Élet és Irodalom

2015. augusztus 7. Bihari Péter: Titkok, hazugságok, kudarcok     Ungváry Rudolf nagyon találóan jegyezte meg egyszer: a Kádár-korszak titkosrendőrsége és besúgórendszere arról szólt, hogy „senkik tudtak mindent a semmiről”. Az olvasót pontosan ez az érzés tölti el, amikor Gervai András új könyvének titkos történetei tolulnak sorban elé: mennyi hűhó semmiért. A megismerhetővé vált forrásokat felhasználva újabban kutatók sora dolgozik ezen a témán; szinte havonta jelennek meg – egymásra gyakran hasonlító – köteteik. Gervai Andrásé eléggé eklektikus, az alcíme talán az lehetne: epizódok a Kádár-korszak titkos műveleteiből. A tárgyalt epizódok fontossága, relevanciája, érdekessége pedig meglehetősen eltérő.        Az első, amely A 26-os számú holttest címet viseli, a Rákosi-korig megy vissza. Érdekes is, fontos is: a Rajk-per egyik mellékszereplőjeként meggyilkolt (?) Angyal György rejtélyes ügyéről számol be. Mai viszonyainkat jól jellemzi a tanulmány záró mondata: „A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottságtól se Angyal Ádám hozzászólására, se az én levelemre nem érkezett válasz”. A második egy titkosszolga-család karrierjét mutatja be, sokkal kevésbé izgalmasan. Azért megtudhatjuk, hogy egy 1956-os adat szerint a politikai rendőrség állományának 72 százaléka csak hat elemit vagy nyolc általánost végzett, egyetemet, főiskolát mindössze 8 százalékuk. S itt fordul elő először a „priorálás” művelete, mint szakkifejezés – annak pontos meghatározása nélkül. Sajnos ez az Állambiztonsági mi micsoda című részben sem kapott helyet.       A sorban következő epizódok közül érdekesebbek azok, amelyek az állambiztonság ismert személyekkel (Teller, Szilárd, Békésy, Kodály) kapcsolatos erőfeszítéseiről – főleg azok kudarcairól – szólnak. Számomra sokkal kevésbé tűntek meggyőzőnek azok, amelyek a pszichiáterek, a papok, továbbá Sz. Sz. Lajos pécsi nyugdíjas vagy a „Lenin hüje volt” röplap ügyeivel foglalkoznak. Megtudhatjuk továbbá, miként „kerítette be” a „Cég” Jászszentandrás falut egy Magyar Televíziónak írt bosszús levél, pontosabban annak ismeretlen szerzője miatt. A nagy erőkkel megindított nyomozás két év után eredménytelenül zárult, a „Lenin hüje volt” ügyhöz vagy egy 1985-ös röpcédula-ügyhöz hasonlóan – utóbbit Gervai találóan „állambiztonsági bohózat”-nak minősíti. Röviden: az oly sok területet behálózó állambiztonság az itt ismertetett apróbb-nagyobb ügyek túlnyomó részében feltűnően eredménytelennek, tehetetlennek bizonyult, vagy egyszerűen kudarcot vallott. Igaza lehet hát Ungváry Rudolfnak, mi több: senkik próbáltak mindent megtudni, de nem sikerült nekik.       A kötetet néhány interjú, továbbá az állambiztonság szervezeti felépítéséről és személyi állományról szóló kislexikon zárja – meglehet, utóbbiak annak legtöbb információt hordozó részei. A Szőtsné Fritz Ágnes grafológussal készített interjú engem nem győzött meg: a tartótisztek írásából szerinte arra lehet következtetni, hogy „Rideg, kíméletlen, de közben erősen szorongó, s a szorongást hazugsággal, keménységgel leplező személyiségeknek látszanak”, míg Kádár Jánosnál „A szavak mögé rejtett valódi szándék eltakarására, elfedésére sajátos, felül zárt hurkot formázó k betűi utalnak”. Itt inkább nem idézném Karinthy „utolsó szavait” a grafológiáról.       A legkevésbé sem tagadom a mikrotörténelem és a jól kiválasztott esettanulmányok jelentőségét, akár közelmúltunk kutatásában sem. Azt azonban megkockáztatom, hogy valamiféle szintézisre, összegzésre feltétlenül érdemes törekedni. Esetünkben a szerző saját magának feltett ambiciózus kérdéseit a mű – sem részeiben, sem egészében – nem képes megválaszolni. „Miben és hogyan éltünk? Hol húzódtak a falak? Hogyan és mennyire fortélyosan épült a rendszer a hatalomtól és a retorzióktól való félelemre, az öncenzúrára, a megalkuvásra, a tabukra és tilalmakra? És mennyire a besúgásra, az árulásra? Ezekre a kérdésekre igyekeztem választ kapni.” – sorolja könyve elején Gervai. Amire valójában válaszokat kapunk, az sokkal inkább a „Cég” működése, egyes műveleteinek jobb-rosszabb kivitelezése – nem a Kádár-korszak társadalmát ismerjük meg egy sajátos nézőpontból, hanem azt, amit és ahogy az állambiztonság „senkijei” láttak, talán magukkal elhitettek, avagy láttatni akartak. Természetesen ez is a rendszer mindennapi működéséhez tartozott, ám annak valódi természetéről keveset árul el. Gondolom, sok kutatás kell még ahhoz, hogy a jelentésekből feltáruló valóságok beépüljenek a Kádár-korszak történetébe, s hitelesebben ábrázolják közelmúltunkat.