| Élet és Irodalom |
|
2015. október 30. Bod Péter: Ex libris
Závada Pál: Természetes fény
/…./ A legkülönbözőbb könyvek landoltak ebben az évben is az íróasztalomon. Ha néha eklektikusnak tűnnék magamnak – halk önbók volna ez –, rögtön rám csap a felismerés, hogy az olvasmányok megválogatásában csupán látszólagos az esetlegesség. (Ráadásul a válogatás valamelyes tudatosságot feltételez.) Így vagy úgy, de szinte mindig a (távol) közelmúlt története érdekelt, tárják elém ezt regényben, visszaemlékezésben, klasszikus és kevésbé hagyományos történelmi munkákban. A választott két szépirodalmi és két történelmi (kultúrtörténeti) kötet között valójában sokkal több a hasonlóság, mint ami első pillantásra feltételezhető. Valamennyi az önismeret szükségességéről beszél a maga eszközeivel, legyen szó annak egyéni vagy kollektív változatáról. Arról, amelyben mi, magyarok – nem kizárólag közép-európai összevetésben – nagyon csehül állunk. /.../ Gervai András: Titkos Magyarország Závada Páléhoz hasonlóan következetesen építkező életmű Gervai Andrásé is, aki éles pályafordulattal filmkritikusi szakmáját a hazai ügynökmúlt feltárásának kutatására cserélte. Ebben a minőségében bemutatkozása zajosra sikerült, amikor 2006. január végén az Élet és Irodalomban publikálta az Egy ügynök azonosítása című cikkét, amelyből kiderült, hogy az Oscar-díjas magyar filmrendező, Szabó István 1957 és 1962 között besúgóként dolgozott. Az ügynökmúlt iránti állítólagos társadalmi érdektelenségről kialakított képet árnyalja, hogy a 2011-ben megjelent Fedőneve: „szocializmus” (Művészek, ügynökök, titkosszolgák) című könyve heteken át vezette az eladási listákat. A hazai filmművészet ügynökmúltjára összpontosító munka után az idén jelent meg a Titkos Magyarország, „Célszemély”: a társadalom című. Az első kötet folytatása az új, amely több szempontú vizsgálatnak vetette alá a politikai rendőrség tevékenységét, és ebben az értelemben a szerző szakított a hazai mozgófilmes világ feltérképezésével. Esettanulmányokon keresztül mutatja be, hogyan igyekeztek külföldön élő világhírű magyar származású tudósokat ügynöknek beszervezni (Teller Ede, Wigner Jenő, Bay Zoltán, Szilárd Leó, Békéssy György), mindez látleletét adja a magyar titkosszolgálatok teljes szakmai dilettantizmusának. Széles körben kevésbé ismert tény, hogy a szolgálatok felső vezetésében elvétve lehetett egyetemet és főiskolát végzetteket találni. A múltról való közös tudásunknak az sem magától értetődő része, hogy a szolgálatok személyi állománya szinte változtatás nélkül mentette át magát a Rákosi-rendszerből a Kádár-rendszerbe. Gervai adatai szerint 1957-ben kinevezett 247 új vezetőből mindössze 3 rendelkezett diplomával, és 48 érettségivel. Csupán a nyelvi összehasonlítás miatt jegyzem meg, hogy a CIA elnevezésében a középső betű éppen az intelligencia szót jelzi, aligha véletlenül. |
