írjuk le, örökítsük meg korunkat.

          Hérodotosz világa gazdagon kibomlik, a saját munkájából azonban Kapuściński inkább csak ízelítőt ad, helyszíneket, kalandokat villant fel – például, ahogy életveszélyes kalandok árán a polgárháborús Kongóba igyekszik eljutni, s aztán ott többször is halálos veszedelembe kerül, máskor meg Iránba csöppenünk, az iszlám forradalom győzelme utáni hónapok kaotikus viszonyai közé –, mindez azonban csak vázlat, ízelítő, előleg az írásaiból. Aki nem ismeri Kapuściński kiemelkedőjelentőségű életművét, az talán nem is tudja igazán értékelni és élvezni ezt az ars poeticaként felfogható, vallomásos művét.

      A 2007-ben elhunyt Kapuściński papírforma szerint újságíró, külföldi tudósító volt, bár, amit művelt, az nagy irodalom: szövegei sűrűek, lüktetőek, költői erejűek. (Verseskötetei is megjelentek.) Szerényen csak irodalmi riportázsnak nevezett opuszaiért sok kíváló író – többek között Salman Rushdie, Norman Mailer és Gabriel Garcia Marquez is – lelkesedett, munkásságáért a Nobel-díj esélyesei között emlegették.  Hazájában rendkívüli megbecsültségnek örvendett, Andrzrej Wajda róla mintázta az Érzéstelenítés nélkül című filmje főhősét.

            Felfedező volt ő, aki rányitja a szemünket a világra, a történelem láthatatlan mozgatórugóira, rejtett összefüggéseire. Ott van mindenütt Dél-Amerikában, Ázsiában, s főleg kedvenc kontinensén, Afrikában, ahol történik valami: forradalom, polgárháború tör ki, éhínség pusztít, diktátorok veszítik el trónjukat. Pályája során száznál több országban járt, huszonhét forradalom és puccs szemtanúja volt, negyvenszer börtönözték be, s négyszer ítélték halálra. Nem egyszerűen csak jó a szimata, bátor, s mérhetetlen megismerési vágy hajtja – ez sem kevés –, „titka” ennél jóval több: ő elvegyül, elmerül az idegen közegben, s – Hérodotoszhoz hasonlóan –, az utca emberétől (is) igyekszik minél több információt szerezni. (Azt vallja, az újságíró más emberektől függ, „és a riport talán a leginkább közösen alkotott írói műfaj.”) A kisemberek beszámolói, saját élményei, kitűnő megfigyelőképessége, empátiája, emberismerete, költői vénája segítségével plasztikusan érzékelteti az atmoszférát, idézi fel távoli országok, egy másik világ, kultúra ezernyi arcát, lüktető mindennapjait, konfliktusait.

       Életműve több darabja is világsikert aratott, így a Futballháború – a Salvador és Honduras közötti összecsapások története –, az iráni császárról, Reza Pahlaviról és népnyúzó rendszeréről, annak elsöpréséről, az iszlám forradalomról szóló Sahinsah, s az etióp császárról, Hailé Szelassziéről és megdöntéséről, a diktatúra természetéről írt – jó néhány színpadi feldolgozást megért – könyve, A császár, amelynekvarázslatos eleganciáját John Updike tanulmányában Kafka költészethez hasonlítja.

       Hérodotosz-könyve elején Kapuściński azt fejtegeti, hogy első – „különleges és elragadó” – külföldi útja Indiában nagy alázatleckét jelentett számára. Felismerte: egy másik kultúra csak hosszú és alapos előtanulmányok és készülődés árán nyílik meg. De, tulajdonképpen Kapuściński minden írása alázatlecke: rádöbbent minket, fehér embereket, gőgösségünkre, közönyünkre, viszonylagos jólétünkre és arra, hogy milyen keveset tudunk a világ nagyobbik feléről, legfőképpen azonban segít felismerni mások másságában önmagunkat.

        Szerzőnk azt írja valahol a Futballháborúban, hogy aki Afrikát érteni akarja, olvasson Shakespeare-t. Hozzátehetjük: aki a világot (legalább kicsit jobban) akarja érteni, az olvasson Hérodotoszt – és persze főleg Kapuścińskit.

(Fordította: Szenyán Erzsébet, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2007, 222 oldal, 2300 forint)