|
Összeállítás
A magyarországi rendszerváltás egyik legnagyobb adóssága az egyének és a társadalom egésze információs kárpótlásának szinte teljes elmaradása, Az iratnyilvánosság problematikájáról, a Kenedi-bizottság munkájáról és a titkosszolgálati adatbázist tartalmazó mágnesszalagok felhasználásáról tanulmány-, interjú-, és nyilatkozatrészleteket idézek.
Szakértői bizottság:
(2002)
“A rendszerváltás előtti Magyarország nem volt jogállam, ezért a titkosszolgálatok működése sem lehetett jogállami. A nem jogállami rendszer titkosszolgálati iratai visszatartásához, indokolatlan titkosításához az egykor megfigyeltek, áldozatok, kutatók, továbbá a nyilvánosság előli elrejtéséhez a jogállami Magyar Köztársaságnak nem fűződhet érdeke" – állapította meg jelentésében 2002 nyarán a Sólyom László által vezetett szakértői bizottság.
(http://origo.hu/itthon/20020827solyom¬bizottsag.html)
Halmai Gábor, alkotmányjogász:
(2005)
/…../ a titkosszolgálatok megfigyeltjei és a demokrácia polgárai alig ismerhették meg azokat a körülményeket, személyeket, amik és akik saját személyes, illetve szűkebb és tágabb közösségük, sőt az egész társadalom sorsát alakították az előző négy évtizedben. Mint tudjuk, az első demokratikusan választott parlament csupán annyit tett ezen a területen, hogy a ciklus utolsó napjaiban elfogadott egy felemás átvilágítási törvényt. Ennek alkotmányossági felülvizsgálata során az Alkotmánybíróságnak kellett köteleznie a törvényhozókat arra, hogy tegyék lehetővé mindenki számára a róluk szóló, akkor még csak III/III-as állambiztonsági iratokba való betekintést. A Medgyessy-féle ügynökbotrányt követően annyi előrelépés történt, hogy azóta az áldozatok megtudhatják a besúgók nevét is, sőt közszereplők esetében ez a jog mindenkit megillet, mégpedig a III. főcsoportfőnökség valamennyi részlege – tehát a belső elhárítás mellett a hírszerzés, a kém- és a katonai elhárítás – tekintetében. A 2003-as szabályozás azért nem hozott radikális változást az iratokhoz való hozzáférésben, mert a törvény továbbra is lehetővé tette, hogy a titkosszolgálatok lényegében független külső kontroll nélkül maguk döntsék el, mely iratokat adnak át az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának és ezzel a közönségnek betekintésre. /…./
Az első átvilágítási törvény alkotmányossági vizsgálatáról szóló 60/1994. (XII. 24.) AB-határozat volt a testület első olyan döntése, amely közvetlenül az ügynökök adataival foglalkozott. A bírák ebben megállapítják, hogy az információszabadság és az adatvédelem egyaránt alkotmányos alapjogok, kölcsönös korlátozásuk mindkettő céljához viszonyítva arányos kell legyen. A közérdekű adatok megismerésének joga tulajdonképpen a testület által kitüntetett alapjogként felfogott véleményszabadság része, amelynek korlátozását mindig megszorítóan kell értelmezni, s ugyanez vonatkozik a közérdekű adatok korlátozására is. /…./.
Az Alkotmánybíróság még hozzátette, hogy a nem jogállami rendszerben keletkezett politikai rendőrségi nyilvántartások titkosságának fenntartása a nem közérdekűnek nyilvánított adatoknál sem korlátozhatja az érintettek információs önrendelkezési és az érdekeltek egyéb jogait. Ugyanakkor az indoklás azt is tartalmazza, hogy az átvilágítási törvény alapján felhasználandó nyilvántartások titkosságának megszüntetetéséből nem következik az, hogy a nyilvántartásokban szereplő adatokat mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni, vagyis az adatok – az alkotmánybírák szóhasználata szerint – automatikusan közérdekű adattá válnak. /…/
(Ügynöktörvény és alkotmány, Élet és Irodalom, 2005. február 4.)
Kenedi János, történész:
(2005)
A személyes adatok védelme és a köziratok, közérdekű adatok nyilvánossága közti arány felbillent a III. Köztársaság jogrendszerében. A köziratok nyilvánosságának rovására túlhangsúlyozták a személyes adatok védelmét. A titkosszolgálati lobbi azért bújhatott az adatvédelmi fundamentalisták mögé, mert az elmúlt 15 év alatt a jog abba a megkülönböztetett státusba emelkedett, ahova a politikai ideológia züllött a Rákosi- és Kádár-rendszerben. Ha nem egyetlen alkotmány kiegészítés van a törvényjavaslatban, akkor az alkotmány kiterjesztésből levezetett módosítások léphettek volna életbe, megnyitva az utat a politikai protekcionalizmust és gazdasági korrupciót feltáró sajtószabadság felé.
A politikai kultúrában bekövetkezett torzulás azonban nem a közjogászok és a titkosszolgák személyes kontaktusán alapszik. Inkább két különböző paternalizmus találkozásán. Az alkotmányjogászok azért váltak a rendszerváltó kerekasztal-tárgyalás apologetéivá, mert a mai meggyőződésük szerint 89-ben mutatkozott meg a magyar társadalom demokratikus teljesítőképességének felső határa. A titkosszolgálati lobbi észjárását nem keresztezi a rendszerváltás határvonala. Az MSZMP/MSZP tárgyalóinak akkor sikerült elfogadtatni az állambiztonsági szolgálat elmarasztalásának felső és szervezeti struktúrájának alsó határát, mint a tárgyalások közös nevezőjét: a főbűnös = III/III + ügynök. A jogi fundamentalistáknak ugyanakkor sikerült az 1949-es sztálini alkotmányt átbarkácsolni a jogállami alkotmány vázává. A titkosszolgálatok a jogfolytonosságot hirdetik a nyolcvanas évek reformizmusának szellemében: az alkalmazottak és eszközök – kis szómágiával – megtarthatók. Persze ez, mindkét fél oldaláról, a demokráciába vetett alapvető bizalmatlanságon alapul. /…/
(Az ágytál, Élet és Irodalom, 2005. augusztus 5.)
Varga László történész, a Kenedi-bizottság tagja:
(2008)
Kerek egyéves munkáját befejezve a Kenedi-bizottság négy hete adta le jelentését a kormánynak. /…/ a Kenedi-bizottság /…/ kimondta, hogy a szolgálatok kizárólag azokra az állambiztonsági iratokra tarthatnak igényt, amelyek kezelésére a róluk szóló törvény őket felhatalmazza. A többit, minősítésüktől (titkosságuktól) függetlenül át kell adniuk az erre kijelölt levéltárnak, vagyis az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának. /…/ A bizottság vizsgálatát nem korlátozta a szolgálatoknál lévő iratokra, szándéka szerint megpróbálta feltárni a más szerveknél vagy már levéltárakban lévő állambiztonsági jellegű iratokat is. /…/ kísérletet tettünk arra, hogy tovább mélyítsük az állambiztonsági szolgálatokról (beleértve megszűnésüket), a nyilvántartásaikról, iratkezelésükről (selejtezéseket beleértve) szóló ismereteket. /…/
A Kenedi-jelentés a korábbiaknál jóval pontosabban tárja fel a megfigyeltek kategóriáit, sőt igazából elsőként hívja fel a figyelmet arra, hogy a nem kevés megfigyelt mellett a népesség jóval nagyobb részét ilyen-olyan módon nyilvántartásba vették. /…/
Elsőként a '95-ös iratfeltáró bizottság próbálta számba venni a megfigyeltek körét, jellegéből adódóan az állambiztonsági szolgálat központi operatív nyilvántartójával foglalkozott. Persze ennek méretei is meghaladták a normális emberi képzeletet. Így 1970-ben az operatív irattárban 140 924 dossziét tároltak, ami pusztán a pillanatnyi állapotot tükrözte, hiszen – amint az a mostani jelentésből is kitűnik, az irattárban folyamatosan, néha kampányszerűen, selejteztek. A megfigyelésnek különböző és változó kategóriái voltak, kezdve azoknál, akik ellen büntetőeljárás folyt (1970-ben 98 591 dosszié), folytatva a “bizalmas nyomozás" vagy “előzetes ellenőrzés" alatt álló célszemélyekkel, nem beszélve azokról, akikről más elbírálás alapján, de akár folyamatosan gyűjtöttek adatokat, jelentéseket.
A dossziék mennyisége nem ad tájékoztatást a megfigyeltek számáról, egy-egy vizsgálati dosszié a társ tetteseket is tartalmazta, míg a bizalmas nyomozás is irányulhatott csoportok ellen. /…/
A Kenedi-jelentés /…/ betekint a “kartoték-adatokba" is, vagyis a “szerveknél" (azaz nem a központi nyilvántartóban) vezetett nyilvántartásokba. /…/ ezek mérete messze meghaladta az így-úgy megfigyeltekét. Egyedül a levélcenzúrát végző osztály (“K-ellenőrzés") az említett időben (egészen pontosan 1969. szeptember 1-jén) közel egymillió magyar állampolgárt tartott nyilván. Bármilyen hihetetlen, holott tény, a KGB-vel kötött külön szerződés alapján még a szovjet levelezőket is nyilvántartották, nevezetesen (1970 elején) 52 521 személyt.
Külön nyilvántartást vezetett a “környezettanulmányozással" és megfigyeléssel foglalkozó osztály (III/6) is. Ez (még mindig 1970-nél maradva) mintegy 200 ezer kartonnal rendelkezett. Ez nemcsak a megfigyelteket és környezettanulmányozottakat foglalta magában, hanem “kapcsolataikat" is, azaz egy megfigyeltre átlagosan öt kapcsolat jutott. 1968-ban ez az osztály 90 682 esetben szolgáltatott adatot az operatív szerveknek. /…/
A külföldiek ellenőrzésére szolgáló hatóság (KEOKH, ebben az időben a III/II-7. osztály) ekkor (1968 végén) “borítékokban" 400 ezer személy adatát tárolta, nyilvántartásában (1970 elején) mintegy kétmillió személy szerepelt. /…/ Az útlevélosztály (III/3) 550 ezer főt tartott nyilván, ők értelemszerűen magyar állampolgárok voltak, beleértve (leginkább) azokat, akik a közérdek védelmére hivatkozva nem is kaptak útlevelet.
És akkor még nem említettük a speciális adattárakat, mint amilyen a Központi Kémelhárítási Adattár (KKA), amely 1970 elején 28 ezer “törzskartont" és 4-5 ezer szervre, címre utaló kutatókartont foglalt magában. Nem említettük az 1967-ben létrehozott Katonai Elhárítás Speciális Adattárát (KESPA) sem, amely már 1968 végén 5859 személyről tárolt különböző adatokat. Nem említettük a Központi Gép- és Kézírásminta Adattárat sem, amely az “állam elleni izgatást megvalósító írásos anyagok központi nyilvántartását" szolgálta. Nem említettük a hírszerzés (III/I csoportfőnökség) nyilvántartásait sem, holott ez magában foglalta a hírszerzés szempontjából jelentős személyeket, az ellenséges hírszerző, kémelhárító szerveket és tagjait, a hírszerzés szempontjából jelentős objektumokat, intézményeket, eseményeket, tudományos, műszaki, katonai stb. vonatkozó adatokat, információkat. És nem beszéltünk a területi állambiztonsági szervek nyilvántartásairól sem. Ha tehát összeadjuk a fent ismertetett számokat és a még mindig nem számszerűsíthető nyilvántartásokat, akkor nem túlzás az a feltételezés, hogy az állambiztonsági szolgálat (persze átfedésekkel) többmilliós nyilvántartást vezetett.
(A vizsgálat lezárult, Élet és Irodalom, 2008. október 10.)
Kenedi János történész:
(2008)
„Ha elkezdenénk bolygatni a hálózati személyek kilétét, akkor azokat az embereket ismernék meg a másik oldalukról, akik vezetik az országot, az egyházakat vagy a diplomáciai kart” – vélekedett a Heteknek adott interjújában Kenedi János. A tudományos kutató által vezetett, az állambiztonsági dokumentumokat vizsgáló bizottság jelentése szerint új, úgynevezett „dossziétörvényre” van szükség az iratnyilvánosság, a megfigyeltek kárpótlása és a tudományos megismerés biztosítása érdekében.
– A bizottságuk jelentésébe több mint négyszázötven oldalon hihetetlen mennyiségű információt sűrítettek be, ami számomra felvetette azt a dilemmát, hogy mennyire „médiaképes” a jelentés, hiszen az érdeklődőktől rendkívüli erőfeszítést kíván az elolvasása. Nem lett volna szerencsésebb „médiacentrikus”, populáris anyagot készíteni?
– Munkánk elsősorban nem a médiának készült. Az állambiztonsági iratátadások teljesítésének és értékelésének tényfeltáró bizonyítási eljárását folytattuk le a szükséges aprólékossággal és precizitással, de annak a Történeti Levéltárnak a számára, amelynek elsődleges feladata az információs kárpótlást igénylők és a tudományos kutatók kiszolgálása. A jelentés címzettje az önkényuralmi rendszer áldozata, akinek a tettesek tevékenységét is ismernie kell. Szakértőket felkértünk, „piárosokat” nem.
– Mit akartak bizonyítani?
– A tényállást. Két fontos szempontot követtünk. Egyrészt, ha a törvényhozók csakugyan befogadják a dossziétörvény alapelveit – amely megkönnyítené az állambiztonsági rendszer adatainak feldolgozását és kiszélesítené a nyilvánosság körét –, akkor legyen hozzá olyan tényanyag, ami a törvény tartalmát, hitelességét alátámasztja. 1945 és 1990 között volt a jogszolgáltatásban egy „haladó hagyomány”: kitűztek egy koncepciót, s hozzáigazították a tényeket. A bizottság közös erővel most megfordította a sorrendiséget. Előbb empíria, aztán teória. A másik szempontunk az volt, hogy (akár lesz új törvény, akár nem), legyen olyan internetes adatbázis, amelyet az ÁBTL levéltári segédletekké alakíthat át. A második szemponthoz előkészítettük – a szlovák Nemzeti Emlékezet Múzeum kebelén belül működő – adatbázis megteremtésének feltételeit, amelyet Bukovszky László történész-levéltáros alakított ki, s eredményét bárki megismerheti, ha számítógépén rákattint a http://www.upn.gov.sk linkre.
– A levéltárosi és történészi nyelvezetű, kissé nehezen emészthető jelentés sorai között én botrányos kijelentésekre találtam. Például, hogy a Duna-gate- üggyel, miszerint az iratok jelentős része megsemmisült, egész egyszerűen becsapták a magyar társadalmat. Valamint: a többszöri ígéretek és törvények ellenére sem történt meg az áldozatok teljes körű információs kárpótlása, illetve hogy egy csomó iratot „a nemzetbiztonsági érdekek” gumiparagrafusára hivatkozással ma is visszatartanak.
– Tizennyolc éve az orránál fogva vezetik a magyar társadalmat az állambiztonsági források hollétének, mibenlétének tekintetében. A megtévesztés mindjárt a rendszerváltáskor kezdődött azzal, hogy a politikai rendőrségi ügyek középpontjában a III/III-as ügyosztályt állították, főszereplőjévé pedig az ügynököket. Ezzel a politikusok tévútra terelték az Alkotmány 61. és 59. paragrafusából leszármaztatott törvényeket. Annak ellenére, hogy az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottsága már 1991-ben meghallgatásokat tartott, amelyeknek egyes összefoglalásai beépültek az Alkotmánybíróság 1994 karácsonyán kihirdetett ítéletébe is. Az AB-határozat kimondta, hogy a III. Főcsoportfőnökség valamennyi szerve a parancsuralmi rendszer fenntartását szolgálta, nemcsak a III/III-as. Az ügynök a hálózati nomenklatúra alacsonyabb beosztású tagja volt. És csak egyik funkciója volt a besúgás. Másik feladata, a dezinformálás kevésbé közismert, márpedig ahogy alkonyult a Kádár-rendszer, úgy virradt fel a dezinformálás bel- és külpolitikai jelentősége. A teljes – és nem csak a III/III-as csoportfőnökségi – állambiztonsági anyagból kiderül, hogy az egész rendszerben dolgozó legalább tizennégyféle státusú „szakembernek” milyen szerteágazó feladata volt, de a jól kvalifikált ügynök is dezinformációval hagyott egy pamacsnyi ecsetfestéket Magyarország 1990 előtti nemzetközi képén. A „gulyáskommunizmus” imázsát a mai történészek a valóság részének tekinthetik, ha könyveiket az állambiztonsági források kellő forráskritikája nélkül olvassák.
– Miért lényeges kérdés ez?
– A helsinki egyezmény 1975-ös aláírását követőn a Szovjetunió átértékelte a szatellitországok szerepét a titkosszolgálati munkamegosztásban, és a magyarokra új feladatokat bíztak. A bolgárok voltak ugye az élenjárók a likvidálásokban, magyarán a gyilkosságokban, a csehek a fegyver- és robbanószer gyártásban, valamint csempészetben, míg a Stasi a KGB- fiók irattáraként működött az NDK-ban. A magyarok – érdemleges katonai hírszerzésüket leszámítva – komolytalan társaságként voltak nyilvántartva a SZU-ban, ezért kínálkozott a lehetőség, hogy a COCOM-listának (a keleti blokk országaiba el nem adható műszaki eszközök listájának) szigorítása miatt a gazdasági, műszaki-technikai hírszerzésre álljanak rá, amihez viszont a dezinformálásban kellett élenjáróvá válni.
A nyolcvanas években komoly szaktudással rendelkező magyar hírszerzők, kémelhárítók eljuttattak olyan dezinformációkat a vezető nyugati kormányok többségéhez – kancelláriák, miniszterelnöki hivatalok legfelsőbb szintjéig –, amivel Nyugaton elkezdték Magyarország „különutasságát”, „hintapolitikáját” mindinkább valóságosnak tekinteni. Ez megkönnyítette a licenclopásokat és az üzleteléseket, gyakran ide vezethető vissza az állami bűnözés, a pártállam feketepiacának gyökere is.
Ebből a helyzetből a társadalomra nézve nagyon furcsa következmény adódott. Úgy tűnik, Magyarországon nem történt rendszerváltás abban az értelemben, ahogy ez más volt szovjet szatellit országnál lezajlott. Joachim Gauck Berlinben a „nép nevében” lefoglalta a Stasi épületét és iratait. Prágában Havelék öt napra elfoglalták a Laterna Magica színházat. Tehát voltak szimbolikus események. Magyarországon nincs ilyen szimbolikus centruma a rendszerváltásnak. A rendszer felbomlása elkezdődött a nyolcvanas évek elején, de a kilencvenes évek végén se fejeződött be. Épp a jelképes centrum hiányzik, emiatt nem tud 1989. október 23-a a III. Magyar Köztársaságban a demokrácia és a jogállamiság örökösen visszatérő s egyben meghatározó erejű kiindulópontja lenni.
Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy tizennyolc évig semmit se lehetett tenni ezekkel az állambiztonsági iratokkal, mert mind az operatív tisztek, de főként a hálózat feletti informális kategóriák, a társadalmi, operatív és a hivatalos kapcsolatok benne éltek ebben a folyamatban. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas években a pályájukat kezdő személyekből lett a nagyvállalati vezetők, a diplomaták és főpapok jelentős része.
1983-ban a Belügyminisztérium III/IV-es csoportfőnöksége kiadott egy intézkedést, amely azt takarta, hogy a legvidámabb barakkhoz vezető út nem a társadalom megrendszabályozásán, hanem az informalizmuson keresztül vezet. Több „tisztségben” ugyanis csak szóban kellett jelentést tenni, és nem maradt nyoma az együttműködésnek, bár a játszmákból és a műveletekből, illetve az operatív tisztek dokumentációiból kiderül, hogy mennyien is dolgoztak együtt a pártállami titkosszolgálati szervezetekkel.
– Nyilván a jelenlegi nemzetbiztonsági szervezetek ezért is tartanak vissza dokumentumokat, azaz nem teszik kutathatóvá az állambiztonsági levéltárban? Titkosítások léteznek ötven és hetven évre, de mint a jelentésből kitűnik, száztizenöt évre is.
– A bizottság a munkája során kapott nyilvántartásokat arról, hogy mely dokumentumokat milyen indokkal tartottak vissza. Az egyik ilyen indoklása a titkosítás fenntartásának, hogy az abban érintett személyek a továbbszolgálók köréhez tartoznak, azaz, akik mai is a szervezetnél dolgoznak. Ők 1989. október 23-ig szignáltak egy esküszöveget a Magyar Népköztársaságra, 1989. október 24-25-től aláírták ugyanazt az esküt Magyar Köztársaságra. Ezek az iratok olyanok, mintha a Svejk ispotályából kórlapokat olvasnánk le a „Szimuláns disznók szobájában”, ahogy Hasek megörökítette a K. und K. hadsereg történetét.
A nyolcvanas évek valóságának megismerése majdnem hogy a legérdekesebb része a visszatartott iratoknak. Ezekben gyakran úgynevezett játszmás ügyek szerepelnek. A jelenleg hatályos törvénybe ez azzal az eufemizmussal került be, hogy a „módszerek” nem megismerhetők. Ezen játszmás ügyek nem „hungaricumok”. A „módszerek” megismeréséért elég a könyvespolcról leemelni Graham Greene vagy John Le Carré regényeit.
– Nem az a probléma, hogy érintett az elit egy része?
– De, a legnagyobb mértékben! A szovjet blokk munkamegosztásából adódóan Magyarország pénzt mosott, és az országon keresztül transzferálták a lopott jószág használatáért járó ellentételeket, majd azokat mindenféle nyugati bankokban helyezték el, és ezekkel a pénzekkel soha nem számoltak el. A VSZ és a KGST pénze be van tagolódva a magyar gazdaságba. Ha ezt elkezdenénk bolygatni, akkor azokat az embereket ismernék meg a másik oldalukról, akik vezetik az országot, vagy az egyházat, vagy a diplomáciai kart.
– Nem lehet, hogy épp ez az oka, hogy Magyarországon a demokrácia megítélése nem áll valami fényesen és kritikusak az emberek az elmúlt tizennyolc év teljesítményével kapcsolatban, mert nem annyira érzik magukénak ezt a rendszert?
– Igen, az a törekvés, hogy állandóan a közéleti hazudozás részesül előnyben a valóságismerettel szemben, az bizony innét is ered. Nagyon nehéz visszafordulni a hazugság megszokott útján, különösen, ha nincs szembesítés, konfrontáció, nincs megbízható társadalmi nyilvánossága az ügyeknek. Ez hitelteleníti a demokráciát. Lassan ott tartunk, ahol az I. Magyar Köztársaság bukását követően, a Horthy-rendszerben: a demokrácia egyet jelentett Nagy-Magyarország földrajzi területeinek elvesztésével.
Visszatérve a visszatartott iratokra. A másik részük az úgynevezett rezidentúrákról szól, amelyek úgy épültek fel, hogy volt egy operatív tiszt vagy egy általa kinevezet TMB, a rezidens, aki egy csapat, azaz nyolc-tíz ügynök vagy hálózati személy működése felett diszponált. A nemzetközi irodalom is úgy tartja számon, hogy a rezidentúrák hírszerzési alapegységek, és külföldön működtetik őket, miközben Magyarországon számos belföldi rezidentúra volt. Például működött ilyen az egyházakhoz „telepítve”, az MTA-hoz, a KKI-hoz, létezett tudományos jellegű, igaz, legkiterjedtebbek a sajtó-rezidentúrák voltak. Ezek az újságírók túlélték a rendszerváltást. Voltak, akik zsurnaliszták maradtak, míg mások különféle szakemberekként jelentek meg a közéletben. Ha bekapcsolja a televíziót, akkor többüket láthatja, mint akik értékelik a világhelyzetet, vagy szakértenek valamilyen biztonsági területen. Mások kommunikációs tanácsadók lettek, vagyonőrök, ezért érthetően le akarják vakartatni a nevüket a dokumentumokról.
– Nyilván általános megdöbbenést jelentene, ha ez kiderülne?
– A szememben nem demokrata az, aki egy nagy lepedőrántással az egészet egy óra alatt leleplezné, és listázna, mondván: „pusztuljon a férgese”. Ők is emberek, különböző okoknál fogva kerültek ebbe az ellenszenves szerepbe. De emberi jogaik nem korlátozhatók. Még akkor sem, ha Magyarországon az elhibázott joggyakorlat folyvást a tettes védelmére kel.
A jelentésben javaslatot teszünk arra, hogy ezt a helyzetet miként lehetne humánusan rendezni – például magyar állampolgárságú ügynök esetében három-, külföldinél ötéves moratóriummal, tanúvédelmi programmal stb. Elfogadom én az Alkotmányban rögzített nemzetbiztonsági és az ország szuverenitásához fűződő alapelveket. Legfeljebb más jogtechnikai megoldást javaslok a nemzetbiztonsági szolgálatok igényének kielégítésére. Az ügynök nélkülözhetetlenségének bizonyítási terhe szálljon át a szolgálatokra! Ha a titkos adat „ügyviteli értéke” kétszintű bíróság előtt bizonyítást nyer, maradjon az adat a szolgálatoknál. Ha nem, adják át az iratot a levéltárnak. Nem vagyok jós, de attól tartok, a titkok kártyavára összeomlana a dossziétörvény súlya alatt, s már parlamenti kihirdetésekor a minősített iratok tömege a harmadára esne össze.
– Azt mondta, hogy Magyarországon a hazugság élvez előnyt, de ha nem lesz katarzis, akkor hogyan lesz fordulat?
– Nincs parancsra katarzis.
– Mitől kezd el egy új, fiatal generáció hazugságmentes politikai kultúrát „megélni”?
– /…/ Ha beleszocializálnak fiatalokat a hazugság rendszerébe vagy belenevelődnek, nehezen értik meg, hogy van élet azon kívül is. Ez megfordítható; ha egy olyan szociális rendet tud a demokrácia teremteni maga köré, ahol egyszer csak latolgatás tárgya lesz, megéri-e a becsületesség, a lelkiismeretesség és a tisztességes élet is, és ha valaki így tesz, nem gúnyolják ki érte, hogy „élhetetlen”!, vagy nem nevezik bogarasnak, „megszállott!”-nak, akkor talán döcögve bár, de elindulhat. Nem öltem volna ennyi időt és energiát a bizottsági munkába, ha nem bíznék abban, hogy érdemes erre törekedni. Előbb-utóbb foganatja lesz. Ez nem „a hétköznapok forradalma”, hanem a hétköznapokkal szembeni ellenforradalom.
(Az elit és az állambiztonság. Az orránál fogva vezetik a magyar társadalmat.Hazafi Zsolt beszélgetése Kenedi Jánossal. Hetek. 2008. október 17.)
Gulyás József, országgyűlési képviselő (SZDSZ):
(2010)
A rendszerváltás utáni politikai viták során /…/ a közfigyelmet az ügynökkérdés, illetve a különböző lusztrációs, átvilágítási eljárások körüli viták kötötték le, míg a társadalom információs kárpótlását, az áldozatokról, a megfigyeltekről gyűjtött adatokhoz való hozzáférést, a köz érdekét szolgáló megismerést a magyar törvényhozás – részben megvezetve, részben érdektelenségből vagy éppen érintettség okán –, félreértelmezett szolgálati érdekekre hivatkozva, nem biztosította. /…./
Sajnálatos, hogy a múltfeltárás dolgában Magyarország az egykori kommunista országokkal összehasonlítva egyértelműen sereghajtó pozíciót foglal el. A mintaértékűnek tekintett, immáron húszéves német (NDK) megoldástól még mindig fényévekre vagyunk, a szlovákok közben a teljes állambiztonsági nyilvántartást elérhetővé tették az interneten, a csehek – minő szentségtörés – a hírszerzés (nálunk féltve őrzött “nemzetbiztonsági érdek") összes közreműködőjének nevével tették ugyanezt. /…/
(Legyen világosság, Élet és Irodalom, 2010. január 8.)
Varga László történész, a Kenedi-bizottság tagja:
(2010)
/…/ Az Országgyűlés feladata /…/ olyan “dossziétörvény" megalkotása, amely garantálja, hogy megtudhassuk az igazat múltunkról, garantálja minden állampolgár számára a tudományos, történelmi kutatáshoz való jogot, az elnyomás áldozatainak a valódi kárpótlást. /…./
Az egyértelműen megalapozatlanul visszatartott iratok átadásáról törvénymódosítás nélkül bármikor rendelkezhet a kormány. A Kenedi-bizottság másfél éve, 2008. szeptember 11-én adta le jelentését.
A mindenkori kormány folyamatosan hangoztatja, a nyilvánosság pártján áll, hajlandó a nemzetbiztonságot a “nemzet biztonságát" nem veszélyeztető iratok nyilvánosságát garantálni. Ehhez nincs másra szükség, mint hogy elfogadja a Kenedi-bizottság javaslatait, azaz érvényt szerezzen a törvények hatalmának. /…/
(Szakmai koncepció, Élet és irodalom, 2010. január 29.)
Fordulat (?)
(2010)
Bajnai Gordon három fős, civil szakemberekből álló bizottságot kért fel arra, hogy felügyelje a becslések szerint több mint ötvenezer hálózati személy nevét, fedőnevét, azonosító adatait és beszervezési dossziéjának számát tartalmazó 18 NBH-s mágnesszalag adatainak feldolgozását, minősítésük feloztatóján hangsúlyozta /…/ feladatának tartja, hogy a 18 mágnesszalag felülvizsgálatát, majd a minősítés alól feloldott anyagok levéltárba adását.
A miniszterelnök keddi sajtótájékoztatóján elhangzott, hogy minél előbb megismerhető, kutatható legyen, a feltárás folyamata pedig civil kontroll mellett történjék.
Ezt a civil kontrollt testesíti meg a miniszterelnök által felkért háromtagú bizottság, melynek az érdemi munkára egy éve lesz. A bizottságot Kenedi János történész vezeti, tagjai: Palasik Mária, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos munkatársa és Cseh Gergő Bendegúz levéltáros.
Bajnai Gordon elmondta, hogy még 2003-ban törvény született az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának létrehozására, majd 2007-ben civil bizottság jött létre az iratok alapos feltárása érdekében, és ez a bizottság javasolta 2008-ban a "legkényesebb adatokat tartalmazó" 18 mágnesszalag archiválását, ami 2009 őszén megtörtént.
A 18 mágnesszalagon lévő információk "manipulálhatatlanul el vannak mentve" – mondta a kormányfő. Most következik az adatok minősítésének felülvizsgálata, melyre a megalakuló háromtagú bizottság tesz majd javaslatot a titokgazdának, a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatójának, majd pedig a titkos minősítés alól feloldott adatokat átadják a kutatók és a nyilvánosság részére.
Bajnai Gordon hangsúlyozta, hogy csak azok az adatok maradhatnak titkosak, amelyek Magyarország biztonságának védelméhez elengedhetetlenek. /…/
Kenedi János történész, a bizottság vezetője a tájékoztatón azt hangsúlyozta: a kutató dolga jelen helyzetben, hogy dekriminalizálja, depolitizálja és minél hamarabb nyilvánosságra hozza az adatokat. Erre tartanak igényt az áldozatok és a társadalmi tudatot formáló tudósok egyaránt. Az állambiztonsági múlt feltárásában megfigyelhető két évtizedes késlekedés következménye az a "zagyvalék, ami az emberek fejében van" – jegyezte meg a szakember.
Az állambiztonsági múlt nem szolgálhat "zsarolási adatbankot", és nem is önmagáért beszél – tette hozzá. /…/ újságírói kérdésre válaszolva elmondta, fogalma sincs, hogy a választások után mit tesz a következő kormány, kérdés, hogy folytatja-e a küzdelmet a hiányzó adatok feltárásáért, a nagyobb nyilvánosságért, ugyanis az állambiztonsági információk "nagyobb része hiányzik".
(MTI, 2010. április 6.)
|
