Homokba rajzolt sorsok

Joanna  Bator varázsol és gyógyít.  Fájdalmas igazságok, s valami mély, ősi tudás birtokosa. Áradó mondataival, különös képeivel, lávaszerűen előtörő, hömpölygő meséjével fogva tartja az olvasót: teremtményei megelevenednek, befészkelik magukat a gondolatainkba, a tudatalattinkba, együtt álmodozunk, szenvedünk velük, együtt éljük át az emberi lét csodáit, megpróbáltatásait. A lengyel filozófusnő, kultúrantropológus 41 éves korában publikált első szépirodalmi könyve, a Homokhegy sajátos látásmódú, egyéni hangú, nagyformátumú alkotás. 

      Bator szereplőihez hasonlóan az alsó-sziléziai bányászvárosban, Wałbrzychban nőtt fel, saját életrajzi anyagából, gyerek-, és ifjúkori élményeiből, emlékeiből építkezve azonban nem önéletrajzi regényt írt, hanem különös költői világú családregényt. Egyfajta teremtésmítoszt.  Az írónőt – akár például Tar Sándort – a lehetőségeik hiányától és saját gyengeségüktől szenvedő, körülményeik szorításában vergődő örök vesztesek, elbukó kisemberek, lumpenek izgatják. Míg azonban Tart ez a világ szociológikus hitelességű, realista, nagy művekre ihlette, Bator átlényegíti, átlelkesíti az anyagát, ahogy a latin-amerikai irodalom mágikus realistái tették, teszik. Az ő, homokhegyre épült, panelházba zárt szereplőivel furcsa dolgok, rontás, varázslat, boszorkányság, apróbb és nagyobb csodák esnek meg, jó és rossz, angyali és démoni erők küzdenek értük, bennük és körülöttük.     

       Bator – a II. világháborútól a rendszerváltozást követő évekig ívelő „meséjében” – három nemzedék női képviselőjének, Zofia nagymamának, lányának, Jadziának, és Dominikának, az unokájának a portréját, sorsát rajzolja meg plasztikusan. A talán legárnyaltabban jellemzett figura Jadzia, aki feleségként, anyaként is kudarcot vall, s az évek múlásával egyre jobban leépül, szétesik. Az ő sárba ragadt kisszerűségével szemben annál jobban felfénylik a zsidómentő Zofia, illetve Dominika alakja: egyéniségükkel, másságukkal mindketten kirínak a környezetükből.

      Bator tárgyilagosan, részletezőn, változatos eszközökkel, gyakran iróniával – de sohasem gombostűre tűzött rovarokként – írja le teremtményeit, s viselkedésüket. Kisszerűségüket, irigységüket, gonoszságukat, olcsó, filléres álmaikat, amelyekben egy Otto katalógus, egy Fa desodor, egy tábla Milka csokoládé, legfőképpen azonban egy NSZK-beli állás vagy férj jelenti a vágyak netovábbját.

       E közegben a nőkre nehezedik a legtöbb teher, ők irányítják, tartják életben minden tragédia után a családot. Bator lányokra, asszonyokra építi a regényét, de – még ha nem is foglalkozik velük annyit – a férfiaknak is fontos szerepet, feladatot juttat. Izgalmas karakter Stefané – Jadzia férjéé – aki hamar felőrlődik a bányai robotból, a tv-nézésből, ivászatból, kedvetlen szexből és felesége állandó rendrakásából álló szürke hétköznapoktól, s ugyanolyan értelmetlenül hal meg (egy fánkevő versenyben megfullad), mint ahogyan élt. Kazimierz bácsi a szerzés megszállottja, Midas király és Shylock keveréke, hasonlóan ördögi teremtmény a Zofiát megerőszakoló, kollaboráns rendőr, vagy a Zofiára a házat rágyújtó antiszemita, ex-partizán is.

     Sokatmondó, hogy Bator kikkel szolidáris: ő az erkölcsi, szellemi integritás, a másság, mindenfajta kisebbség, a többség által lenézett értékek mellett áll ki. Panteonjában kiemelt helyet foglal el például a kurvának tartott, valójában csak szerelmet kereső Grażyna (Dominika másik nagymamájának, Halinának az egyetlen barátnője), a Zofiánál menedéket és szerelmet találó zsidó orvostanhallgató, Ignacy, vagy Dominika görög osztálytársa, Dimitri, illetve a papi hivatása és Dominika szerelme között őrlődő, finom lelkű Adaś.

       A számtalan vonásból összegyúrt, pompásan egyénített – akár csak villanásnyira feltűnő – figurák, bár a lengyel valóságból vétettek, ugyanakkor egyfajta archetípusok is. A szereplők számára a történelmi, társadalmi változások jót, rosszat, esetleg viszonylagos felemelkedést hoznak, mégis az a benyomásunk, hogy a Homokhegy szinte bárhol (még a fejlett országok  elmaradottabb régióiban is) játszódhatna.  

   A több szálon futó – a családfa gyökereit, ágait is felrajzoló – cselekményt tulajdonképpen a homokhegyi panel-szörny születése és „halála” fogja keretbe: Jadzia és Stefan boldogan veszik birtokukba éppen csak elkészült 9. emeleti lakásukat, hogy aztán a regény végére az egész  lakótelep életveszélyessé, lakhatatlanná váljon. Minden véget ér, vagy talán ugyanaz kezdődik elölről, ismétlődik meg a mások sorsában.

       A sodró erejű, lüktető, költői erejű, katartikus hatású szöveg tökéletes magyarítása Hermann Péter fordítói tehetségét dicséri.

(Magvető, Budapest, 2011, 399 oldal, 3490 forint)