2012. április 10.

Kibédi Varga Sándor: Mélabú

Egy novelláskötet „nyomot hagyhat” a tartalmával, az üzenetével, a stílusával, az egyedi hangulatával. És a felsorolást folytatni lehet. Jelen kötetben engem a címben jelzett kedélyállapot, meg a derengés, a félhomály érintett meg. Mondhatnám, hogy alagsori hangulat – de hát az alagsornak ehhez nincs sok köze. Akkor minek van? Részben a már porlepte Kádár-korszaknak, amelyben a történetek többsége játszódik, részben az írói megközelítésnek, amely – akár az ellenkező látszat ellenére – rejtőzködő.     A tizenkét írás mindegyike Fél Győzőről szól. Ő egy budai villában nő fel, és érettségi után költözik le az emeletről a pinceszintre, csak azért, hogy külön legyen a szüleitől. Mindkét lakásrész az apjáé. Az ideiglenesnek gondolt helyváltoztatás később valahogy véglegessé válik. A mélyben reked. Bár sokat olvashatunk erről az „alávetettségéről”, nincs szimbolikus jelentősége. Akkor lehetne, ha az emlékező valamilyen vallási, politikai, etnikai vagy egyéb kirekesztettség miatti kényszerből süllyed volna oda. Győző viszont középosztálybeli magyar család ép-egészséges gyermeke. Még előtte a „fényes” jövő – a hatvanas, hetvenes években –, hiszen nem utálja a Kádár-rezsimet. Nem is szereti, persze, mert tapasztalja, hogy „vannak még hibák”. Egy rendőr őrnagy minden ok nélkül beleköt a srácba, megveri, és nincs olyan fórum, amely számára igazságot szolgáltatna. Pedig vannak kapcsolatai: a függetlenített KISZ-titkár, Z. elvtárs, a népszerűnek mondott napilap főszerkesztője, továbbá a Központi Bizottság egyik osztályvezető-helyettese.
   Erős a kötet kezdése és befejezése. Az első írás a kisiskolás Győzőről szól, akit a tanító néni délután, büntetésből egy terembe zár. A gyerek az apjától kapott üveggolyóval játszik. Majd tódulnak az emlékek. Egyébként minden novella így épül fel: a jelen idejű cselekményt mindegyre megtöri a múlt. A srác a szépasszony anyjára gondol, aki „szeret csillogni”, viszont könnyen megsértődik, kiakad, kiabál. Nemcsak férjével és mostohalányával, hanem egyetlen édes gyerekével, Győzővel is ridegen bánik. Majd megtudjuk, a fiúcska 1956-ban, forradalom idején anyával Bajára utazik, ott akarják átlépni a határt. De meg kell várniuk az apa és a féltestvér érkezését. Azonban az ötvenhét éves apa addig hezitál, míg infarktust kap, és oda a szabadulás reménye. A majdnem sztori kurtán-furcsán ér véget: nem jönnek a srác után és ki sem engedik a teremből. Nincs semmilyen megoldás, feloldás.
   Az utolsó novellában a nyugdíjas Fél Győző, a volt tanár, a volt tudományos kutató magányosan éldegél a svábhegyi villa alagsori lakásában. Majd elindul az utolsó útjára, Lengyelországba, abba a városba, amely valamikor a galíciai zsidóság egyik legjelentősebb településének számított. Valamikor ott élt az apai nagyapja. A levéltárban búvárkodik, és néhány óra alatt harmincöt rokonra lel. Aztán a zsidó temető következik: hosszas keresgélés után felfedezi egyik családtagjának nevét. Úgy érzi, végre „boldog”. Csakhogy közben bezár a temető, és a területet ölelő fal túl magas. Kétségbeesik, mert a szívgyógyszere sincs nála. Majd, önmaga számára is meglepő módón, imádkozni kezd. Ennyi. Itt sincs megoldás, a sztori nincs lekerekítése, vagyis nincs „megváltás”. Habár, ha egy ateista imádkozni kezd, akkor – a szépirodalomban – minden megtörténhet.
   Az Apa meg a Mami című novellák rázósak. Győző apja, a banki szakember, a világháború végét a bori táborban éri meg, partizánok szabadítják ki. Két testvére nem ilyen szerencsés, velük a nyilasok végeztek. (Mindezek ellenére semmi indulat nincs Fél Győzőben. Ezt, keresztyénként, értenem kellene, mégsem megy…) Az apa életét nemcsak a forrongó évek, hanem a fortyogó második feleség is megkeseríti. Győző anyja sokkal fiatalabb, mint a férje, és pénzkereső munkát sem végez. Ez a kiszolgáltatottság neki elég ok arra, hogy mindennel elégedetlen legyen, és hisztériájával szétbombázza a család életét. Az apa nyugdíjasként tovább dolgozik, csak hogy minél kevesebbet kelljen otthon tartózkodnia. Ha haza megy, és néhány békés percet akar, lemenekül az alagsorba, a fiához. Amikor megbetegszik, az asszony kerek perec kijelenti: nem fogja ápolni. A Parkinson-kóros férj hetvenöt évesen dönt az elválásról. De már késő. A Mami és a Győző közti konfliktusokat is sorolni lehetne, ezért gyakran sajnáljuk a novellafüzér főszereplőjét.
   Érdekes, a sajnálat akkor is megérint, amikor Győző a sikeres és sikertelen szerelmi viszonyaival traktál. Az anya árnyéka nyilván rávetül minden kapcsolatára, tehát van, ami magyarázható, mégsem érthető, hogy a fiatal, jóképű, egészséges fiatalember miért nem tud igazán szeretni, megállapodni. Mert van választék: a fitos orrú, kékszemű Ágnes, a hisztérikus élettárs, Andrea, a pszichológus barátnő, Zsuzsa, az erdélyi tanárnő, Anna, a kádári titkosszolgálat besúgójaként is ügyködő Szilvia, az oroszországi Tánya, később a kétgyerekes Krisztina, a pasifaló tanárnő, Edit. Ők nemcsak mellékszereplők, hanem nagyon is mellékes szereplők, és jelenlétükkel egyáltalán nem pezsdítik a cselekményt. És a hangulat mindig mélabús.
   Néhány szó a „tálalásról”. Az Írók Boltjában tartott könyvbemutatón Dérczy Péter úgy látta, a novellák apró mozaikokból állnak össze, és az író a kihagyásos módszere hatásos. Én megtoldanám még azzal, hogy a töredezettségében filmszerűség van. Mintha kis filmforgatókönyveket írna a szerző. Ez persze érthető, hiszen Gervai András a hetvenes években rengeteg filmkritikát írt, két filmstúdióban dolgozott, több nemzetközi filmfesztiválon vett részt. És annak, hogy évente körülbelül háromszáz filmet nézett meg, és hogy a filmes korszaka több mint húsz évig tartott, bizony következménye van.
    Talán a fentiekkel magyarázható, hogy kevés az aprólékos, pontos leírás, az érzékletes ábrázolás, vagyis a szín. A szövegekben egyetlen metaforát sem találtam, a hasonlat is ritka madár. Ehhez a miliőhöz illenek a takarékos mondatok, amelyek sziszegnek is, mert a szerző az „és” kötőszó helyett legtöbbször „s”-t használja. Gervai újságíró is volt, ennek a hatását szintén érezni vélem: mert minden épület lepusztult, minden tér hermetikusan lezárt, minden kivándorló disszidál. Mégis… Ebből a kisméretű, alig százötven oldalas könyvből többet kaptam, mint néhány agyondicsért, agyonelemzett, méretes műből. Például azt is, hogy van olyan helyzet, amikor az ellenünk elkövetett szörnyű bűnöket is meg lehet bocsájtani.