2015. IV. szám

 Tódor János:

 A rendőrállam pitiáner praktikái

Kafka barátjának, Max Brodnak a visszaemlékezései szerint, amikor a prágai író társaságban felolvasta A pert meg a hatalomnak kiszolgáltatott, keményen dolgozó kisember totális kiszolgáltatottságát hasonlóképpen sugalló novelláit, mindannyian, a szerző is, gyakorta hangosan felkacagtak. Nem tudom, Gervai Andrásnak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) meg a könyvtárakban, ahol kutatásait végezte, hányszor kellett visszatartania a hangos nevetést miközben a képtelenné képtelenebb nyomozati iratokat olvasgatta. Mert, bár munkája tárgya emberi tragédiákkal terhes, sajnos vagy éppen ezért nagyon is röhögésre ingerlő.

    Kitűnő és hiánypótló Gervai legújabb, a politikai rendőrségnek és hálózatának (lehettek az átkosban összesen vagy kétszázezren) működését feltáró könyve, ám a címével (Titkos Magyarország) vitatkoznék. A létező (bár szerintem nem létezett soha) szocializmus legvidámabb barakkjában egyáltalában nem volt titok, hogy megfigyelték, lehallgatták és, ha túl messze mentek, a mindig kéznél lévő büntető jogszabályokkal egzisztenciálisan tönkre is tették azokat, akik a létező nem létezővel szembeni ellenérzéseiknek hangot is adtak.    Annak, aki a titkos (helyesebben titkosított) Magyarországon egyáltalán törődött ilyen dolgokkal – vegyük tudomásul, hogy a kisembert jobban lekötötte a hobbitelek, a lakáshiány vagy éppen a Zsiguli-kiutalás – a politikai rendőrség sunyi ténykedése nyílt titoknak számított. Bármennyire furcsa, ma, amikor  a ÁBTL-ből bárki kikérheti a rá vonatkozó aktákat, a helyzet talán még siralmasabb: a fogyasztói kapitalizmus  biorobotjainak, közmunkásainak és munkanélkülieinek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy ki, kit és miért súgott be a szociba, hogy  lesz-e valaha ebben az országban ügynöktörvény (persze, soha napján, kiskedden), mint ahogy az is, hogy szégyellik-e magukat a még élő, hivatásos és műkedvelő  titkosszolgák ( nem).  Éppen ennek, a mindenbe beleszaró, általános érdektelenségnek a jegelése a mindenkori politikai osztályok legfőbb érdeke.

    A Titkos Magyarországot – amely a szerző előző, nagy vihart kavart könyvének, a Fedőneve: „szocializmus”-nak a folyatása  - mindenkinek el kéne olvasnia, a középiskolásoknak ingyen osztogatni, félő azonban, hogy csak a szakemberek és a primitív pártállami aberrációk iránt érdeklődő ínyencek fogják majd kézbe. A kisszerűségükben is elképesztő eseteket feldolgozó tanulmányok pár évtized távlatából is jó rálátást adnak arra, hogy mennyire nem veszi emberszámba a magát demokratikusnak hazudó állam az alattvalóit, s miféle agyament baromságokkal képes hivatásszerűen foglalkozni és másokat bajba sodorni az erőszakszervezetbe tömörült emberszabású, ha hatalmat kap.  És mindezt a mi pénzünkön.

    Mert nem az volt az idióta, aki rá bírta írni egy Lenin szoborra, hogy a Legnagyobb Októberi  „hüje volt”, hanem azok, akik emiatt állam elleni izgatás gyanújával hosszú hónapig nyomoztak utána. Azon már biztosan Kafkáék is egymás hátát csapkodva röhögtek volna, hogy a sikertelen kutakodásnak azzal próbáltak optimista végszót adni a politikai rendőrség keretlegényei, hogy a helyi pártház falára fehér krétával, cselből, „az ismeretlen tettes cselekvési készségének kiváltása érdekében”(!)  ráírták, „Éljen Lenin!”. Szegény Uljanov szobraira később is rájárt a rúd, a rendszerváltás hajnalán a mohácsi, lépcsőn lefelé lépkedő Lenin elvtársat öntötték nyakon citromsárga festékkel. A nyolcvanas évek elején Székefehérváron egy ház falára fölsprézett, „Lennon élt, Lennon él, Lennon élni fog!” borzolta a megyei pártbizottsági fontoskodók kedélyeit.  Sokunkat kihallgattak a politikai nyomingerek, árukapcsolásként azt is megpróbálták ránk verni, hogy biztos közülünk valaki véste bele bicskával a vasútállomás vécéfülkéjének ajtajába, hogy „Geci ruszkik, kifelé!”

    Na, ilyen és ehhez hasonló, a nyugaton ténykedő, világhírű magyar tudósok, művészek itthon élő családtagjainak zaklatásától, a többgenerációs állambiztonsági famílián át a besúgás szociológiájáig és (spicli pszichiáterekkel megsépkelt) pszichológiájáig, egyszerre izgalmas és abszurditásában megborzongtató sztorikkal van tele Gervai könyve.  Mindazonáltal ne higgyék el, hogy az állambiztonsági óvodában minden kisgyereknek tartótiszt volt a jele, akadtak ott bizony kis politikus-ábrák is. Remélem, az író legközelebb a velejéig romlott parancskiadókat is gombostűre tűzi majd.

    Gervai András a kötet előszavában „a múlttal való szembenézés, a mérlegkészítés” szükségességét azzal magyarázza, hogy „többen hajlamosak arra, hogy (…) a rendszerváltás be nem váltott ígéretei és lehetőségei miatti csalódottságukban  a szocializmus évtizedeiből csak a jóra és a szépre emlékezzenek…” Korrigálni vagyok kénytelen a szerzőt: nem többen, hanem a létminimum alatt nyomorgók többsége, 2-3millió magyar szenved ilyesfajta téveszmében. Így aztán, hasonlóképpen a T. Ház bársonyos székeiben terpeszkedő, képmutató képviselőikhez, magasról tesznek, az un.”történelmi szembenézésre”.

     Ennek ellenére sok politikusról, művészről, egyéb közszereplőről derült ki az elmúlt negyedszázadban – egyebek mellett Gervai kutatásainak köszönhetően-, hogy önként és dalolva, vagy éppen megzsarolva körmölték, illetve súgták tartótisztjük fülébe a házi feladatokat. Aztán a nagy dérrel, dúrral beharangozott elszámoltatás valahogy elmaradt, és immár 25 éve késik. Uraink és parancsolóink nem hüjültek meg (ne felejtsük, csak Lenin hülye), hogy önmagukat, leleplező törvényt hozzanak. Tudják ők nagyon jól egymásról, hogy ki kicsoda, de sokkal többet ér foltos múltjával revolverezni a politikai ellenfelet és pártját, mint simán lerántani róla a besúgóleplet.

     A felelős egypártemberek közül, akik az utasításokat adták az operatív rendőrségnek a beszervezésekre, az értelmetlen nyomozásokra még ma is sokan élnek és virulnak. Megtalálhatóak a legkülönfélébb mai pártok soraiban. A jobboldali kormánypárthoz dörgölődző hajdani  főkommancsot éppen a napokban tüntették ki az egyik legmagasabb magyar kitüntetéssel.  Az egykori pártapparatcsikok, háromper-akárhányas vezérek és tartótisztek tehát nyugodtan alhatnak és élvezhetik a jól megérdemelt kegy- és nyugdíjukat.

   Így megy ez mifelénk, a lezüllött, következmények nélküli Magyarországon.