Megkérdeztük Kósa Ferencet

– Hogyan, milyen ötletből, elképzelésből született a Tízezer nap?

– Az 1960-as évek elején a Balázs Béla Stúdió a fiatal filmesek kísérleti műhelye volt, amelyben különféle műfajokban rövidfilmeket lehetett készíteni. Én, mint utolsó éves főiskolai hallgató, tagja voltam a Stúdiónak. Értesítést kaptunk a Filmfőigazgatóságról, amelyben arról tájékoztattak bennünket, hogy lehetőséget biztosítanak a BBS első önálló játékfilmjének elkészítésére. A film témáját is meghatározták… Mivel azokban az időkben sorsdöntő átalakulások történtek a magyar parasztság életében, azt kérték, a film ezekről a drámai változásokról szóljon. A korabeli hatalom történelmi jelentőségű győzelemként ünnepelte a magántulajdonban lévő földek köztulajdonba vételét, amit akkoriban kollektivizálásnak, a mezőgazdaság szocialista jellegű átalakításának neveztek. A nagyüzemi gazdálkodás létrehozása mellett komoly érvek szóltak: a termelékenység, a gépesítés, a versenyképesség növelése stb. – de a magyar parasztság többségében a tulajdonvesztés a teljes kiszolgáltatottság érzetét keltette. A kényszerű kollektivizálás következtében több tízezer ember roppant meg lelkileg és egzisztenciálisan, és sokan vetettek véget az életüknek is. A falvakban az emberi tragédiák köznapi eseményekké váltak… A Balázs Béla Stúdió demokratikus szellemi műhelyként működött. Pályázni lehetett az első játékfilm elkészítésére is. A számos pályázat között az én filmtervem volt az egyik. A pályázatomban egy valóságos esetre épülő filmnovellát írtam, amelyben még az 50-es évek elején, a kötelező beszolgáltatások idején halálos konfliktus támadt a hatalom és a parasztok között, és amelynek során egy falusi rendőr megölte a sógorát. Ez az eset valóban megtörtént szűkebb szülőhazámban, Szabolcs megyében. Személyesen ismertem a tragédia szereplőit. A novellához mellékeltem egy esszé-szerű dolgozatot is, amelyben leírtam, hogy a film elkészítése során Bartók és Kodály alkotói módszerét szeretném követni; tehát az ő népdalgyűjtésük mintájára valóságos emberi sorsokat, drámákat, megélt és megőrzött történeteket szeretnék gyűjteni, és ezeket fölhasználva formálnám meg a filmet... A BBS tagsága nyílt és demokratikus vita során az én dolgozatom mellett döntött. Nemcsak a novellám, hanem a bartóki alkotómódszer követésének kísérlete is bizalmat kapott. Többen fölajánlották a segítségüket: Sára Sándor operatőrnek, Gyöngyössy Imre társírónak, Gábor Pál rendező-asszisztensnek, Kende János segédoperatőrnek, Pintér György hangmérnöknek ajánlkozott. Rajtuk kívül még mások is – például Kardos Feri, Rózsa Jancsi, Huszárik Zoli, Kézdi-Kovács Zsolt – részt vállaltak az anyaggyűjtésben… Nyakunkba vettük az országot, elindultunk a szélrózsa minden irányába, és a falvakban valóságos eseményeket, igazi sorsokat, hiteles történeteket gyűjtöttünk. A magnetofonszalagra rögzített vallomások sokaságából választottuk ki a film alapját képező jeleneteket, képsorokat, dialógusokat. A valódi világot igyekeztünk költészetté emelni.
– Hogyan alakultak a forgatókönyvvel kapcsolatos munkálatok?
– Az első változatot Gyöngyössy Imrével írtuk. Ezt azonban a Filmfőigazgatóság nem fogadta el. Újat kellett írni. Ettől kezdve az írói munkálatokat már Csoóri Sanyival közösen végeztük, mivel Gyöngyössy Imre a saját filmjére kezdett készülni. A Filmfőigazgatóság a második forgatókönyvünket sem fogadta el. Különféle, főként politikai jellegű kifogások miatt újabb változatokat kellett írnunk. Ezekbe a munkálatokba a Filmfőigazgatóság fölkérésére konzultánsként Grigorij Csuhraj is bekapcsolódott. Ő akkoriban készítette a Ballada a katonáról című filmjét. Talpig tisztességes ember és zseniális rendező volt. Ennek ellenére nehéz volt vele megértetni a magyar parasztság sajátosan tragikus sorsát és különösen az 1956-os forradalom igazi okait és történelmi céljait. Sokat vitatkoztunk, de végül is azt hiszem jól megértettük egymást. Politikailag talán nem értett velünk egyet, de tiszteletben tartotta a meggyőződésünket. Hálával és őszinte tisztelettel gondolok rá, mert az ő politikai támogatása nélkül talán sohasem készülhetett volna el a Tízezer nap.
– Milyen fogadtatásban részesült az elkészült film?
Azon a napon, amikor elkészült a Tízezer nap, a filmgyár nagyvetítőjében tartottunk egy zártkörű vetítést. Erre a filmes kollegákon kívül meghívtuk a magyar szellemi élet számos jeles személyiségét: írókat, művészeket, tudósokat. Meg akartuk ismerni a legkülönfélébb emberek véleményét. A Tízezer nap fogadtatása ebben a körben teljesen egységes volt; valamennyien úgy vélték: kiemelkedő film született, többen remekműnek is nevezték. Nagy László is ott volt ezen a vetítésen. Életem egyik legemlékezetesebb pillanata maradt, amikor odajött hozzám, a vállamra tette a kezét, s azt kérdezte: „És készen állsz-e Ferenc?”… Én nem értettem a kérdést, ezért ő kiegészített: „Úgy értem, készen állsz-e ha kell, akár meghalni is ezért a filmért?”… Zavaromban Ady szállóigéje jutott eszembe: „Élet s halál együtt mérendő”…, majd hozzátettem: „Szeretném remélni, hogy ebben az országban nemcsak születni és meghalni lehet, hanem dolgozni és élni is érdemes…” „Bár igazad lenne!” – mondta Nagy László, majd keményen kezet fogtunk.
Hogyan fogadták a filmet a kultúrpolitikusok?
– A hivatalos átvételre másnap került sor. Az 1956-os jelenetig viszonylag rendben zajlott a vetítés, ám amikor a film főszereplőjének szájából elhangzott a „forradalom” szó – a cenzorok közül többen is fölálltak, és tüntetőleg kivonultak a vetítőből… Ne feledjük: ez még a hatvanas évek első felében történt, túlságosan közeli volt még a forradalom emléke, és a forradalom mártírjainak a kivégzése is. A „forradalom” kifejezés a lehető legszigorúbb tabu volt; nyilvánosan csak az „ellenforradalom” hazug fogalma jelenhetett meg… A hivatalos elfogadási procedúra során közölték velem: a film bemutatását nem engedélyezik. A kópiát lefoglalták, és beszállították a Filmfőigazgatóságra. Politikailag nemcsak az 1956-ban játszódó jeleneteket kifogásolták, hanem azt is, hogy a film főhőse, miután elveszti a földjét, fölakasztja magát. Ezt a két jelenetet kategorikusan ki akarták vágatni a filmből. Én azonban ezt határozottan megtagadtam. Ragaszkodtam a történelem tényeihez és a saját igazságérzetemhez. Világosan kimondtam: a forradalom napjaiban nem létezett az ellenforradalom kifejezés; mert ezt a forradalom katonai vérbefojtásának a mentségére találták ki valahol Moszkvában. Ezt a kijelentésemet a korabeli hatalom politikai hadüzenetnek tekintette. Így történt, hogy akarva-akaratlanul egy sajátos politikai háborúba kényszerültem. Minél inkább védtem a filmet, minél inkább próbáltam ellenállni szellemileg és erkölcsileg is, annál több jelenetet kifogásoltak. Annyira elmérgesedett a helyzet, hogy néhány hónap után már a film egyharmadát kivágásra és megsemmisítésre ítélték. Számomra ez a háború szinte kilátástalannak tűnt. Mivel a Tízezer nap az én diplomafilmem volt, diplomát sem kaphattam. Egy kollégiumi vaságyon éltem, a menzán az ételmaradékokat ettem a nagyfazék aljáról – az igazamon kívül egyebem nem volt. A barátaim közül persze sokan mellettem álltak és a filmszakma is szolidáris volt velem. Jellemző, hogy a Tízezer nap radikális megcsonkításáért a hatalom éppen tízezer forintos prémiumot ajánlott föl, de ezt a szégyenletes bérmunkát sem a film vágója, Széchenyi Ferencné, sem más vágó, egyszóval senki a filmszakmából nem volt hajlandó elvégezni. Végül Nemeskürty István ült be a vágószobába, és az 56-os jeleneteket megpróbálta hatástalanítani. Ez az áldatlan és megalázó háborúság évekig folytatódott. Mi, kivágások helyett inkább hozzáforgattunk a filmhez, árnyaltabbá próbáltuk tenni a történéseket, ám a „forradalom” kifejezéshez és a főhős tragikus öngyilkosságához körmünk szakadtáig ragaszkodtunk… A hatalom olykor tajtékzott, olykor fenyegetődzött, még azt is az arcomba vágták, hogy börtönbe zárnak.
– Politikai pert akartak kezdeményezni?
– Nem. Éppen ellenkezőleg. Azt mondták, ha egy építész tervez egy házat, és az a ház összeomlik, akkor az építészt a hatályos törvények szerint börtönbe lehet küldeni. A Tízezer nap bemutathatatlan, ezért én vagyok a felelős, vagyis diploma helyett börtönt érdemlek… Nem akarom dramatizálni az akkori helyzetemet, de az az igazság, hogy azokban az időkben a lét és a nemlét határán tengődtem. Lelkileg is, fizikailag is. Egy életre megtanultam hol élek, mit jelent a szabadság és a demokrácia hiánya, és mit jelent a gyakorlatban a puhának becézett diktatúra. És életre szólóan belém vésődtek Nagy László imént idézett intelmei is… A kocka el volt vetve: mindenre készen álltam.
– Mindezek után hogyan került ki a film a Cannes-i filmfesztiválra?
– 1967 tavaszán a főiskolai kollégium portása fölszólt telefonon, hogy menjek le, mert jöttek értem. Letettem a folyosói telefont, majd az egyik szobából kinéztem az ablakon. Azt láttam, hogy a Vas utcában, a kollégium bejárata előtt egy fekete Volga gépkocsi áll. Minden eshetőségre felkészülve rövid levelet írtam a szüleimnek, amelyben jeleztem, nem tudom hová akarnak vinni, de legyenek nyugodtak, mert bármi történjen velem, a tisztességemet megőrzöm… Lenn, a portán kiderült, a fekete kocsit a Filmfőigazgatóságról küldték értem. A sofőr csak annyit mondott, sürgősen beszélni akar velem a filmfőigazgató. Amikor beléptem az igazgató szobájába, többen is ültek a tárgyalóasztal körül. Papp Sándor, az akkori filmfőigazgató, váratlanul azt kérdezte tőlem, van-e fehér és fekete szmokingom és csokornyakkendőm?... Az agyamat elborította a vér, azt hittem, ugratni vagy megalázni akarnak, hiszen tudták, hogy egy kollégiumi vaságyon élek, és az ingemen-gatyámon kívül semmim sincs. Csakugyan, még egy közönséges nyakkendőm sem volt akkoriban, nemhogy szmokingom vagy csokornyakkendőm lett volna… Alig jött ki hang a torkomon, de azért valahogy mégiscsak kinyögtem: „Tegyenek velem, amit akarnak, de ahhoz nincs joguk, hogy emberségemben megalázzanak… „ Aztán sarkon fordultam, és becsaptam magam mögött az ajtót… Bogács Antal, a Filmfőigazgatóság egyik munkatársa szaladt utánam, a lépcsőházban ért utol, és barátságosan kérte, menjek vissza, mert életbevágóan fontos ügyben hívattak. Gyanakodva bár, de visszamentem. Ekkor közölték velem, hogy a Tízezer nap részt vesz a hamarosan kezdődő Cannes-i fesztiválon… Még aznap kimentünk Sára Sanyival a filmgyár ruharaktárába, és mindenféle fehér és fekete szmokingokat kellett fölpróbálnunk. Egy-egy szmoking úgy állt rajtunk, mint tehénen a gatya…
– Mi történhetett a színfalak mögött? Kinek köszönhető a Cannes-i meghívás?
– Máig sem tudom, kinek köszönjem meg, hogy a film kijutott Cannes-ba. Föltehetően valaki vagy valakik, akik látták a filmet, hírét vitték Franciaországba. Évekkel később tudtam meg, hogy a franciák hivatalos jegyzéket küldtek a magyar állam illetékeseihez, amelyben az állt, ha nem a Tízezer napot küldik a Cannes-i fesztiválra, akkor a továbbiakban nem tartanak igényt a magyar filmek részvételére… Cannes-ban, a fesztiválpalotában a közönség felállva és hosszantartó vastapssal köszöntötte a Tízezer napot. A másnapi újságok azt írták, hogy a film esélyes a fesztivál nagydíjára is. Amikor átvettem a legjobb rendezésért járó díjat, az járt a fejemben, hogy minden ellenkező látszat dacára mégiscsak érdemes tisztességesen élni és dolgozni. Ezt a szolid rögeszmémet, azóta is őrzöm magamban.
– És mi történt Cannes után?
– A Színház- és Filmművészeti Főiskolán megkaptam a diplomámat, a filmgyárban kineveztek – na nem rendezőnek, csupán rendezőasszisztensnek. A Tízezer napot Magyarországon több mint egy millióan látták, és a nagyvilág több mint ötven országában vetítették. Különös, de azt a vakmerőséget, hogy fél évszázaddal ezelőtt a forradalmat forradalomnak merészeltem nevezni, sokan máig sem bocsátották meg nekem. Még a rendszerváltozás előtt, a nyolcvanas években, amikor a filmszakma éppen tízedszer terjesztett fel Kossuth-díjra, a kultúrpolitika egyik korifeusa négyszemközt bizalmasan megsúgta nekem, ne reménykedjek se Kossuth-díjban, se más hazai elismerésben, mert amíg élek, a véres kezű és véres szájú bolsevikok sohasem fogják megbocsátani, hogy nevén neveztem a forradalmat. Az illető már nem él – én még élek. Rendszerváltozás ide vagy oda – úgy tűnik, az idő őt igazolja.