2011. április

Barotányi Zoltán: Az ügynök halála és feltámadása

Művészek, ügynökök, titkosszolgák – az archívumi kutatómunka nyomán a Kádár-kori kultúrpolitika sötét oldalát is megismerhetjük.

   A szerző már akkor is vihart kavart, amikor az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) talált iratok alapján a 2006. január 27-i ÉS-ben először publikálta: 1957 februárja és 1961 novembere között bizony Szabó István, utóbb Oscar-díjas, jeles filmrendező jelentett („Képesi” fedőnéven) munkatársairól, kollégáiról, ismerőseiről, színészeiről. Nem ez volt a szörnyűséges magyar ügynökhelyzet első paradigmatikus esete. Bukott már le kiérdemesült rockénekes (hogy csak Vikidál Gyulát említsük), korábbi esztergomi prímás (Paskai László), egykori világválogatott labdarúgó, későbbi mesteredző (Novák Dezső), vagy éppen olyan kultusszal övezett, respektált alkotók, mint a hat éve elhunyt Tar Sándor, vagy éppen a már több mint negyedszázada a halálba menekülő Bódy Gábor. Csak hozzávetőleges válaszokat tudunk adni arra, hogy oly sokaknál miért éppen Szabó esete verte ki a biztosítékot. Maga Gervai csupán annyit tud hozzátenni a disputához, hogy a mintegy könyve függelékeként közzéteszi a „Szabó-ügy” személyéhez sokszor szorosan kapcsolódó dokumentumainak válogatott, erősen rövidített gyűjteményét, afféle idézetcsokrot. Hát ez bizony egyrészt kicsit sok, másrészt kevés is ahhoz, hogy megértsük mi zajlik még ma is a fejekben.

A Fedőneve: „szocializmus” című, javarészt a filmes (s érintőlegesen még a színházi világ, s még érintőlegesebben a kádári mindennapok) ügynökügyeit tárgyaló, s az előzetes adatok alapján módfelett sikeres kötet olvastán is nyilvánvaló, hogy a levonható tanulságok kétfelé ágaznak majd. Akadnak, akik magyar Gauck Intézetért, a titkosszolgálati iratok, a besúgójelentések teljes és nyilvános megismerhetőségéért törnek lándzsát – az efféle kezdeményezéseket eddig is csírájában fojtották el a politikai mezőnyben amúgy antagonisztikus ellenfeleknek tűnő aktorok. Mások pedig inkább amellett érvelnek: zárjuk le az egész ügynök-ügyet, és azután felejtsük el, mint egy rossz álmot – valami ilyen irányba mutat a mostani kormány számos ál-naiv gesztusa is. Pedig szörnyű-e vagy sem: bármennyire is érezzük a felkavart mocsok nyomán az archív fekália szagát, az efféle kutató és gyűjtőmunka nélkül egyszerűen nem érthetjük meg a Kádár-kor működését, melyhez máig is számtalan illúzió és kegyesnek szánt hazugság tapad. Gervait saját bevallása szerint korábbi, filmesekkel készített interjúkötete vezette arra, hogy előbb a pártiratok között kutakodjon, majd jogos folytatásként jött az ÁBTL. Történeti szempontból viszonylag szűk valóságszeletet vett górcső alá, alighanem azt sem a teljesség igényével – nem is teljes körű monográfia született, inkább esettanulmányok egymáshoz lazán kapcsolódó sora, egy oknyomozó újságíró kellőképpen fókuszált munkája. Meglehet, egy „szaktörténész” összefogottabban megírta volna ezt a könyvet – vagy sem: ilyenkor azért segítség a filmkritikus szerző jelentős anyag- és tárgyismerete.

 Könnyed szórakozásra senki se számítson: darabjaira tört sorsok, a presszió alatt széthulló személyiségrajzok, eltorzult portrék sorakoznak egymás mellett – valamennyi a létező szocializmus, meg az amúgy látszólag sokarcú Kádár-rendszer mindent szétrohasztó, korrodáló alaptermészetéről tanúskodik. Gervai már a bevezetőben is kiemeli: a könyv szereplőinek többsége, megfigyeltek és megfigyelők elegyesen, nem érték meg az időskort: egy részük kifejezetten fiatalon, önkezével vetett véget életének. A kötet különleges erénye az igen részletes, biográfiai adatokban bővelkedő jegyzetanyag – itt azután, ha tömören is, megismerkedhetünk azokkal, akik működtették a rendszert, akik a beszervezők, tartótisztek voltak. Egy pillanatig sem szeretnénk felmenteni a buzgón túlteljesítő hálózati személyeket, de nyilvánvaló: a főbűn azokat terheli, akik saját társadalmuk ellen folytattak hidegháborút. E nézőpontból a kommunista titkosszolgálat (utolsó fázisában a III. Főcsoportfőnökség) is csak (alkalmanként „dicséretesen” önjáró) eszköz volt a párt-establishment kezében: s itt nem is csak Aczélra kell gondoljunk, hanem a titkos információk sok-sok ezernyi haszonélvezőjére. Ha pedig e kötet hiányérzetet hagyna a kutatóhajlamú, a korszak iránt érdeklődő olvasóban (s persze, mint fent is utaltunk rá, már csak műfajából adódóan is, fog), úgy akad még búvárkodni való akta bőven (már amíg hagyják…).  

Ahogy a legendásan hülye Csapajev-viccből kiderül: vakarjunk csak tovább, kell ott lenni még egy atlétatrikónak is…