A “Hivatal” és a “lélek mérnökei”

   "Meg van kötve a cenzúrával és a magyar sajtószabadsággal kezetek, lábatok, de a gúzst nem mi tettük rátok, hanem a megkötöttségeknek, a határozott célkitűzéseknek és irányoknak az a rendszere, amelyben az egész mai világ él.” 

A kijelentést nem a Rákosi-rendszer fő-ideológusa és kultúrpolitikusa Révai József tette, nem is a hosszú időn át regnáló Aczél György, hanem egy korszakkal és rendszerrel előbb, 1942. novemberében Kállay Miklós miniszterelnök, amikor vezető politikusok tárgyaltak az írótársadalom kiválasztott, legfontosabb képviselőivel.
   A háromnapos lilafüredi konferencián a kormányzat az írástudókat a háborús célok, erőfeszítések elfogadására, mintegy politikája népszerűsítésére kívánta rávenni. Beszédet mondott nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter és az Államvédelmi Központot is felügyelő Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök. A találkozó előkészítésébe Antal István propagandamisztériuma Illyés Gyulát, Féja Gézát, Harsányi Zsoltot, Kodolányi Jánost, Márai Sándort, Szabó Lőrincet és Veres Pétert vonta be, a végleges program megbeszélésébe Karácsony Sándort és Zilahy Lajost is. A korszak két legismertebb írója, Herczeg Ferenc és Szabó Dezső lemondták a részvételüket. A zsidó származású írók, költők – így például Déry Tibor, Heltai Jenő, Füst Milán, Radnóti Miklós, Sárközi György, Vas István, Szomory Dezső, Szép Ernő – jelenléte fel sem merült. A találkozó krónikája – áthallásaival – sajátos fénytörésbe helyezi a későbbi majd‘ félévszázad többnyire baljós művészetirányítási, kultúrpolitikai fejleményeit.
   Standeisky Éva korábban publikált tanulmányaiból válogatta össze vaskos könyvét, amelyben a hatalom és a kulturális elit kapcsolatát, az írótársadalom irányításának, manipulálásának, megfélemlítésének módszereit, technikáit, a kultúrpolitikai játszmákat (például a nyilas, véresen antiszemita Erdélyi József 1955-ös irodalmi rehabilitálását), a taktikákat (az írói klikkek egymás ellen való kijátszását, a népi-urbánus ellentét mesterséges gerjesztését, az un. kétfrontos harcot), az Írószövetség működését és a lehetséges író, értelmiségi magatartásformákat vizsgálja a háború befejezését követő időszaktól a Kádár korszak végéig. Pontosabban – Lilafüreddel – visszanyúl az „előzményekhez” is.
   A rövid koalíciós időket még nyitott szellemiség jellemezte, lásd: a Szociáldemokrata Párt művészetpolitikai elképzeléseit, Ignotus Pál, Kassák Lajos, Fejtő Ferenc nézeteit, vagy az 1945-ben létrejött Művészeti Tanács történetét, felvirágzását. 1948-tól, a fordulat évétől azonban a hatalmat magához ragadó Magyar Dolgozók Pártja ideológiai területen is egyeduralomra tört, s Rákosi országlásával a diktatúra legsötétebb időszaka kezdődött.
   A magyar irodalmi életet “szovjetizálták”, a sematizmus vált irányadóvá. A polgári írókat elhallgattatták, csak a kommunista és a népi írók jutottak megjelenéshez; jó részük önként, meggyőződésből, hittel állt a változások és a párt politikája mellé. (Zelk Zoltán például így üdvözölte az írószövetségi pártszervezet megalakítását: “….ezzel egész mai irodalmunk motorját begyújtották.”)
    Az eltiport forradalom után a Párt igyekezett visszaszerezni ideológiai hegemóniáját, sikerrel gleichschaltolta az irodalmi életet és a sajtót, újraindította a szétvert Írószövetséget, az írókat pedig megregulázta, elhallgattatta, vagy – fizikai és egzisztenciális kényszerrel, fenyegetéssel, „meggyőzéssel", ígéretekkel – maga mellé állította.
   Standeisky szerint a ‘68 utáni művészeti törekvéseket a kimerülő hatalom már képtelen volt a régi, diktatórikus módszerekkel kordában tartani, a kultúrpolitikusok két tűz közé kerültek: meg kellett felelniük a szovjet birodalmi elvárásoknak, s az alkotók igényeinek is. A hetvenes évek elejére egyfajta patthelyzet jött létre: a rendpárti és a reformpárti erők közötti növekvő feszültség 1973-74-ben a rendpártiak felülkerekedésével végződött.
   Hozzátehetnénk: az egész késő Kádár-korszakra jellemző a párton belüli erőviszonyok változása, amely hol pozitívan, hol negatívan éreztette hatását a – húzd meg, ereszd meg taktikájára épülő – kultúrpolitikában.
   A kultúra elvi irányítását az MSZMP Agit. és Propaganda Bizottsága, a Kulturális és Elméleti Munkabizottsága, a KB Kulturális Osztálya (1967-től a Tudományos, Kulturális és Közoktatási Osztálya) valamit az utóbbi megyei és járási osztályai végezték. Az irodalmi életet több szinten ellenőrizték, felügyelték, s, ha kellett – mint az alábbi példák bizonyítják – közvetlen beavatkozással irányította. Köpeczi Béla – akkor az MSZMP KB TKKO vezetője – az Aczélnak küldött feljegyzésében például úgy vélte, Csoóri Sándor Iszapeső című riportjában, Veres Péter Mi van a faluban? című visszaemlékezésében, Galambos Lajos Zsilipek című, az Új Írásban megjelent regényrészletében „részletek sűrűsödtek össze”, amelyek „alkalmasak a felszabadító Vörös Hadsereg (és a Román Hadsereg), illetőleg a hazánkban tartózkodó szovjet csapatok lejáratására.”
   A párt – az ideológiai állásfoglalások, határozatok mellett – változatos eszköztárral biztosította hegemón szerepét: káderpolitikájával, az anyagi szabályozással, a lektori jelentések, a könyvkiadók, éves terveinek bemutatási kötelezettségével, az alkotó-, és életfeltételek személyre szóló, differenciált kialakításával, a renitens megrendszabályozásával (behivatták a pártközpontba, telefonon vagy levélben megdorgálták esetleg publikálási tilalommal, rádiós, televíziós szereplési szilenciummal, alkotói ösztöndíj megvonással sújtották.)
   S persze, ne feledkezzünk meg a rendőri eszközökről sem. A pártvezetés igényt tartott a rendszeres tájékoztatásra, egyes irányítók pedig különösen szoros kapcsolatot építettek ki a belüggyel, az állambiztonsági szolgálatokkal. A kommunista hatalomnak a művészet – azon belül is az irodalom – kiemelt stratégiai területe volt, s totalitárius lényegéből következően mindent tudni akart a "lélek mérnökeiről", aktákba írta, hogy azok miről álmodnak. Standeisky – az írók művei, levelei, újságcikkek, s politikusok feljegyzései, beszédei és jegyzőkönyvek mellett – gazdagon idéz a besúgók jelentéseiből, a szolgálatok vezetőinek felterjesztéseiből, javaslataiból. A belügy különösen az egykori népi írók, parasztpárti politikusok, az antisztálinista reformerek, a rendszert balról kritizálók, s néhány fontosnak tartott író, többek között Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor, Veres Péter, Zelk Zoltán, Háy Gyula iránt érdeklődött. (Egy-egy személyről, eseményről nem ritkán több ügynök is jelentett.)
   Standeisky Éva alapos és gazdagon dokumentált könyve izgalmas és szomorú olvasmány a diktatúra természetéről, a szellemi, művészeti autonómia feladásáról, s annak következményeiről.

1956-os Intézet – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
Budapest, 2005
450 oldal, 4500 forint