http://www.csorbagyozo.hu/files/egyeb/titkosirashonlapra.doc (részletek)

 

„Én úgy vélem, hogy a múlt tárva-nyitva áll előttünk, inkább azt volna érdemes az eddiginél is alaposabban vizsgálni,

léteznek-e a múltban gyökerező kötődések érdekszövetségek, a ma még aktív, középkorú, a pártállam utolsó időszakában pozícióhoz jutó, s a rendszerváltozás után a gazdasági és politikai szférában kibontakozó „fedett és fedetlen” személyek között. Hogy ez nagyobb veszélyt jelent-e Magyarország számára, mint az akkori hatalmat szolgáló, s annak kiszolgáltatott ügynökök, én nem tudom…”

„A kádárizmus csendben ölt, mint a széngáz.”

 

 

 

 

Kristóf Attila kissé bonyolult, de nagyon fontos fenti mondatára (In: Kristóf A.: Én nem tudom… Magyar Nemzet, 2012. jún. 12. p. 7.) különösen figyelni kell, amikor egy olyan írást szeretne összeállítani az ember, mint most én. Bennem is megfogalmazódott a tárcaíró kérdése, amikor ezekkel a „besúgós-ügynökös” dolgokkal kezdtem foglalkozni: sokszor éreztem úgy a dokumentumok olvasása közben, hogy az ügynökök kiszolgáltatottak is voltak, miközben szolgáltak a hatalomnak. Ilyenkor azonban mindig eszembe jutott: mégiscsak ezek a „titkos írók” voltak azok, akik kárt okoztak a besúgottnak és előnyökhöz jutottak/juthattak a jelentéseik fizetségeképpen, meg mindig eszembe járt második mottóm, Krzysztof Varga mondata is. Így aztán – nem feledve kétségeimet – mégis tovább dolgoztam.  

Munkakedvemet először egy, aztán még egy könyv is tovább keltette-élesztgette.
Egyre nagyobb érdeklődéssel olvastam Szőnyei Tamás óriási terjedelmű kétkötetes művét (Szőnyei Tamás: Titkos írás : Állambiztonsági szolgálat, 1956-1990. – Bp. : Noran K., 2012. – 1. köt. 1109 p., 2. köt. 1132 p.), elsősorban persze a Pécsre, Baranyára vonatkozó részeket, mert az egész könyv alapos olvasására hihetetlenül sok időre volna szükség. /…./ Miközben az Interneten utánanéztem a könyv egyes adatainak, rábukkantam Gervai András:Fedőneve: „szocializmus” : Művészek, ügynökök, titkosszolgák (2. jav. kiad. – Pécs : Jelenkor, 2011. – 397 p.) c. kötetének ajánlásaira és Gervainak a Szabó István filmrendező ügynöki múltjának felfedése kapcsán adott interjúira. (Ld. az írás végén közölt ajánlót!) A könyvet kivettem a könyvtárból, elolvastam – olvasható hosszúságú;-) – s, mondhatom, sok érdekes dolgot találtam benne pécsi ügyekről, főként a „Lope de Vega-i termékenységű, öt dossziét megtöltő” munkásságú Dusnoki Árpád alias Fekete László alias Albert, azaz Földessy Dénes jelentéseiről /…./
 
          Én nem sokat tudok mondani Földessy Dénesről, Gervai András viszont mindent „elárul” róla idézett művében:
„Filmes alapkutatásom mellett a színház (beleértve az opera, kabaré, tágabb értelemben a szórakoztatóipar) és az állambiztonság kapcsola­tával is elkezdtem foglalkozni. „Albert” dossziéja színházi kutatásaim során került elő, s végül is azért döntöttem úgy, hogy feldolgozom szin­te Lope de Vega-i termékenységű, öt dossziét megtöltő munkásságát, mert az ő példáján jól érzékeltethető, hogy egyetlen lelkes és szerepével azonosuló ügynök milyen kárt tud tenni. A Rákosi-korszakban indult, s az egész Kádár-korszakon átívelő 37 éves pályafutása alkalmat ad arra is, hogy az állambiztonsági szolgálatok műhelytitkairól, a tartótisztek logikájáról is sok mindent megtudjunk. Mivel „Albert” munkahelyéről, a napilapról, illetve a pécsi művészeti, kulturális élet minden területé­ről és nagyon nem utolsósorban lakóhelyéről, Pécsről, s annak lakóiról, a kisemberekről is szorgalmasan jelenlett, a róla szóló tanulmányt nem tudtam milyen fejezetcím alá besorolni. Így és ezért találtam ki az ő és tartótisztjei munkájára találónak érzett „Egy város megfigyelése” feje­zetcímet.” (Gervai, p. 13. /…./ )
Gervait azért idézem tovább, mert teljesen egyetértek azzal, amit pár sorral a fentiek után ír:
„A hálózati személyek fedőnevét a filmesek, művészek, ismert em­berek esetében – mivel őket közszereplőnek tekinthetjük – feloldom. A jelentésekben szereplők, a besúgottak is többnyire nevesítve van­nak, hacsak a rájuk vonatkozó információk nem túlságosan intimek, kényesek.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem az ügynökö­ket (tágabb értelemben a hálózati személyeket) tartom az elsőszámú bűnösöknek, ami persze nem jelenti azt, hogy egy adott ügynök konk­rét tevékenységét ne lehetne mérlegre tenni, differenciáltan értékelni. Sokkal inkább a tartótisztek, még inkább az ő főnökeik a bűnösök, de leginkább a megrendelők, a párt 8-10 vezetője, akik a jelentéseket felhasználták döntéseikhez.” (p. 13-14.)
Nem tudom megállni, hogy ne idézzem Ugró Miklós Az ügynök feltámadása című, Gervai kötetét bemutató írását a Magyar Nemzet2011. február 17.-ei számából. Nem csak a Földessyről szóló részt közlöm, hanem a teljes befejező részt. Nagyon pontos képet ad az idézet arról is, hogy ügynök és ügynök között milyen különbségek voltak. Böszörményi Géza és Földessy Dénes … ég és föld. (A Földessyről írott sorokat félkövér, dőlt betűkkel írtam. Online változat:http://mno.hu/migr_1834/az_ugynok_feltamadasa-166734 Utolsó elérés: 2012. 06. 13.)
„Böszörményi Géza áldozat volt. Recskről való szabadulása után kényszerítették együttműködésre, de amíg ki nem zárták a hálózatból, rendszeresen kérelmezte, szinte könyörgött, hogy mentsék fel ezen kötelezettsége alól. Addig is, amíg ez bekövetkezett (1959 tavaszáig) igyekezett ártalmatlan, semmitmondó jelentéseket adni. Kegyetlen belső harcot vívott a lelkiismeretével, s ez nem volt minden ügynökre jellemző. Csak a legjelentősebb alkotókat említve, Máriássy Félix, aki Jenei fedőnéven, vagy Szabó István, aki Képesi Endre fedőnéven jelentett, látszólag sokkal könnyebben túltette magát a lelkiismereti válságon. Bódy Gábort (fedőneve: Pesti) pedig, mintha meg sem érintették volna morális kétségek. A rendezők, színészek, műszakiak, dramaturgok, irodisták, kritikusok tarka forgatagából egy ismerős figurát emelnék ki. Dr. Földessy Dénes a jó megjelenésű, joviális, idős úriember mintapéldánya lehetne, 2000-ig viszonylag rendszeresen publikált a Napi Magyarország kulturális rovatában. Akkortájt derült fény ügynöki múltjára, ezért a lap diszkréten megvált tőle. Közel lakunk egymáshoz, ezért gyakran találkozunk az utcán. Természetesen megkérdeztem tőle, mi van a vádak hátterében? Mélyen a szemembe nézett, s keserű sértettséggel a hangjában azt mondta: „Igaz, csak azt nem teszik hozzá, hogy harmincöt éven át az orránál fogva vezettem az egész társaságot.” Ha ezt tényleg így gondolja, akkor magát vezette a saját orránál fogva. Gervai könyvéből egyértelműen kiderül, Földessy Dénes, előbb Fekete László, majd Albert fedőnéven, 1953-tól 1989-ig az állambiztonság egyik legszorgalmasabb, legtermékenyebb, leglelkesebb, legkreatívabb ügynöke volt.
A kötet legizgalmasabb és legmegdöbbentőbb fejezete nem valamely meglepő és szenzációs leleplezés, hanem a sajtó és a politika reakcióinak bemutatása. Szabó István besúgói múltjának feltárása után hisztérikus támadássorozat indult, no nem a filmrendező, hanem a kutató, Gervai András ellen. Maga Szabó nem bánt semmit, egyszerűen fel nem foghatta, hogy miért akarják tönkretenni őt. Védekezett helyette a szokásos száz független értelmiségi, akik azonnal aláírtak valami tiltakozó nyilatkozatot, valamint a balliberális véleményiparosok egy jelentős része. Ők egyrészt bősz szerecsenmosdatásba, másrészt Gervai lejáratásába kezdtek. Még azt is kiderítették, hogy Szabó nem ártott senkinek, sőt egyenesen használt sokaknak a vamzerkedésével, ellenben Gervai kicsinyességből, irigységből, haszonlesésből még spicliskedni is hajlandó volt egy szellemi és erkölcsi kiválóság ellen, s valójában nem is Szabó, hanem Gervai a besúgó. Ennek a morális nívónak jellemző megnyilvánulása volt, hogy a Filmszemle megnyitóján Gyurcsány Ferenc demonstratív módon megölelte Szabó Istvánt.
Előbb-utóbb mindenki azt kapja, amit megérdemelt.”
Mondhatjuk, őszintén egyetértve: Ámen. /…./
 
        További Pécsről, Baranyából jelentgető, nem azonosítható ügynökök nevei a Gervai kötetben:
 
Csanádi
Debreceni
Hajdú
Hámori
Júlia
Kemenes Éva
Kovács
Miskolci  (A Titkos írás azonosítja Hallama Erzsébetként)
Nógrádi
Szolnoki
Tolnai
 
/…./
De vannak még olyan III/III-as tisztek is, akiknek nevét ismerhetjük, s akiket Gervai „túlélőként” aposztrofált: ők magas beosztásból esetleg még magasabb beosztásba landoltak:
„A kerekasztal tárgyalásokon [1989-ben. P. L.] a politikai rendőrség nem volt téma. […] A »hepiend«: a III/III.-at mint főbűnöst feláldozzák és megszüntetik, de az állomány jelentős része tovább szolgál. Az állambiztonsági szolgálat egyes vezetői nyugdíjba kerülnek, mások azonban maradnak, hátrább vagy előrébb lépnek. Például Lusztig Péter karrierje 1990 után is töretlenül ível felfelé.” (Gervai, p. 296.) /…./
És még egy „csavar”: a Gervai könyv jegyzetanyagából, kiderül az is, hogy a „tartó tisztek” jelentős része a „tartott” ügynöknél lényegesen iskolázatlanabb, a kultúrához pedig semmi köze nem volt mielőtt felügyelni kezdte mondjuk a filmművészet területét. A csoportfőnökség tisztjei között, csakúgy, mint a pártállam vezetőinek körében, sok segédmunkás, inas volt, amikor a „mozgalomba” és az ügyosztályhoz került. Volt olyan tartótiszt is, akinek előírták, hogy végezze el a nyolc általánost (!!!), mielőtt felvennék a Rendőrtiszti Főiskolára. Micsoda világ! Egy nyolc általánost sem végzett tiszt „felügyeli” a „kultúrát”…
Sokan voltak olyanok is, szinte minden munkahelyen, nagyobb emeletes házban, lakóépületben (házmesterek), akiket, ha jól emlékszem, „társadalmi kapcsolatnak” hívtak. Róluk nem készült beszervezési karton, semmiféle irat, csak a titkos tisztek, állambiztonsági emberek tudták, hogy hozzájuk kell fordulni, ha valaki után érdeklődnek: ők majd készségesen tájékoztatást adnak nekik a „célszemélyről”. Ők is köztünk élnek, és őket sem tudjuk azonosítani…
Aztán ott vannak még a szakszervezeti vezetők, párttitkárok, KISZ titkárok, vagyis a „vállalati, munkahelyi háromszög”, mely formáció minden 15-20 főnél több főt foglalkoztató munkahelyen létezett. Ők egymás közt megosztották információikat a munkatársakról, s „hivatalból” jelentettek a „munkahelyi hangulatról” (néha egymásról is) városi, megyei főnökeiknek, akik szükség esetén „helyben” intézkedtek, vagy még „feljebb” küldték a fontosnak tartott értesüléseket, egészen a minisztériumokig. Őket a (volt) kollégáik természetesen ismerik, de számukra a pártállami múlt semmi hátrányt nem jelent(ett): semmi bajuk nem lett akkori tevékenységük miatt. Nyugodtan kibővíthetnénk K. Varga mondatát – „A kommunizmus csendben ölt, mint a széngáz.” – ezzel: és öl még ma is. /…./
És végül (erősen) válogatott irodalom a kérdéskör tanulmányozásához:
 
 
 
Ø     Gervai András: Fedőneve: „szocializmus”- Művészek, ügynökök, titkosszolgák = = Jelenkor. 2010. 269-296. p., 374-382. p.)
Ø     Gervai András: Fedőneve: „szocializmus”- Művészek, ügynökök, titkosszolgák. – Pécs : Jelenkor, 2010. (2. jav. kiad. 2011.)
Ø     Irodalom és politika - Tüskés Ti­borral Ágoston Zoltán beszélget. Jelenkor, 2005/11.
ØÍrók pórázon - A Kiadói Főigazgatóság irataiból, 1961-1970. –Magyar Tudományos Akadémia, 1992.
Ø     Kiszely Gábor: Szellem a célkeresztben - Csoóri Sándor és a politikai rendőrség ügynökei. – Bp. : Magyar Egyetemi Kiadó, , 2007.
Ø     Tabajdi Gábor, Ungváry Krisz­tián: Elhallgatott múlt – A pártállam és a belügy : A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956-1990. – Bp. : Corvina  : 1956-os Intézet, 2008. – 403. p. 
Ø     Szőnyei Tamás: Nyilván tartottak - titkos szolgák a magyar rock körül 1960-1990. – Bp. : Magyar Narancs :  Tihany-Rév, 2005.
Ø     Varga, Krzysztof: Turulpörkölt. Ford. Hermann Péter. – Bp. : Európa, 2009.
 
A szerző: Pintér László nyugdíjas főkönyvtáros