Nem értem, egész egyszerűen tanácstalan vagyok. Kétszer is megnéztem – először a televízióban, s aztán videón – Böszörményi Géza 1975-ben magyar-nyugatnémet koprodukcióban készült tévéjátékát, Az utolsó tánctanárt, mégsem tudok rájönni, mi lehetett benne olyan gyúanyag, ami miatt itthon sohasem sugározták.

(Nyugaton - nemcsak  az NSZK-ban, de más országokban is - viszont igen.) Az a kép ugyanis, amelyet a korabeli Magyarországról, emberi viszonyairól a kedves humorú, groteszk helyzetekben, képsorokban gazdag film kirajzol, egyáltalán nem bántó. A Duna Televízió érdeme, hogy sort kerített az ősbemutatóra, új életre keltette a magyar közönség előtt teljesen ismeretlen tévéjátékot, amely minden ízében magyar szellemi produktum. (Operatőre: Koltai Lajos.) Mivel az eredeti kópia elveszett, a német változatot kellett magyarra fordítani, s visszaszinkronizálni: így eshetett, hogy a főszereplőnek, a filmvászonra termett, sajnos már jó ideje halott Bencze Ferencnek Helyei László kölcsönözte a hangját, s a beteg Madaras Józsefet sem hallhatjuk eredetiben.

            Böszörményi – aki feleségével, Gyarmathy Líviával együtt a magyar filmgroteszk megteremtője, s egy ideig művelője volt – nem véletlenül választott tánctanárt főhőséül. Egyrészt nyilván azért, mert a karakter foglalkozása révén sokféle komikus, groteszk szituáció részese lehet, de azért is, mert egy tánctanár sokféle, egymástól teljesen eltérő miliőben, szubkultúrában megfordul, egymástól gyökeresen eltérő élethelyzetű embereket hoz össze. Böszörményi főszereplője, Balogh János két sorsdöntő napját kíséri végig: a tanítványai számára rendezett, s az egész falu részvételével zajló bált és annak főpróbáját, majd Budapestre utazását, fiával való szakmai konfrontálódását. A tánctanárral egyenrangú főszereplővé válik a cselekmény helyszíne, a Hortobágy, amely azonban – a hatlukú híd, a bikák, a gulyájukat terelő juhászok látványa ellenére – mindenféle egzotikum nélkül jelenik meg. Ellenkezőleg: a puszta csendjét nyugati turisták verik fel, akik tschikós-gulasch showt tekintenek meg, lovagolnak, kocsikáznak, fényképészkednek a jóképű, bőgatyás pásztoremberekkel, s a produkciót aztán dollárral, márkával honorálják. (Talán ez a dokumentumfilm-szerű betét nem tetszett az illetékeseknek?)

                Böszörményi megmutatja az apák és fiúk generációja közti szakadást-szakítást, a tradíciók továbbvitelének nehézségét is. Balogh János számára még természetesnek tűnt, hogy folytatja apja mesterségét, fel sem merült benne, hogy mást is csinálhatna. Az ő fia, Simon viszont látványosan fellázad ellene, közli, Pesten marad, nem lesz tánctanár. (Balogh János felidézi az egyházi iskolában apjával közösen tartott táncórát: a paptanár a sztepptáncról szónokolt, utána a diákok – pár híján egy-egy székkel –, s az apácák és a szerzetes tanár is táncra perdültek. Meglehet, az egyháziak ilyen kedélyes és szeretetreméltó ábrázolása, az apáca gyönyörű éneke, az egész helyzetet belengő derű is valamifajta ellenérzést szült az antiklerikális elvtársakban? )

       Az utolsó tánctanár a történet hátterében laza kontúrokkal kirajzolja azt a folyamatot, ahogy az emberek gondolkodásmódjában, életmódjában, szokásaiban alapvető (nem feltétlen pozitív) változás megy végbe. Kétféle kultúra, szokásrend, ízlés él egymás mellett, s a hagyományos és új értékek, modellek konfrontálódódnak. Az egyik pásztor például Baloghnak lejátssza a magnóján azt a felvételt, amelyen kislánya a korszak nagy slágerét, a Mammy Bluet énekli, ezután pedig a tánctanár – az ősi magyar hangszer, a citera hangjaira – el is táncolja azt. A bál azért ér véget váratlanul, mert a fiatalság a kultúrházbeli – főleg csárdásokból álló, számukra avittnak számító – muzsika helyett inkább az este közepén megérkező divatos rock-bandát, a Golden Boyst választja. A pap a templomban az ingázókat akarja meggyőzni, arról prédikál, nem kell mindenáron a fővárosba menni, s sorolja, hány és milyen állást lehetne betölteni a faluban, a tsz-ben. A Budapestre fellátogató – de ott letelepedni nem akaró – idősebb Balogh is meggyőződhet arról, hogy mi várja az idegent a fővárosban: csupa tízemeletes, egymásra összetévesztésig hasonló betonkolosszust lát maga körül, az ablakok mögül pedig szomorú tekintetű, magányos emberek tekintenek ki.

        Nyilván nem véletlen, hogy Az utolsó tánctanárt forgatókönyvíróként jegyző Gyarmathy Lívia néhány évvel ezelőtt Táncrend címmel egy tánctanárról forgatott dokumentumfilmet: azt rögzítette, ahogy a távoli városból egy kis faluba érkező tanár óráival színt, életet visz különböző foglakozású, egyként rokonszenves felnőtt tanulói életébe. Böszörményi tévéfilmjének sugallata az volt, hogy tánctanár hőse „ősbölény”, a maga nemében az utolsó példány. Gyarmathy költői dokumentumfilmjével viszont rácáfolt erre a feltevése. Úgy látszik, a sokféle értéket, hagyományt szimbolizáló mesterség, még sincs kihalóban.