„A háború béke. A szabadság rabság. A tudatlanság erő.” *

A Fahrenheit 9/11 szenvedélyes vitákat vált ki, de a vita nem csak Michael Moore filmjéről, hanem legalább annyira a nézők politikai nézeteiről, meggyőződéséről, Amerika-képéről szól. Vannak, akik az opust egész egyszerűen – választási megrendelésre készült – propagandafilmnek tartják. Pedig Moore fő célja a látszat ellenére nem George W. Bush démonizálása, nevetségessé tétele, hanem az amerikai demokrácia alapértékeinek féltése. Nyilvánvalóvá akarja tenni, hogy „valakik” nem akarják, hogy kiderüljön az igazság a borzalmas szeptember 11-i merénylet okáról, hátteréről. 

A gazdasági, politikai és magán érdekek összefonódására, az USA felerősödött világcsendőri szerepére hívja fel figyelmünket, mindenekelőtt arra, hogy az iraki háborúval Amerika jóvátehetetlen bűnt követett el Irak – s saját nemzete ellen.
    Egyes kritikusok, rendezők esztétikai szempontból bírálják a filmet, s nem vesznek tudomásul arról, hogy a Fahrenheit 9/11 – ez kiderül anyagából, szerkezetéből, szövegeiből – nem tisztán és egyértelműen dokumentumfilm, hanem a filmpamflet, filmesszé és dokumentumfilm (sőt, megengedem: esetleg még a propagandafilm egyes elemeinek) ötvözete.
   Szeptember 11. után Bushék két, az amerikai szabadságjogokat alapvetően korlátozó törvény – Patriot Act, Homeland Security – elfogadtatásával megidézték McCarthy szellemiségét, az állandó terrorista veszélyre hivatkozva pedig a megfélemlítettség, az állandó fenyegetettség légkörét teremtették meg. (Furcsa paradoxon, hogy az amerikai titkosszolgálatok állítólag ugyan semmit sem tudtak szeptember 11. előkészületeiről, az iraki tömegpusztító fegyverek meglétét illetően is csütörtököt vallottak, másfelől mégis folyamatosan hivatkozni lehet ezekre.) Az Egyesült Államok bizonyos szempontból hasonlítani kezd egy rendőrállamra, amelyben gyanús az ellenvélemény és a kritika. Moore filmjének helyenkénti harsányságát, egyes hatásvadászat jeleneteit, némely leegyszerűsítő kommentárját, ál-naiv riporteri magatartását, a – dokumentumfilmekben egyáltalában nem ritka – megrendezett jeleneteket éppen azért érzem megengedhetőnek, sőt indokoltnak, mert vannak olyan történelmi pillanatok, helyzetek, amikor egy adott mű politikuma összehasonlíthatatlanabbul fontosabb, mint esztétikuma, esetleges formai tökélye. Vannak olyan történelmi pillanatok – s ez a mostani olyan – amikor a legfontosabb az elhallgatott tények megmutatása, a rejtett összefüggések feltárása. (Az amerikai neokonzervatívok és Amerika lelkes külföldi hívei szívesen megfeledkeznek bizonyos tényekről, épp emiatt hivatkozom majd írásomban többször is két, nemrég megjelent, témánk szempontjából fontos – a magyar sajtóban agyonhallgatott – könyvre.)
    A film a 2000. novemberi baljós napokkal, az elnökválasztás viharos utójátékával kezdődik, amikor szavazatelőnye ellenére Al Gore, a Legfelsőbb Bíróság döntésének „köszönhetően” veszt George W. Bushhal szemben. (Moore az Amerikában már vagy huszadik kiadásnál tartó vitriolos humorú pamfletjében, a Hülye fehér emberben következetesen puccsistának nevezi „W.”-t.)
    Moore filmbeli teóriájának lényege, hogy „W” és vezetőtársai bűnös mulasztást követtek el: szeptember 11. illetve az Afganisztán és Irak elleni háború hátterében sötét erők és érdekek működtek. A Bush és a Bin Laden családot – Szaud-Arábia egyik leggazdagabb, legbefolyásosabb klánja – régóta szoros üzleti kapcsolatok fűzik egymáshoz; több hatalmas konszern – így a fegyverkereskedelemre szakosodott Carlyle csoport, a United Oil of California (Unocal) – fő részvényesei. Néhány évtizede, az üzleti zseninek éppen nem nevezhető ifjabb Bush Bin Ladenék anyagi segítségével indíthatta el első cégét, elnöki ciklusa lejárta után Bush papa pedig gyakran megfordult szaudi üzleti partnereinél. (Csak az érdekesség kedvért: a bankmágnás Prescott Bush – „W” nagyapja – annak idején anyagilag támogatta Hitlert, amiért 1942-ben az amerikai bíróság el is ítélte.)
    A német Mathias Bröckers Összeesküvések, összeesküvés-elméletek és szeptember 11. titkai című, információkban rendkívül gazdag könyvéből (kétezeregy kiadó, Budapest 2003, 363 oldal) azt is megtudhatjuk, az Egyesült Államok legnagyobb külföldi beruházásából, a 200 milliárd dollárba (!) került szaúd-arábiai támaszpont rendszer építéséből a torta legnagyobb szelete Bin Ladenéknek jutott. Ez az érdekszövetség magyarázhatja, hogy a szeptember 11-i merénylet után, az általános légtér-zárlat ellenére W. elnöki engedélyével a Bin Laden család két tucat, az Egyesült Államokban élő vagy tartózkodó tagja simán elhagyhatta az országot. Szaud-Arábia washingtoni nagykövete, Bandar herceg gyakori vendég Bushéknál a Fehér Házban, az egyik legjobban védett személynek számít az Államokban. Erről Moore és stábja is meggyőződhetett: alig kezdenek el forgatni Szaud-Arábia washingtoni nagykövetségével szemben, máris megjelennek a titkosszolgálat emberei, akiket a rendező a maga szarkasztikus humorával mindjárt hülyére is vesz.
    A film meglehetősen elborzasztó konklúziója, sejtetése, hogy Bushék tudtak a készülő merényletről, de nem tettek semmit megakadályozására, mert az beleillett céljaikba. A rendező-riporter logikusan kínálkozó, máig megválaszolatlan kérdéseket tesz fel. (Bröckers a könyvében százat.) Például: hogyan lehet, hogy a merényletről állítólag semmit sem tudó CIA két nappal később már előállt az elkövetők tizenkilenc fős, fényképes listájával? Hogyan lehet, hogy ifjabb Bush, miközben Sarasotában egy iskolai órán vett részt, s bár már értesítették őt a merényletről, 27 percig semmit sem tett? Mi a magyarázata, hogy a második repülőgép becsapódása után nem szálltak fel azonnal az amerikai légierő gépei, sőt: a harmadik eltérített gép több mint húsz percen keresztül manőverezhetett Washington, a Fehér Ház, majd a Pentagon felett, de elfogására a Washington-szélén fekvő Andrews légitámaszpontról nem indult repülőgép? Mivel lehet magyarázni, hogy a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI vezetője Mohamed tábornok éppen szeptember 11-én látogatott Washingtonba, néhány héttel korábban pedig – nyilván nem a saját kontójára – 50 ezer dollárt utalt át Attának? S egy költői kérdés: miért állíttatta le W. a felelősség kiderítésére, a felelősök személyének megállapítására létrehozott kongresszusi bizottság munkáját?
     (Azoknak, akik elképzelhetetlennek tartják, hogy az USA vezetői esetleg asszisztáltak a készülő borzalomhoz, érdemes egy történelmi analógiára felhívni a figyelmüket. Bröckers – 80-81., 163. oldal – állítja: a japánok Pearl Harbor elleni támadása – amelynek során 3000 amerikai katona halt meg – egyáltalán nem volt váratlan. 188 távirat, titkosszolgálati jelentés, némelyikük napra, órára pontosan jelezte, mikorra várható a támadás, Franklin Delano Roosevelt azonban nem tett semmit, mert azt akarta elérni, a japán invázió sokkja egyetlen pillanat alatt a háborúba való belépés mellé állítsa az inkább a splendid isolationt választó lakosság többségét. Sőt kifejezetten kiprovokálta a támadást, amikor a támaszpontot a nyugati partról Pearl Harborba helyezte át. A témával foglalkozik Robert B. Stinett: Day of Deceit. The Truth About FDR and Pearl Harbor, Carmichael C., 2001 című könyve is.)
     A 19 gépeltérítő – akik közül Bröckers szerint öt még mindig életben van – mind szaud-arábiai volt, „önkéntelenül” adódott tehát az amerikai vezetés következtetése: háborút kell indítani – Afganisztán ellen. Annak ellenére, hogy a mai napig nem bizonyosodott be, hogy Bin Ladennek, néhány száz hívének illetőleg a tálib-rendszernek köze lett volna a merényletsorozathoz. Szeptember 11. egyik oka, hogy az Unocal a hatalmas Kaszpi tengeri olajmezőktől csővezetéket akart-akar építeni az Indiai óceánig, s sokallta azt az összeget, amelyet az Afganisztánon átvezető szakaszért a tálib kormány kért. (Az olajvezetékek kiépítője, s a szükséges berendezés gyártója az egyik legnagyobb multi, a Halliburton, amelynek a meghiúsult tárgyalások idején a korábbi hadügyminiszter Dick Cheney volt az elnöke.) Nem mellékesen, a nemzetközi terrorizmus megerősődéséért Amerika is felelős, mert Afganisztánba csődítette annak lerohanása után a mohamedán országokból a mudzsahedineket, fegyverrel látta el és kiképezte őket – nem kis részüket az Egyesült Államokban.
    Afganisztán után George W. Bush és köre Irakban találta meg a következő célpontot, noha arra vonatkozóan sem állt rendelkezésre semmilyen bizonyíték, hogy Irak és az Al Kaida, Husszein és Oszama Bin Laden valamilyen kapcsolatban állt egymással. A háború legfőbb okát – a tömegpusztító fegyverek megléte – máig nem sikerült bizonyítani. Collin Powell néhány hónappal ezelőtti budapesti látogatásakor már a háború fő céljaként a diktatúrának demokratikus rendszerrel való felváltását jelölte meg. A világhírű indiai írónő, Arundhati Roy egy cikkében (Guardian, 2001. október 23.) Bush két beszédéből idéz: „Békeszerető nemzet vagyunk.” illetve: az Egyesült Államok „a világ legliberálisabb nemzete, amely olyan értékekre épít, mint a gyűlölet visszautasítása, az erőszak visszautasítása, a gyilkosok visszautasítása. Nem fogunk lanyhulni.” Az írónő felsorolja azokat az országokat, amelyekkel az USA a második világháború befejezése óta háborúban állt, s amelyeket bombázott – Kína (1945-46,1950-53), Korea (1950-53), Guatemala (1954, 1967-69) Indonézia (1958), Kuba (1959-60), Belga-Kongó (1964), Peru (1965), Laosz (1964-1973), Vietnam (1961-73), Kambodzsa (1969-70), Granada (1983), Líbia (1986), Salvador (nyolcvanas évek), Nicaragua (nyolcvanas évek), Panama (1989), Irak (1991-1999), Bosznia (1995), Szudán (1998) Jugoszlávia (1999) – s levonja a következtetést: az amerikaiak „bizonyára nem lanyhulnak – a világ legbékeszeretőbb nemzete.”
    Az USA diktatúrákkal és diktátorokkal szembeni averziója egyébként egészen új keltű, az elmúlt évtizedekben nem tett ellenük semmit. Sőt: ha érdekei úgy kívánták hosszú időn át kiváló kapcsolatokat ápolt véres kezű diktátorokkal, s mindent megtett rendszerük fennmaradása érdekében.
    Az USA Szaddam Husszeint sem mindig tekintette első számú közellenségének, alattvalói legyilkolása sem zavarta, a nyolcvanas években – amíg céljaihoz felhasználhatta – komolyan támogatta a diktátort: az ENSZ-nél fellépett az érdekében, katonai hírszerzése segítette az Irán elleni hábroúban, annak ellenére, hogy tudomása volt arról, Irak vegyi fegyvereket használ. A tömegpusztító fegyverekhez szükséges anyagokat és technikát nagy amerikai multinacionális cégek szállították (a fegyvereket később az irakiak felszámolták.) A kuvaiti inváziót követően, az USA által kikényszerített ENSZ embargó következtében – amely céljával ellentétben nemhogy gyengítette volna, hanem inkább erősítette Husszeint – az ország katasztrófa sújtotta területté változott. Fejlettségi szintje alapján az ENSZ 130-as listáján 1990-ben az 50. helyet foglalta el, 2000-ben a 174 közül a 126.-at. A gazdaság összeomlott, az orvosi ellátás szinte megszűnt, az alapvető gyógyszerek és eszközök hiánya miatt az UNICEF becslése szerint legalább félmillió gyerek halt meg. Csoda-e ezek után, ha a diktátort gyűlölő irakiak nagyobb része nem hisz Amerikának, nem a szabadítókat látja bennük?
    Moore megkérdez jó néhány Irakban szolgáló katonát – többségük még szinte kamasz – a tapasztalataikról, élményeikről. Némelyikük jó balhénak tartja az egészet, lelkesen meséli, hogy a tankban dögös zene szól, s ők megemelkedett andrenalin szinttel indulnak a bevetésre. (Ijesztőek ezek a képsorok, a nézőnek Heller és Mailer a 22-es csapdája, illetve a Meztelenek és holtak című klasszikus regényeit juttatják eszünkbe, amelyek megmutatják a hadsereg fasizálódásának folyamatát is.)
    Moore szülővárosa, Flint – Amerika Ózdja – ismét képbe kerül. Nagyrészt itt játszódott a rendező briliáns dokumentumfilmje a Roger and Me, amely azt mutatta meg, hogy a város a társadalmi nyavalyák valóságos gyűjtőhelyévé vált, miután a General Motors bezáratta itteni gyárát, s elbocsátotta háromezer dolgozóját. A szabad fegyverviselés mítoszát és az erőszak mindent átszövő kultuszát leleplező Kóla, fegyver, sült krumpli című Moore-filmben Flint ismét fontos helyszínné vált: egy hatéves kislány az otthon talált fegyverrel az iskolában kioltotta egy kisfiú életét. (A fájdalmas tragédia hátterében súlyos családi problémák és egy másik Amerika képe sejlett elő, ahol egyáltalán nem kolbászból van a kerítés.)
     Moore most megint visszatért Flintbe: egy középkorú asszonnyal ismertet meg, akinek családjában – más lehetőség nem lévén – nagybácsik, testvérek, mindenki a katonáskodásból él, s szereplőnk fiát is bíztatta, lépjen be a seregbe. Minden nap büszkén húzza fel házára az amerikai lobogót, haragszik a háború ellen demonstrálókra, egészen addig, amíg a fia el nem esik Irakban. Felolvassa annak utolsó levelét, amelyből a becsapottság érzése süt, értelmetlennek látja szerepét, az iraki öldöklést. Az asszony Washingtonba megy a fehér Ház elé, hogy tiltakozzon, világgá zokogja bánatát.
     Kétségtelen, van ezekben a megrendezett jelenetekben jókora adag hatásvadászat, amit azonban a felrázás, a megdöbbentés szándéka igazolhat. Talán csak akkor lő Moore túl a célon – válik kicsit demagóggá – amikor a Capitolium előtt le-leszólítgatja a képviselőket, s győzködi őket: közülük miért csupán egyetlen egynek a fia szolgál Irakban. (Nem tudhatjuk meg, hogy az összes képviselő közül egyáltalán hánynak van katonakorú fia.)
    Az amerikai média nagy részét újabban (újabban?) nagyfokú manipulativitás, a hatalom iránti szervilitás jellemzi. Moore-nak ebben a közegben, erőtérben kell fontos információkat hatásosan eljuttatni a nézőhöz, s bebizonyítani: minden másképpen van, mint ahogy a kisember tudja, ahogy el akarják vele hitetni.
     Norman Solomon újságíró (New York Times, Washington Post, Los Angeles Times), hírelemző, politológus és a több szakmai díjjal kitüntetett, Reese Erlich veterán tudósító a Célpont: Irak című (Alexandra, Pécs, 2003) könyvében érvekkel bizonyítja, az amerikai média egyáltalán nem olyan szabad és demokratikus, mint amilyennek képzeltük, a politika manipulálja a sajtót, a sajtó pedig az embereket. A két hiteles szerző azt vizsgálja, ami a médiatudósításokból kimaradt: az amerikai politika hazugságait, bűneit, a hadjáratok igazi okait. S nem mellékesesen megmutatják a Bush kormányzat(ok) és az amerikai sajtó összejátszását.
     Példák tucatjaival illusztrálják, hogyan válik az amerikai sajtómunkás a mindenkori hatalom készséges partnerévé, vagy inkább: engedelmes eszközévé. Az ellenőrzés ereje éppen abban érvényesül, hogy nem jelenik meg a felszínen. A kívánt eredmény elérését a látszólag laza, ugyanakkor nagyon is hatékony intézményi irányítás biztosítja. Az újságírók és más médiaszakemberek képzése, a munkavégzési folyamatokba beépített, az elvárások teljesítésért vagy figyelmen kívül hagyásáért adott jutalmak és büntetések, az objektív mérceként kezelt normák és a felülről érkező, nem gyakori, de annál hatékonyabb beavatkozások megteszik a magukét. Az újságíró pontosan elsajátítja az öncenzúra módszereit. Ha nem, búcsút mondhat a jó megbízatásoknak. Pontosan tudja, mit írhat meg és mit nem. Az igazán rázós kérdéseket fél feltenni, még igazán neves zsurnaliszták is csak ritkán engedik meg maguknak a teljes őszinteség luxusát. „50 évig cenzúráztam magam.” – jelentette ki Helen Thomas, aki évtizedekig a UPI Fehér házi tudósítója volt. Bizonyos témákról nem illik írni, de ha valaki mégis megszegi a konszenzust, gúny tárgyává válik. Nemcsak egyes témák, de bizonyos emberek, csoportok is – például a színes bőrű emberjogi harcosok, a progresszív szakszervezeti képviselők, a marxisták, a washingtoni főáramból kirekesztett konzervatívok, köztük a muzulmánok és egyes jobboldaliak – az íratlan tilalmi listán szerepelnek.
A külföldi tudósító hatványozottan meg akar felelni megbízóinak, mert sok időt, szellemi energiát fektetett be – legalább egy évtizedet töltött el a pályán –, mire külföldre küldik. A munka rengeteg pénzt (mostanság évi 90-125 ezer dollárt), presztízst, szakmai előremenetelt jelent. Ha azonban emberünk nem a kormány, a birodalom érdekeit képviseli, hamar otthon találhatja magát, mint például Raymond Bonner, a New York Times tudósítója: az USA salvadori politikájáról írt korrekt, de kritikus szellemű tudósításai miatt 1980-ban hazarendelték. Dan Rather, a CBS sztárbemondója szerint az öncenzúra olyan jól működik, hogy az ország a félreértelmezett patriotizmus nevében éppen azokat az információkat nem kapja meg, amelyekre szüksége lenne ahhoz, hogy megvédje magát. Gyakran kulcsfontosságú adatok akadnak fenn a „szűrőkön”.
     A média már az Öböl-háború idején a kormány ellenőrzése alá került; az újságokban és a képernyőn a százezres nagyságrendű iraki katonai és civil áldozatokról egy sort nem írtak, egyetlen képet sem sugároztak. A vértelen, majdhogynem tiszta haditudósítások azt a látszatot keltették, mintha emberáldozat nélkül ért volna véget a háború. Mindez pontosan így történt a második amerikai-iraki háború idején is. (Michel Herr szabadúszó újságíró már Vietnámban tapasztalta, a cikkek döntő többsége a legiszonyatosabb öldöklés közepette sem az értelmetlen háborúról szólt, hanem azokról az átlátszóan „szent” célokról, amelyekért meg kellett hozni az áldozatot.)
     Az amerikai médiapolitikát, a hatalom kétarcúságát jól jellemzi, hogy a filmet finanszírozó Miramax (a Walt Disney leányvállalata) először – hogy ne húzzon ujjat a Bush adminisztrációval, hogy elkerülje a hazafiatlanság vádját – nem akarta vállalni a Fahrenheit 9/11 amerikai forgalmazását, s nem akadt egyetlen más cég sem, amely vállalkozott volna a hatalom számára kínos mozidarab USA-beli bemutatására. Aztán, amikor a film nagydíjat nyert Cannes-ban, politikailag kínos lett volna a forgalmazási bojkott, anyagi szempontból pedig öngyilkosság nem kiaknázni a díjban rejlő üzleti lehetőséget. S a film – amelynek jót tett az esetleges betiltása körüli botrány – rekord bevételeket produkál.
Moore tisztessége, szenvedélyes igazságkeresése számomra vitathatatlan. De persze, hogy e fontos alkotói magatartás és hozzáállás tehetség és megfelelő koncepció híján nem elegendő a sikerhez, arra jó példa a Fahrenheit 9/11-el nagyjából egy időben bemutatott, s hasonló témájú dokumentumfilm, a Megfojtott szabadság, amely rosszul szerkesztett és vágott, önismétlő – és mindezek miatt unalmas és hatástalan film. Nem úgy Mooré: a Fahrenheit 9/11 vádirat egy hazug politika, s az értelmetlen afganisztáni és iraki háború ellen.

     Fontos film – cselekvéssel felérő tett.

*George Orwell: 1984