Herskó János búcsúlevele

Nagyon nehéz volt elhatározni, és most még nehezebb „pontosan és röviden” leírni az okokat, amelyek arra késztetnek, hogy ne térjek vissza többé Magyarországra.

 

Mégis úgy érzem, kötelességem megfogalmazni indokaimat elsősorban azok számára, akik szerettek, és akiket szerettem, akik iránt, és akikért felelősséget viseltem, akik segítettek nekem, és akiknek én is megpróbáltam segíteni. Magyarázattal tartozom azoknak is, akik megbíztak bennem, sőt még azoknak is, akik a legszívesebben a „Duna fenekén” láttak volna, és most biztos szidni fognak, amiért „kiúsztam a túlsó parton.”

„A felelősséget nem lehet, mint egy használt ruhát levetni” – fogják sokan mondani. Igaz. De a felelősség egyik legfontosabb összetevője, amellyel valaki meg tudja állapítani, hogy a vállalt feladatot már nem képes jól tovább csinálni, mert objektív és szubjektív okokból már nem lehet jól csinálni. Ez a pillanat számomra most elérkezett.
Úgy érzem, becsületesebb – nem becsapva magamat és másokat, hogy minden rendben megy – levonni a konzekvenciákat.
Megpróbáltam megfogalmazni az objektív okokat. A politikaiakat: Hruscsov leváltásától Dubček kizárásáig. A szakmában, és az országban az utóbbi időben tapasztalható elkeserítő jelenségeket. Az ideológiai ellentmondásokat.
De rájöttem, hogy mindez nem ide való. Nem azért jöttem el, hogy „nyilatkozatokat” írjak vagy tegyek. Nem akarom, és nem is kelthetem azt a látszatot, mintha bármikor is el kellett volna hallgatnom ellenvéleményemet, vagy a kritikából nagyobb bajom történt volna.
Nem is az egyes esetekről van szó, hanem a folyamatról. A sok fölös beszédről és vitáról, aminek semmi következménye és semmi haszna nincs. A felelősségről, ami akkor is illeti az embert, ha nem ért egyet, és akár tiltakozik is, de tovább csinálja.
Egyszer dönteni kell: mi az, amit tud vállalni az ember, és mi az, amit nem. Mert különben csak növekszik benne az undor. Az undor önmaga és környezete iránt. És ez kicsinyes „ellendrukkeré” változtatja. Így pedig, tovább csinálni nem szabad.
Bánt, hogy munkatársaimat és növendékeimet szó nélkül kell otthagynom. Igyekeztem minden munkát tisztázni, hogy ne legyen rám szükség.
Pedig szerettem filmet csinálni, és lett volna még mondanivalóm a magyar valóságról. Örülök, hogy az „N.N.”-t is kiválasztották a velencei fesztiválra, még ha ez már mindegy is nekem. Szerettem harcolni mások munkájáért, és szerettem segíteni benne. Szerettem nagyon tanítani. Szerettem a hasznos és jó kompromisszumokat is. De az utóbbi időben a kompromisszumok rosszá, és mindkét fél részéről hazuggá váltak. És ezt akkor sem tudtam tovább vállalni, ha le kell számolnom azzal, hogy hivatásomat lényegében fel kell adnom.
A főiskola fáj a legjobban. Úgy érzem, valami kis szerepem van a tehetséges fiatal rendezők előretörésében. A módszer, amit megpróbáltam meghonosítani, a valóság sokoldalú analízisén alapszik. Teljesen egyezik a marxi módszerekkel. Mégis, évek óta ezért akartak és próbáltak meg legtöbbször lesöpörni a „pályáról”. Nem kívánom ezt se felsorolni, mert mindennek dacára ez marad a legszebb emlékem.
Köszönöm még egyszer mindenkinek, aki az utóbbi évek munkájára és harcaira lehetőséget adott, és abban segített.
Még egy fájó kérdés. Nemcsak magyar, zsidó is vagyok. Anyám azért fekszik tömegsírban valahol Nyugat-Magyarországon. Én abban bíztam, hogy a felszabadulás után ez a kérdés lekerül a napirendről. Nem így történt. Sok oka van. Nálunk erről nem „illik” beszélni.
És nemcsak az izraeli-arab konfliktus egyoldalú és hazug kezeléséről van szó. Az országban újra nő az antiszemitizmus. Egyesek úgy érzik, hogy a zsidóknak még mindig túl jó dolguk van.
Ezért hivatalosan igyekeznek „finoman” korlátozni a zsidók szerepét. Mindez könnyen előkészíthet egy lengyel „megoldást”, mikor a húszmilliós Lengyelország társadalmi bajaiért a maradék huszonkétezer zsidót tették felelőssé.
Azt mondják: „nálunk ez lehetetlen”: én nem így érzem….
….És különben sem akarok úgy járni, mint jó ismerősöm, akit negyvennégyben Auschwitzba vittek. Mikor válogatás után bekerült a lágerbe és levetkőztették, a lengyel zsidó kápó ordítva vert végig gumibotjával egészséges testén: „Te piszkos magyar, te még kakaót és kalácsot zabáltál Pesten, mikor az én szüleim már rég a füstbe mentek!”
Pedig „kakaó és kalács” volt számomra Pesten. Megdolgoztam érte, de most már, hogy alapdolgokban nem értek egyet, szégyen volna élveznem olyan jövedelmet, amit csak addig éreztem jogosnak, amíg úgy hittem, hogy a valóságról és az igazságról beszélhetek őszintén.
Egy autónyi holmit hoztunk magunkkal. Minden ingó és ingatlan vagyonomat, amit az elmúlt időben szereztem, otthon hagytam.
Végül kérdezhetnék, miért nem otthon mondtam le mindenről? Másfél éve foglalkoztat a gondolat. Úgy érzem, gyermekeimet nem büntethetem döntésem konzekvenciáival. Nekik biztosítani kívántam a szabad döntés jogát, még akkor is, ha itt nekem emberileg és szakmailag, anyagilag és nyelvileg egyaránt újra kell kezdenem a nulláról.
Ezt a levelet elküldöm néhány olyan embernek, akikkel együtt dolgoztam. Kérem őket, hogy ha másokat is érdekel döntésem oka, a fentiek szellemében tájékoztassák őket.
 
Stockholm, 1970. július 28.
 
(in: Beszélő, 1997, november, 8-16. oldal)