Kaján leckék

Jó ötlet volt Moldova Györgytől, hogy könyvet szentelt Kaján Tibor művészetének, személyének, hogy kíváncsi érdeklődőként igyekezett eligazodni, s „idegenvezetőként” minket is eligazítani a nagy művész univerzumában. A kiadó részéről pedig okos döntés volt, hogy – bízva az olvasók igényességében, a karikatúra műfaja, s elsődlegesen persze a Kaján-opusok iránti érdeklődésben – a szöveget remek rajzokkal társította, s a gazdag anyagot nagyon szép kiállítású albumban bocsátotta közre.

    Az író és a karikaturista több tucatnyi kávéházi beszélgetésének esszenciájaként sajátos leckét kapunk Kajánból – Kajántól. Megismerhetjük életét, tragédiákkal terhes ifjúkorát, az újrakezdés éveit, s aztán azt, hogy milyen nehéz volt a karikaturista, de általában a humorista munkája a Rákosi, majd a Kádár rendszerben, a tiltások, tabuk milyen Szküllái és Kharübdiszei között kellett „hajóznia” a Ludas Matyi című lapnál, küzdenie az egzisztenciájáért, a mégoly szordínós kritika létjogosultságáért. Nemcsak a műfaj történetéről, itthoni alulértékeltségéről, s külföldi – nemegyszer politikusbuktató – súlyáról beszél, de bölcs, szelíd humorával kifejti nézeteit morálról, politikai tisztességről, egyéni helytállásról, a világ és az emberiség szerinte nem túl bíztató jelenéről, jövőjéről is.

    Moldova korrekt munkát végzett, alaposan kifaggatta Kajánt, talán minden lehetséges kérdést feltett neki. Még azt is „kiszedte” belőle, milyen inspirációból, hogyan születik egy-egy rajz, milyen tudatos és tudattalan mozzanatok játszanak bele, miként zajlik a technikai kivitelezés. Mindennek ellenére, bizonyos hiányérzettel tesszük le a könyvet: a mozaikdarabkákból nem rajzolódik ki élesen a portré, Moldova nem tudta hőse összetett egyéniségének finomabb színeit kikeverni. Igazi arca rejtve maradt. Csak, az tudja, aki közelről ismeri, hogy Kaján milyen sajátos, Krúdy tollára méltó jelenség. Szemlélődő, érzelmes és finom ember, talán az utolsó pesti úr. Gentleman. Javíthatatlan idealista, aki lélekben – túl a nyolcvanon is – kamasz maradt, nem tudta megérteni, elfogadni, hogy a világ olyan, amilyen, hogy az elvek, az eszmék és a valóság nincsenek szinkronban egymással. Művészetének, ironikus látásmódjának e tragikus szakadás, hasadtság lehet legfőbb forrása.

     Kaján – aki egy személyben képzőművész, költő, filozófus és moralista – a Történelemórának kétszeresen is főszereplője: szavakban és rajzaival is. Úgy látszik, mindez mégse volt elég ahhoz, hogy kiérdemelje a könyv társszerzőségét. Ez az anti-gesztus furcsa bizonyság arra, amiről maga Moldova is faggatja Kajánt: hogy, bár rajzaira kétségtelenül szükség van, de mintha őt mégsem becsülnék értékén.       

(Urbis Könyvkaidó, Budapest, 2002, 189 oldal)