ÉLET A (LEGVIDÁMABB) BARAKKBAN

 

A történelem fogaskerekei között
Ez a könyv az én személyes történetem is. A Kádár-rendszerben én is alattvalóként, a hatalom alávetettjekéntéltem. Lázongtam – de nem lázadtam – az alapvető szabadságjogok hiánya miatt, és szenvedtem amiatt, hogy nem teszek semmit, sőt el kell fogadnom a pártállam íratlan játékszabályait. Érthető, ha most, amikor már kellő időbeli distanciával tekinthetünk vissza a félmúltra, és főleg, amikor rendelkezésünkre állnak korábban szigorúan titkos dokumentumok, (újra) megpróbálom összerakni a rendszer mozaik-képét. Mi volt a „kulisszák” mögött? Miben és hogyan éltünk? Hol húzódtak a falak? Hogyan és mennyire fortélyosan épült a rendszer a hatalomtól és retorzióktól való félelemre, az öncenzúrára, a megalkuvásra, a tabukra és tilalmakra? És mennyire a besúgásra, az árulásra? Ezekre a kérdésekre igyekeztem választ kapni.
       Azért is van nagy szükség a múlttal való szembenézésre, a mérlegkészítésre, mert az évek múlásával egyre többen hajlamosak arra, hogy – nosztalgiából, vakságból, ideológiai elfogultságból, a rendszerváltás be nem váltott ígéretei és lehetőségei miatti csalódottságukban – a szocializmus évtizedeiből csak a jóra és szépre emlékezzenek. Az idealizált kép elfedi a Kádár-rendszer másik arcát, azt a valóságot, amelyben természetes dolog volt a nyers erőszak, törvénytelenség, a renitensek elhallgattatása, megtörése.      
      A politikai rendőrség – önigazolásból, saját fontosságát és a mindenkori veszélyt felnagyítva – nem csak kiszolgálta, de túl is teljesítette a politikai vezetés igényeit, elvárásait. Igazolta a hatalom paranoid gyanakvását, manipulatív eszközeivel és módszereivel maga is formálta, alakította a döntéseket. Célja a társadalom kézbentartása, manipulálása, megfélemlítése volt. Nem csak az „osztályellenség” (a Horthy-rendszer közhivatalnokai, erőszakszervezeteinek, pártjainak a tagjai, gyárosok, földbirtokosok, kulákok), az ellenzékiek, a kritikusan gondolkodók, az egyházi személyek, művészek, alkotó értelmiségiek, popzenészek és rajongóik magatartására, kijelentéseire, lojalitására volt kíváncsi, de szinte mindenkiről mindent tudni akart. Drasztikus eszközökkel avatkozott bele a számára gyanús személyek életébe, pályájába, és ugyanakkor különféle kedvezményekkel, kiváltságokkal jutalmazta a vele együttműködőket. 
       A titkosszolgálatok tevékenységét a párt vezetői irányították, felügyelték. Nemcsak határozatok, PB-állásfoglalások segítségével, hanem gyakran konkrét utasításokkal egy-egy üggyel, személlyel kapcsolatban. A titkosszolgálatok megfigyeléseinek, operatív akcióinak haszonélvezői, a titkos információk felhasználói a Politikai Bizottság tagjai, a Központi Bizottság illetékes titkárai, a megyei első titkárok, s a KB egyes osztályának vezetői voltak. Kádár alatt a III/III. Csoportfőnökséget szinte a KB egyik osztályának lehetett tekinteni. A politikusok tényleges szerepét, felelősségét azzal is hangsúlyozni akartam, hogy rövid életrajzukat nem jegyzetben, hanem külön fejezetben közlöm.
       A Cég működésének és a szervezet működtetőinek bemutatása, leleplezése mellett a mindennapok faggatása is komoly haszonnal jár. Az állambiztonsági szervek dokumentumai ezért is különlegesen izgalmasak, összetettek: az ügynökök és részben a tisztek is, akaratlanul is a krónikás és a naplóíró szerepét is betöltötték. Jelentéseikben a célszemély (illetve a megfigyelt társaság, munkahelyi közösség) környezetét, tárgyakat, dolgokat, az emberek szokásait, viselkedését, különböző eseményeket, történéseket, jelenségeket is leírtak, és a megfigyeltek megjegyzései, közlései, dialógusai is rengeteg fontos információt tartalmaznak. A hétköznapoknak ebből a gazdag szövedékéből képet kaphatunk a Kádár-korszak társadalmi viszonyairól, a kisemberek hétköznapjairól, kapcsolatrendszeréről, életmódjáról (vásárlás, öltözködés, szórakozás, utazás), politikai félelmeiről, hiedelmeiről, vágyairól is. A mikrotörténelmi megközelítés révén a történelem fogaskerekei közé került egyén életét ismerhetjük meg. Azt,hogy milyen egzisztenciális, hatalmi beszorítottságban élt, hogyan gondolkozott, milyen problémák foglalkoztatták, milyen kompromisszumokra kényszerült abeilleszkedése, érvényesülése érdekében, milyen trükköket, stratégiákat alkalmazott, vagy ezek hiányában milyen hátrányokat szenvedett el. Végső soron a történelem kulisszái mögé pillanthatunk: a kádárizmus, a diktatúra lényege, akettős beszédre és kettős tudatra épülő amorf, ellentmondásos természete tárul fel.
     
 
 

Mélyfúrás

A Titkos Magyarország. A „célszemély”: a társadalom című könyvem – tárgyát, témáját, problematikáját, a megírás módszereit, célját tekintve – a Fedőneve: „szocializmus” folytatásának tekinthető. A struktúrákat, a szolgálatok változó-változatlan ellenségképét, a szervezet működését, a tartótisztek és főnökeik tevékenységét, módszereit, magatartását, a hálózati személyek pályafutását, a célszemélyek megfigyelését vizsgálom – de emellett hangsúlyosan a mindennapokat faggatom. Azt, hogy az állambiztonsági szervek mennyire voltak jelen a kisember mindennapjaiban, munkahelyén, magánéletében, kapcsolatrendszerében, és a róla szóló ügynöki, titkosszolgálati jelentések hogyan határozhatták meg érvényesülését, szakmai előmenetelét, továbbtanulási lehetőségeit.
       Míg a Fedőneve „szocializmus” esetében elsősorban a filmszakmára, és nagyrészt a kulturális területre fókuszáltam, most arra törekedtem, hogy minél több helyen „fúrjak le”, többféle metszetet készítsek. A megfigyeltek és a hálózati személyek különböző társadalmi rétegből, szubkultúrából kerültek ki, sokféle foglalkozást, politikai attitűdöt reprezentálnak.
     Több esettanulmány szereplői Budapest külvárosaiban vagy vidéki kisvárosban, falun élő, többnyire alacsony iskolázottságú emberek. Akad közöttük nyugdíjas bányász, laboráns, éjjeliőr, írógépszerelő, műszerész, technikus, anyagbeszerző, meós, bérelszámoló, ügyintéző, biztosítási ügynök, termelőszövetkezeti és kisipari termelőszövetkezeti (ktsz) dolgozó, szak- és betanított munkás, segédmunkás, rakodómunkás, de egykori földbirtokos és kulák, intéző, főiskolás, ügyvéd, főkönyvelő is. És olyanok is, akiket egy tiszt így minősít: „garázdaságra, meggondolatlan cselekedetekre hajlamos korosztályhoz tartozó személyek.”
        Aki nem fogadta el a kurzus ki nem mondott jelszavát – hagyd a politikát, építkezz! –, s akár csak egy kicsit is kritikusan gondolkozott, az előbb-utóbb érzékelhette, esetleg a saját kárán is megtapasztalhatta, hogy diktatúrában él.   Elég volt annyi, hogy mondjuk a Szabad Európa Rádiót vagy az Amerika Hangja adásait hallgatta (Szól a Rádió, A „Varázsló”). Néhány naiv, hősködő fiatal el sem követett cselekedetért, összeesküvés koholt vádjával került börtönbe, ráadásul a kádárizmus aranykorának tartott hatvanas évek második felében (Tűzáldozat a Múzeum kertben. A proletárdiktatúra ellenségei). Arról sem tudtunk eddig, hogy akadtak pszichiáter ügynökök, akik jelentettek kollégáikról, és a hatalom szemében gyanús pácienseik egészségi állapotáról, problémáiról (Pszichiáterek és az állambiztonság).
         Az is könnyen válhatott gyanússá, megfigyeltté, feltételezett elkövetővé, aki semmit sem csinált. A Vaj a fejen, a Lenin hüje volt, vagy A helyzet fokozódik című írások sok szereplőjére a gondolatrendőrség röplapok, graffitik vagy egy névtelen levél szerzői után indított hajtóvadászat során figyelt fel, szállt rá.
       A politikai rendőrség titkosszolgáival, hálózati személyeivel – az ügynökök, informátorok, titkos megbízottak, titkos munkatársak száma 1950 és 1990 között kb. 200 ezer fő volt –, társadalmi kapcsolataival, és a hivatalos kapcsolatnak számító (a dolgozók magatartásáról beszámolni köteles) munkahelyi vezetőkkel, alkalmi besúgóival átszőtte és ellenőrzése alatt tartotta a társadalom egészét, és szinte mindenkiről tudott információt gyűjteni.
 

       A társadalom ilyen jellegű szennyezettségére példaként említhetek két, kötetbeli történetet. Kodály Zoltánt ugyan nem figyelték meg – legalábbis jelenleg erre kevés bizonyítékunk van –, ugyanakkor akármit is csinált, akár valamilyen zenei-, kulturális-, művészeti eseményen vett részt, akár jeles művészekkel, közéleti szereplőkkel találkozott, mindenütt ügynökökbe botlott, akik rövidebben-hosszabban beszámoltak a megjelenéséről, kijelentéseiről, magatartásáról. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában 160 (munka-, vizsgálati és objektív) dossziéban található ilyen jelentés, dokumentum.

      A figyelem arányosan ugyanolyan mértékű és erősségű volt még egy-egy faluban is. A Vaj a fejen című fejezetben szereplő jászsági település lakóinak lépéseit hatügynök, illetve nyolchivatalos és társadalmi kapcsolat kísérte féltő gonddal és enciklopédikus érdeklődéssel. A hat ügynök közül az egyik a helyi pap volt, aki 25 éven át jelentett.     
   
 
 

Kontinuitás és átfedés

Kutatásom időbeli kereteit kicsit kitágítottam, és az (ÁVO) ÁVH ténykedésével, szerepével is foglalkozom. Egyrészt azért, mert egyes ügyek csak 1956 után zárultak le, vagy 1956 előtt kezdődtek el, illetve néhány kötetbeli ügynököt még a forradalom előtt szerveztek be, és így pályájuk csak a Kádár-korszakban teljesedett ki. A Kádár-éra titkosszolgálatai 99%-ában megörökölték az ÁVH személyi állományának nagy részét, és ezzel részben a módszert, stílust, szemléletet is tovább vitték, sa korábbi ellenségképet is megörökölték.   (A 26-os számú holtest című tanulmány is ezt bizonyítja: az ártatlanul letartóztatott, és az ÁVH börtönében elpusztult – elpusztított? – tisztességes, művelt kommunista kádert 1956 után sem rehabilitálták.)
       Könyvemben az elhárítás és hírszerzés is előtérbe került, mert ezek a szolgálatok is részt vettek az itthoni lakosság elleni „hadviselésben”, vétlen egyéneket felhasználva különböző játszmáikban. Tisztjeik és ügynökeik együttműködtek a belső reakciót elhárító osztályokkal (a Rákosi-rendszerben), majd később a III/III-mal. (Egy-egy ügyön párhuzamosan vagy egymás után alkalmanként két vagy mindhárom szolgálat dolgozott.)
         Teller Ede, Wigner Jenő, Szilárd Leó, Békésy György az ötvenes évek elejétől került az ÁVH célkeresztjébe. Tervezett becserkészésük legfőbb célja az volt, hogy tudásukat, titkaikat, kutatási eredményeiket Magyarországon, illetve – a KGB révén – a Szovjetunióban hasznosíthassák. Az is felmerült, hogy rávegyék őket a hazatelepülésre, de legalább a hazalátogatásra. Létezett egy szerényebb forgatókönyv is: el kell érni, hogy – az ország kedvező megítélése, imidzsének javítása céljából – az amerikai sajtóban kedvezően nyilatkozzanak rólunk. Ezekben az esetekben nemcsak a tudósok magatartása, a hírszerzés és elhárítás naiv elképzelései, dilettáns módszerei izgattak – persze azok is –, hanem talán még jobban az, ahogy a hírszerzés és az elhárítás céljai érdekében gondolkodás nélkül felhasználta, tönkretette a tudósok itthoni rokonait, barátait, ismerőseit. 
       Ez a módszer, ez a zsarolási technika bevett gyakorlat volt. A hírszerzés a kinti magyar emigráns szervezetek vezetőit, tagjait, a katonai, gazdasági, technikai szempontból fontos munkahelyen dolgozókat, a befolyással, nagy ismeretséggel rendelkezőket igyekezett felkutatni, életkörülményeiket és kapcsolatrendszerüket feltérképezni. A magyar emigránsokat vagy itthoni rokonaikat azzal zsarolták, hogy csak akkor látogathatnak haza, illetve Nyugatra a szeretteikhez, ha együttműködnek a titkosszolgálattal.
   
 
 

Titkosszolgák, besúgók és besúgottak

A tartótiszteket, sőt az egyes ügyekben tevőleges szerepet játszott összes többi tisztet igyekszem reflektorfénybe állítani. Ezúttal nem a lábjegyzetekben szerepeltetem őket, hanem a könyv végén külön fejezetet szentelek pályájuk ismertetésének. Ezzel is hangsúlyosan kiemelem őket a számukra oly kedves anonimitásból és nyomatékosítani akarom, hogy a felelősség nem is annyira az ügynököket terheli – bár sokuk igazán eminens és lelkes kollaboránsnak, bedolgozónak bizonyult –, hanem sokkal inkább az elnyomó apparátus működtetőit, az események mozgatóit. 
         A tisztek profiljához az ÁBTL-ben levő személyi dossziéik (ún. „személyi fogyaték”) anyagait: a különböző időben született önéletrajzokat, adatlapokat, a munkájukra vonatkozó feljegyzéseket, jelentéseket, a főnökök minősítéseit, az esetleges fegyelmi ügyek jegyzőkönyveit, az ÁBTL Archontológia életrajzait, illetve különböző, a korszakkal foglalkozó könyvek szócikkeit, jegyzeteit használtam fel. A szövegben csillaggal jelölöm azokat a tiszteket, akikről találtam anyagot, és így ők szerepelnek az Állambiztonsági ki kicsoda című fejezetben 
        A néha mini-portrékká kerekedő szócikkekből kiderül, hogy sok tartótiszttel volt magatartásbeli, fegyelmezési probléma: nem tudtak uralkodni az idegeiken, hamar dühbe gurultak, ingerülten beszéltek a kollégáikkal, s alkalomadtán a feletteseikkel is. Agyakran korhatár előtt beadott nyugdíjkérelmeiknél többnyire túlterheltségükre, betegségeikre hivatkoztak. Az sem volt ritka, hogy egy-egy tiszttől fegyelmivel vált meg a testület, s az sem, hogy az illető maga kérte – esetleg viszonylag rövid szolgálati idő után – a leszerelését. (Minderre vonatkozóan sok mindent megtudhatunk a Szőtsné Fritz Ágnes grafológussal készült interjúból, aki négy társával együtt ügynökök és tartótisztek különböző időben keletkezett jelentéseit, kéziratait tanulmányozta és hasonlította össze.)
     Egyes tisztekről egyébként viszonylag sok dokumentum állrendelkezésre, míg másokról csak nagyon kevés, vagy semmi. Gyakran az ugyanabban az ügyben eljáró tisztek közül egyeseknek – és nem is feltétlenül a rendszerváltás után tovább szolgálóknak – nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna el őket. Ez is látványosan bizonyítja a korábbi belügyi iratok átadása körüli anomáliákat.
        A tisztek rövid pályarajzai mellett többféle forrás felhasználásával megrajzoltam egy közel három évtizeden át regnált, fontos posztokat betöltött állambiztonsági középvezető szakmai pályafutását, és közvetve a portréját is. Ebből a tanulmányból (A család) talán arra a kérdésre is választ kapunk, hogy a Rákosi-, majd a Kádár-rendszerben mekkora hatalma volt egy titkosszolgának, mennyire határozta meg intézkedéseit, módszereit – a szervezet szigorú rendjén, szabályain kívül – az egyénisége, a mentalitása. Külön érdekesség, hogy hősünk édesapja, és két felesége is a Cégnél szolgált.
     A különböző rendű és rangú hálózati személyek fedőnevét feloldom. A jelentésekben szereplők, a besúgottak is többnyire nevesítve vannak, hacsak a rájuk vonatkozó információk nem túlságosan intimek, kényesek. Azokat a megfigyelteket, akik – tudtuk nélkül – hosszabb ideig is a politikai rendőrség célkeresztjében voltak, amennyire lehetett, igyekeztem megkeresni.
       Arra törekedtem, hogy a dossziékban olvasható történések, tények, információk, leírások, beszámolók mozaikdarabjaiból, töredékeiből kirajzoljam az ügynök, esetleg a tartótiszt, illetve a besúgott portréját, és mindeközben megidézzem a kor, a rendőrállam légkörét, szellemét, közgondolkodását.
       A levéltári és egyéb dokumentumokat – a szakmai követelményeket maximálisan betartva – igyekeztem minél olvasmányosabban feldolgozni, dramaturgiailag megfelelően felépíteni, megformálni, hogy az olvasót minél jobban megérintsék a történetek, hogy jobban átélhesse, átérezhesse a szereplők sorsát, drámáját, az árulás, kisszerűség, szenvedés, helytállás pillanatait és példáit. 
 /…/ 
     
    
 
 
 
 
 
  
     
    
 
 
 
 
 
 

.