|
2015. március 27.
Szlazsánszky Ferenc: Máig titkos Magyarország
Bár vannak abszurditásba hajló, a „hülye rendőr” toposzát erősítő részei is, Gervai András Titkos Magyarország című könyve összességében mégis komor képet ad a diktatúra állambiztonságáról. Ami nem is meglepő, hiszen a szolgálatok a puhuló rendszer ellenére az utolsó pillanatig kitartottak a szocializmus mellett, olyannyira, hogy még 1989-ben is képesek voltak államellenes összeesküvést kreálni egy röplap miatt. A Heteknek adott interjúban Gervai arról is beszél, mit nem ismerhetünk meg ma sem a múltunkból.
– Önre milyen hatással van a saját könyve? Mert például a Lenin szoborra pingált „hüje” miatt indított titkosszolgálati nyomozásról olvasva nevetni támadt kedvem, hogy „ezek” mekkora kretének voltak még 1981-ben is. De amikor mondjuk a Szabad Európa rádió hallgatásért fél évre leültetett munkás történetét olvastam, az vérlázítóan hatott.
– Van még a kötetben két esettanulmány, amely a szolgálatok dilettáns módszereit, vakvágányra futó, groteszk fordulatokban gazdag nyomozását mutatja meg. Az egyik írásnak (A helyzet fokozódik) ezért is adtam az Állambiztonsági bohózat több tételben alcímet. A kötet alaphangja azonban komor. A totalitárius állam lepleződik le a maga pőreségében, infernális valóságában. Kutatás, írás közben én is haragot, dühöt, kétségbeesést éreztem. Megrendített a sok emberi dráma, a szenvedés, az árulás, a kisszerűség és a helytállás. Megviselt mások igazságtalan meghurcolása, az, hogy sokaknak el nem követett bűnökért kellett bűnhődniük. Néhány naiv, hősködő fiatal például összeesküvés koholt vádjával került börtönbe. Az is megdöbbentő, hogy pszichiáter ügynökök kollégáikról, de a hatalom szemében gyanús pácienseik egészségi állapotáról, problémáiról is jelentettek. A Vaj a fejen című fejezetben szereplő jászsági település lakóinak életét hat ügynök, illetve nyolc hivatalos és társadalmi kapcsolat kísérte féltő gonddal és enciklopédikus érdeklődéssel. A hat ügynök közül az egyik a helyi pap volt, aki 25 éven át jelentett. Elképesztő, hogy az állambiztonsági szervek mennyire jelen voltak a kisember mindennapjaiban, munkahelyén, magánéletében, kapcsolatrendszerében, és a róla szóló ügynöki, titkosszolgálati jelentések hogyan határozhatták meg érvényesülését, szakmai előmenetelét, továbbtanulási lehetőségeit.
– Számtalan könyv születhetett a titkosszolgálati múltról, mégis azt mondják, hogy Magyarország lemaradt a feltárásban a többi egykori szocialista ország mögött. Egy laikus számára hogyan érzékeltetné ezt a lemaradást, az adósságot? Mit nem tudhatunk még mindig?
– A titkosszolgálatoknál a rendszerváltozás táján sok dossziét, dokumentumot megsemmisítettek, vagy elloptak, az utódszervezetek a meglevőkből pedig sokat nem adtak át a levéltárnak. A hálózati személyek adatait és az úgynevezett objektumdossziékat is tartalmazó 18 titkosszolgálati mágnesszalagot komoly munkával 2009 végére sikerült lementeni, beolvasni. Az anyagot, vagy egyes részeit a FIDESZ 2010-es választási ígéretei ellenére azonban mégsem hozták nyilvánosságra. Az is érthetetlen, hogy az egykori megfigyelt nem ismerheti meg azoknak a besúgóinak (hivatásos alkalmazott, operatív kapcsolat, hálózati személy) nevét, akik – a levéltár megkeresésére – tagadják, hogy annak idején közszereplőnek számítottak volna. Elmondható, hogy nemcsak az érintettek, de az egész társadalom informális kárpótlásával fájdalmasan adós a politika. Vajon kinek az érdekeit védi, kit képvisel?
– Az Ön könyve hogyan született? Kik, milyen engedélyekkel férhetnek hozzá iratokhoz? Kutatásai során előfordult, hogy valamilyen falba ütközött?
– A XX. század történelme, főleg a diktatúrák kora és természetrajza iránti érdeklődésem a kilencvenes évek végétől egyre jobban elmélyült. A tanúk című könyvemben (2004) a magyar film, filmesek, és a kultúrpolitika, hatalom kapcsolatát vizsgáltam. Kutatásaimat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) folytattam, s nagyító alá helyeztem a politikai, kultúrpolitikai döntések és a titkosszolgálatok háttérmunkája, információi közötti kapcsolatot. Így született meg a Fedőneve:”szocializmus” című kötetem 2010-ben. A Titkos Magyarország szándékát, témáját és a megírás módszereit tekintve a Fedőneve folytatása. Munka közben nem ütköztem falakba, legfeljebb időnként az át nem adott dossziék hiányát éreztem. Kutatási engedélyt korábban az 1956-os Intézet kuratóriumától kellett kérni, azóta azonban, hogy az Intézetet 2012-ben beolvasztották a Széchenyi Könyvtárba, Gyarmati György, az ÁBTL főigazgatója az illetékes.
– A fél évszázadot felölelő történetek kibogozása után mit gondol: a kádári diktatúra puhulásával párhuzamosan puhult a titkosrendőrség is?
– A forradalom bukása után a BM 99%-ában megörökölte az ÁVH személyi állományának nagy részét, és a szolgálatok ezzel a módszert, stílust, szemléletet is tovább vitték, s a korábbi ellenségképet is megörökölték. Ez még akkor is igaz, ha a BM 1962-es átszervezéskor, a tisztogatás során 75 vezető rákosista-sztálinista kádert eltávolítottak, az állambiztonsági szervek pedig pártfelügyelet alá kerültek. A politika puhult, a környező szocialista országok lakosságához képest nekünk – nyilván ’56-nak köszönhetően – viszonylag többet engedtek meg a szovjetek. A tábor legvidámabb barakkja címke, rang ellenére azonban diktatúrában éltünk. A hatalom egyfelől igyekezett lekenyerezni és ezzel depolitizálni az alattvalóit, másfelől azonban feltételen engedelmességet várt el tőlük. A párt öklének számító politikai rendőrség pedig – önigazolásból, saját fontosságát és a mindenkori veszélyt felnagyítva – nem csak kiszolgálta, de túl is teljesítette a politikai vezetés igényeit, elvárásait. Igazolta a hatalom paranoid gyanakvását és kézben tartotta, manipulálta, megfélemlítette a társadalmat.
Az illúziókkal és a hiedelmekkel ellentétben – miszerint a diktatúra egyre slamposabb, megengedőbb volt – a politikai rendőrség a rendszer végóráiig aktívan tevékenykedett. 1989-ben még szervezett be ügynököket, sokukat azért, hogy épüljenek be az alakuló pártokba. Könyvem egyik esettanulmányában azt a bohózatba illő, egyre gigantikusabb méretű nyomozást követem végig, amelyet a Budapest belvárosában röplapokat terjesztő ismeretlen elkövetők után folytattak 1985-től 1989 nyaráig.
Egy személyes emléket is őrzök a III/III tevékenységéről. A nyolcvanas évek közepétől hetente ellátogattam egy értelmiségi szalonba, ahol külföldiek is megfordultak. 1988 végén két barátomat is beidézte a rendőrség és egész napon át kihallgatta őket. Ki kellett választaniuk, hogy a feltehetőleg a szemközti ház egyik lakásából készített fotókon kiket ismernek fel a szalon vendégei közül, azokról pedig információkkal kellett szolgálniuk. Később kiderült, hogy a szerv izgatás, államellenes szervezkedés vádjával pert akart rendezni. 1989-ben.
– A bevezetőben Ön is felteszi a kérdést: „Hogyan és mennyire fortélyosan épült a rendszer a hatalomtól és retorzióktól való félelemre, az öncenzúrára, a megalkuvásra, a tabukra és tilalmakra? És mennyire a besúgásra, az árulásra?” Mire jutott?
– Aki nem fogadta el a kurzus ki nem mondott jelszavát – hagyd a politikát, építkezz! –, s akár csak egy kicsit is kritikusan gondolkozott, az előbb-utóbb érzékelhette, esetleg a saját kárán is megtapasztalhatta, hogy diktatúrában él. Kötetem sok szereplőjének sorsa, megpróbáltatásai bizonyítják, hogy természetes dolog volt a nyers erőszak, törvénytelenség, a renitensek elhallgattatása, megtörése.
Számomra az a legfelháborítóbb, hogy napjainkban is egy sor egykori hálózati személy és titkosszolga bukkan fel fontos gazdasági és politikai pozíciókban. Ebből viszont következik egy költői kérdés: azok, akik ezt engedik, nevezetesen a legfőbb politikai döntéshozók, vajon miért engedik?
– Nyilván ilyen-olyan érdekből, megfontolásból, különböző alkuk miatt szükség van ezekre a megbízható káderekre. Az is könnyen elképzelhető, hogy egy-egy korábbi titkosszolga ma is hasznosítható, fontos információkkal rendelkezik.
– Bár az áldozatokat ez nyilván nem vigasztalja, a hálózati emberek nagyobb részénél előbb-utóbb negatív pszichikai változások jelentkeztek. Jellemzően mifélék?
– Ezzel a kérdéssel – hogy hogyan hatott az ügynökök személyiségfejlődésére a tevékenységük – tudomásom szerint eddig csupán egyetlen kutatás foglalkozott. A kötetemben szereplő interjúban megkérdeztem Szőtsné Fritz Ágnes grafológust, aki 2004-ben négy társával együtt az ÁBTL-ben 56 véletlenszerűen kiválasztott ügynök különböző időben keletkezett kézírásos jelentéseit tanulmányozta és hasonlította össze. Az 56 személyből 33 negatív irányban változott: személyiségük szétzilálódott. Az íráskép töredezetté, az írómozgás hektikussá vált, s ebből csalódottság, céltalanság, rezignáltság és az életvezetés szervezetlensége olvasható ki. 11 ügynök kézírása a vizsgált időszak alatt nem változott lényegesen. Személyiségük nem fejlődődött, egyensúlyuk – ami sok esetben bizonyos merevségen alapult – nem borult fel. Ez az adott helyzetben jó önvédelmi stratégia lehetett, segíthette a túlélést. 12 személy viszont határozottan fejlődött, kézírásuk javult. Lelki egyensúlyuk erősödött, az életvezetésük hatékonyabbá vált, az önbizalmuk megnőtt. Élvezték a szerepüket, a hatalmukat. Az erősödő önbizalom jegyei mellett azonban mindenütt sűrűsödtek a szorongás apró, a felületes szemlélő számára alig észrevehető jelei. Öt-tíz év után pedig még náluk is megjelent a bizonytalanság, a csüggedés, az enerváltság, esetleg a meghasonlottság.
A tartótiszteknek az ügynökjelentésekre írt megjegyzéseiből is érdekes következtetéseket vontak le. Ők rideg, kíméletlen, de közben erősen szorongó, s a szorongást hazugsággal, keménységgel leplező embereknek látszanak. Kézírásaik szinte mindenütt merev, néhol a görcsösségig feszült vonalvezetése, a szorongás torz betűformái arról árulkodnak, hogy félelem, erőteljes önkontroll, fegyelmezettség jellemezte őket.
– A hálózati hatalomátmentést figyelembe véve egyetért azzal a kijelentéssel, hogy „bűnben fogant a rendszerváltás?”
– Tény, hogy a kerekasztal tárgyalásokon az ellenzék nem mérte fel igazán az állambiztonsági szolgálatok túlélésének a veszélyességét. A III/III Nemzetbiztonsági Hivatallá történő átalakításának koncepcióját a III/III csoportfőnöke, dr. Horváth József, dolgozta ki. A III/III-at, mint főbűnöst feláldozták és megszüntették. Az állomány jelentős része és – Tóth András titokminiszter 2003-as MTI-nyilatkozata szerint – vezetőinek 65 százaléka azonban továbbszolgált.
– Ha elfogadjuk, hogy a diktatúrából átmentett hálózat ma is kulcspozíciókat foglal el, ez esetben Ön szerint miben különbözik a mai politikai rendszer az előzőtől?
– Szerintem azért alapvető különbség, hogy demokráciában élünk, még ha az lényeges vonatkozásaiban korlátozott is.
– Mindezek alapján egy demoralizáló kérdés: van értelme az ilyen könyveknek? Illetve mit érhet el egy egyébként kitűnő könyv? Milyen eredménnyel volna elégedett?
– Szerzőként nyilván elfogult vagyok, amikor azt mondom, hogy van értelme. De olvasóként, állampolgárként is ugyanezt gondolom. Jó, hogy egyre több könyv jelenik meg a Kádár-rendszer működéséről, hétköznapjairól, titkairól, kettős beszédre, elhallgatásra épülő amorf természetéről. Nem tudom, hogy ezek a könyvek hány emberhez jutnak el, hogy milyen a hatásuk, de fontos a múlttal való szembenézés. Annál is inkább, mert az évek múlásával egyre többen hajlamosak arra, hogy – nosztalgiából, vakságból, ideológiai elfogultságból, csalódottságukban – a szocializmus évtizedeiből csak a jóra és szépre emlékezzenek. Örülnék, ha a könyvem sikert aratna, ha kedvező olvasói és kritikusi reakciókat váltana ki. De akárhogy is alakul, nem bánom, hogy közel három évet töltöttem a kutatással és a könyv megírásával. Izgalmas, megrendítő szellemi kaland volt.
Az interjú felkerült az ATV.hu honlapjára is. |
