A történelem fogaskerekei között
    Az Anyakép amerikai keretben igazi remeklés, az utóbbi évtizedben születetett nagy apa- és anyaregények (Esterházy, Vámos, Györe) méltó párja. Kemény, feszes, szikár, mégis érzelmes, felkavaró, megrendítő, elgondolkoztató mű. Ha nem félnék az elkoptatott jelzőktől, a nagy szavaktól azt írnám: eszméltető. Vajda Miklós a kitűnő műfordító – aki hatalmas életművet hozott létre az angolszász irodalom magyarításával –, a magyar irodalom külföldi népszerűsítője, a Hungarian Quarterly szerkesztője, majd főszerkesztője végre elégedett lehet. Könyvében pályafutására visszatekintve, elég szigorúan ítéli meg mindazt, amit addig csinált: vállalhatónak, nem is rossznak, csak éppen mellékterméknek tartja, „/…/ a főtermék hiányzik.” A főtermék most közel a nyolcvanhoz megszületett.

   Vajda izgalmas és fájdalmas, szépséges és keserű utazásra vállalkozik: mérleget készít, mérlegre teszi édesanyja (és akaratlanul is persze a saját) életét, szavait, tetteit, döntéseit. Tudatából és a tudata mélyéről előhívja elfojtott, elrejtett emlékeit, gondolatait, érzelmeit, sérelmeit, indulatait, hangokat, ízeket, illatokat, hangulatokat. Megidézi anyja alakját különböző helyzetekben; szavakat ad a szájába, képzeletében vitatkozik, megütközik vele. Emlékeit, emlék-töredékeit újra és újra, más-más elrendezésben összerakosgatja. És megtörténik az írói alkímia csodája: elénk lép, szinte tapintható közelségünkbe kerül hősnőnk, a korabeli Budapest híres szépsége, az arisztokrata származású Vajda Ödönné. Az anyai ág és holdudvara sokágú, gazdag és szövevényes, érdekes alakokkal. Akad közöttük Aradon kivégzett honvédtábornok, bárónő, anyai nagyanyjának fiatal korában pedig Horthy Miklósné volt a barátnője. Apjáról, s annak hozzátartozóiról viszont csak nagyon keveset tudunk meg. Igaz Vajda is keveset tud róluk.
    A harmincas évek – az író gyerekkora – a mama életének rövid, egyetlen boldog, felhőtlen időszaka. Elegáns sashegyi villa, személyzet, autó, társasági élet, nagyvilági estélyek, fogadások, befolyásos, híres barátok, a politikai, művészeti elit krémje. És aztán a zsidótörvényekkel egyre inkább megkérdőjeleződik az addigi idill, Miklós azonban mindezt jó ideig nem tudja, nem sejti, mint ahogy arról is csak 13 éves korában szerez tudomást az anyjától, hogy édesapja a sikeres, szellemes, gazdag ügyvéd zsidó, így pedig ő félzsidónak számít.
Vajda Ödönnek bujkálnia kell, mint ahogy végül feleségének és fiának is. Miklós keresztanyja, anyja legjobb barátnője, férje első felesége, Bajor Gizi most is, s aztán később még többször is segít rajtuk. Mikor a nyilasok elhurcolják őket a villája kertjéből, rövid időn belül a svéd nagykövettel maga siet kiszabadításukra a Városmajor utcai nyilasházba.
Az apa ugyan szerencsésen túléli a holokausztot, de 1946-ban egy szívroham elviszi. Feleségének megélhetés után kell néznie. A belvárosban 1948-ban eszpresszót nyit, amit azonban nem sokáig üzemeltethet, mert a következő év végén rémhírterjesztésért – a százforintosokat leértékelik – a hatalom példát statuálva négyévi börtönbüntetésre ítéli. Bajor oroszlánként harcol érte, levelekkel bombázza Rákosi Mátyást is, s végül eléri, hogy szabadon engedjék.
    A kötet végén közölt szívszorító dokumentumok betekintést engednek a diktatúra légkörébe, kézi vezérléses működésébe, s sokat elárulnak a színésznő csodálatos egyéniségéről. (Vajdának őt is, s persze édesapját, s édesanyja családját, felmenőit is meg kellene majd örökítenie – a remélhető – további műveiben.) Bajor halála után Vajdánét újra hosszú hónapokra bebörtönzik, így nem csoda, hogy a forradalom bukása után disszidál, de a fia – az eredeti tervekkel ellentétben – végül nem tart vele.
    Beteg tüdeje miatt a mamát nem engedik az USÁ-ba, ezért két évig Bécsben dekkol, s presszósnőként keresi kenyerét. Amerika az asszony számára – az író szerint – sikertörténet, szabadság, szerény kényelem. Más kérdés, hogy a sikertörténet a vége felé egyre inkább tragédiába torkollik. De ez már „csak” következmény, a börtön és az újabb bebörtönzéstől való félelem, a disszidálás, s a bécsi kiszolgáltatottság, talajtalanság következménye, végső soron mindez a diktatúra számlájára írható.
   A mama egyedül él. Nem tanul meg angolul, ismerősei, barátai mind magyarok. Számára a legnagyobb eseményt a fiával való ritka találkozások jelentik, az elsőre 1965-ig kell várnia. Miklós – vagy, ahogy anyja becézi őt: Muksika – akkor 34 éves. Még magázódnak. Negyvenéves, amikor levélben anyja összetegeződik vele.
   Nincs a karcsú kis regény sűrű szövésű szövegében egyetlen felesleges szó mondat, jelző. Vajda pontosan fogalmaz, olyan felelősséggel formálja meg gondolatait, élményanyagát, mint, ahogy sebész dolgozik műtét közben. Érezni lehet, hogy találó, metszően éles mondataiért, bölcs felismeréseiért megszenvedett.

    „/…/ amit az anyjától nem kapott meg, sőt az is, amit megkapott tőle az ember, igaziban sehol sem kapható. Ez a végérvényes tapasztalat.” – írja Vajda. És: „Újabban úgy érzem, közelebb vagyok hozzá, mióta nem él már.”
   Vajda úgy rajzolja meg édesanyja alakját, izgalmas személyiségét, meséli el életét, meghurcoltatása történeteit, aztán kényszerű emigrációját, egyre fokozódó elmagányosodását – mindezt történelmi keretbe foglalva – hogy közben tanulmányköteteknél többet, mélyebbet és élményszerűbben mond el a korról, az elmúlt fél, háromnegyed évszázadról, a mi kis slampos, de azért nagyon is kegyetlen, az emberi sorsokba, a mindennapokba tevékenyen és ostobán beavatkozó diktatúránkról, de mindenfajta diktatúra természetéről, lényegéről.
   A könyv számomra ezért akaratlanul egyfajta vádirat is; amikor befejeztem az olvasását, de gyakran már közben is a megrendültség mellett ezért is éreztem haragot és keserűséget is.

Magvető, Budapest, 2009
207 oldal,2490 forint

ÚJ KÖNYVPIAC, 2010. április