Zwack Péter
Üzletember (1927-2012)
Híres gyárosdinasztia sarja.1948-ban hagyta el Magyarországot, az USÁ-ban, majd Olaszországban élt. 1988-ban hazatért, hogy visszaszerezze a Zwack gyárat. 1990-91-ben nagykövet Washingtonban. 1992-től a Liberális Polgári Szövetség-Vállalkozók Pártja elnöke. 1992-től országgyűlési képviselő.
 

                      "NEKEM ITT VAN TENNIVALÓM"

 

 

– A szülői házból milyen szellemi, morális örökséget hozott magával?

 – Apám igen szigorúan nevelt, gyerekkoromban nagyon féltem tőle. Mégis, nincs nap, hogy ne gondolnék rá, hogy egy–egy hang, illat, dallamfoszlány ne őt idézné. Akaraterőt, udvariasságot, pontosságot, megbízhatóságot, korrektséget tőle tanultam. Azt, hogy az adott szó szentírás. Ez hiányzik ma Magyarországon, s különösen az üzleti életben. A család együtt tartásának fontosságára a szüleim mutattak példát, noha a házasságuk nem volt igazán jó, s tulajdonképpen csak miattam maradtak együtt. Apám minden körülmények között – s különösen a zsidóüldözések idején – rendkívül megbízhatóan viselkedett, anyám pedig hősként ápolta, gondozta őt rákbetegsége idején. A kultúra szeretetét is otthonról hoztam. Apám imádta az operát, nagyon sok világhírű zenész, énekes nálunk lakott budapesti  fellépései alatt. Apám szellemi útmutatása, hogy a márkát nem szabad eladni, a családi vállalkozást meg kell őrizni. S én hű is maradtam az örökséghez, pedig kaptam nagyon kedvező ajánlatokat. Az 1840-ben alapított gyár társtulajdonosként én az ötödik generációt képviselem.

– Miért emigrált?

– Nagyon jól teniszeztem, s valamikor 1948-ban Vad Dezsővel párosban  Budapest bajnokságot nyertem. A magyar ificsapat tagjaként játszanom kellett volna a szovjet ifikkel, de nem akartam. Apám nagyon megrémült emiatt, s azt tanácsolta – tekintettel az egyéb körülményekre is – hogy hagyjam el az az országot.

– Hova ment?

– Először Rómában éltem, kevéske pénzem ellenére is remekül. Napközben olajoshordókat mostam, este meg szobatársammal – egykori iskolatársammal – Hardy Dreher Bélával kiöltöztünk s belevetettük magunkat a dolce vitába. Időközben megtanultam olaszul, s később Milánóba kerültem, ahol egy német professzornak tolmácsoltam. Édesapámmal ebben a városban találkoztam ismét, úgy egy évvel a távozásom után.

– Ő miért jött el?

– Államosították a gyárát, ráadásul az irodájába benyomúló ávósok kutatás közben "megtalálták" a bűnjelként magukkal hozott valutát, amit akkor főbenjáró bűn volt tartani. Apámat csodával határos módon nem tartóztatták le, "csak" kidobták a gyárából. Pesten próbált bújkálni, ezt azonban megnehezítette, hogy a legtöbb barátját – akik valamifajta ellenállási csoportot hoztak létre és hetente találkoztak – éppen akkor tartóztatták le. Később legtöbbjüknek nyoma veszett. Apám végül 1948 telén egy, az orosz megszállási zónába anyagot szállító szovjet katonai teherautón jutott ki Bécsbe. Az ilyen – mellesleg nagyon sok pénzbe kerülő – fuvar meglehetős rizikóval járt: gyakran megesett, hogy a katonák elvették a pénzt az utastól, s aztán valahol az árokba lőtték. Apámnak szerencséje volt... 1949-ben mentünk ki az Egyesült Államokba, anyám legálisan tudott utánunk jönni, egy főrendőrtől kapott útlevelet, aki fiatal korában halálosan szerelmes volt bele.

– Ön mennyi idő alatt tudott megkapaszkodni Amerikában?

– Nagyon hamar. Amikor elhagytam Magyarországot lezártam egy fejezetet. Szüleim sorsán keresztül jól láthattam, milyen nehéz az emigráció. Ők ráadásul Magyarországon mindent elvesztettek. Engem nem izgatott a gazdagság. Csak arra koncentráltam, hogy új életet kezdjek, elinduljak valamilyen pályán.

– Milyen állomásai voltak ennek a folyamatnak?

– 1949-ben beiratkoztam a New York-i egyetemre, jogot és bölcsészetet hallgattam. Azután a szesziparban helyezkedtem el: először a National Distillersnél, egy éven át tanultam az egész országban. Utoljára pedig egy kitűnő New Yorki bor-és szeszimport cég társtulajdonosa  és alelnöke voltam. Közben mindvégig igyekeztem az Amerikában kitűnően csengő Zwack márkanevet is életbentartani. 1953-ban megnősültem, s a feleségem révén – akinek ősei a Mayfloweren érkeztek Amerikába – bekerültem  a felső tízezerbe, érdekes és befolyásos emberekkel ismerkedtem meg.

– Hol telepedett le? 

– Tíz évig Chicagóban, tízig New Yorkban éltem. A hatvanas években pedig – mikor alelnöke lettem a Gancia nevű olasz Vermut cégnek, s hozzám tartozott az amerikai kontinens nagy része – egy évet a Karib-szigeteki St.George-on töltöttem. Rengeteget halásztam, búvárkodtam, nagyon élveztem a tenger tisztaságát, a szagokat, a dzsungelt, bár kicsit untam az egyhangú klímát.

– Végig az eredeti szakmájában maradt?

 – Egy rövid időszakot kivéve: 1956-ban ugyanis abbahagytam minden munkát, s másfél évig csak a magyar szabadságharcért dolgoztam. Eckardt Tiborral létrehoztuk a First Aid for Hungary (Elsősegély Magyarországért) nevű alapítványt, elnökéül Herbert Hoover egykori elnököt, egyik vezetőjéül Sargent Shrivert, Kennedy elnök sógorát – a Békehadtest későbbi megalapítóját – sikerült megnyernem. Egy évig Amerika-szerte gyűjtöttem a pénzt a magyar ügy javára, s végül vagy 120.000 dollárt tudtam átadni a rászorulóknak.

– Mennyire tudott gyökeret ereszteni Amerikában?

– Bármennyire szerettem is Amerikát és az amerikai életformát, bizonyos szempontból európai maradtam. Az amerikai gondolkodás annyira más, hogy sohasem tudtam megszokni. Európát és Amerikát világok választják el egymástól.

– Miért ment vissza Olaszországba?

– 1970-ben meghalt a nagynéném, s nekem kellett átvennem a családi cég vezetését, amit korábban apám és nagybátyám, az ő haláluk után pedig anyám és nagynéném irányított. Először Genova közelében, San Lorenzo Della Costában béreltem egy tengerre néző, gyönyörű kis villát. Később Firenzébe költöztem. A válásom miatt egyébként örültem, hogy eljöhettem Amerikából.

– Miért bomlott fel a házasága?

– Harmincas éveim közepéig playboyként éltem. Rettenetes sokkot jelentett, mikor a nőügyeim miatt elvált tőlem a feleségem. Úgy éreztem, elveszítettem az öt gyerekemet, mindennek vége. Bezárkóztam az irodámba, üvöltöttem, vertem a falat, s requiemeket hallgattam. Aztán szinte egyik pillanatról a másikra megváltoztam, megkomolyodtam. A nőzés teljesen "elmúlt". A válságból egy két évig tartó szerelem húzott ki, 1973-ban pedig megnősültem.

– Ki a második felesége?

– Anne író-újságíró, Angliában született, de élete és otthona Olaszország. Én is hamar megszerettem Olaszországot, s ez a vonzalom  a mai napig tart.

– Miért jött haza?

– A gyár miatt. Vissza akartam kapni, amit elvettek tőlünk. Hosszú idegölő küzdelem árán vissza is szereztem, pontosabban visszavásároltam azt. Részben hálás lehetek, hogy kirúgtak a külügyből, mert ha Washingtonban maradok, nem tudtam volna kiharcolni, megvalósítani az elképzeléseimet. Az egykori Zwack gyár mellé egyébként mára – az üzlettársammal – megvettük az egész Likőripari Vállalatot. Nagyon szeretem a gyáramat, a családias légkörét. Enélkül nem tudnék már élni.

– A pénz mennyire boldogítja?

– Különösebben nem izgat. Ha ne adj’ isten mindent elveszítenék, nyugodtan elmennék tányért mosogatni. Szeretem az egyszerűséget. Mindenütt jól elvagyok. A gyáramban például egy évig egy kis lyuk szolgált az irodámként, a munkatársaim nem is értették. Utálom a felvágást, a rongyrázást, a státuszszimbólumokat. Az újgazdagokat és az életformájukat, stílusukat ki nem állhatom. Szociálisan érző és gondolkozó ember vagyok. Mindig együttéreztem az elesettekkel, s igyekeztem rajtuk segíteni. Az itteni hallatlan szegénység boldogtalanná tesz. Néha nehéz elviselni, hogy nekem jobb, szerencsésebb a sorsom. De a gazdagságomra, a sikereimre büszke vagyok. Nem loptam a  vagyonomat, hanem kemény munkával jutottam hozzá. Ma is napi 14–16 órákat dolgozom.

– Szabadidejét mivel tölti?
– Szeretek sportolni, ezzel vezetem le a feszültségemet, s az elhízás ellen is védekezem. Reggelente munka előtt teniszezek, futok. Este 8–9 tájban megyek haza a gyárból. Megvacsorázom. Nézem a televíziót, újságokat olvasok. Élvezem. A társasági élettől szinte teljesen visszavonultam. Bár gyakran hívnak, ritkán járok társaságba. Az üres dumát, a locsogást utálom. Csak olyanokkal szeretek találkozni, barátkozni, akiktől tanulhatok, akikre fel tudok nézni.
– Milyennek ismeri önmagát?

– Nyugtalan természetem van. Szeretem és állandóan keresem a kihívásokat. Ennek élek. Az agyam folyton jár. Mindig gondolkozom valamin. Nem tudom magam elengedni. Soha nem tudok a saját életemből kikapcsolódni. Ez bizonyítási vágy, de egyfajta komplexus is. Nyitott embernek tartom magamat. Apám belém nevelte az udvariasságot: nem szeretek, nem tudok senkit sem tudatosan megbántani. Viszont hibám, hogy ideges vagyok, s talán nem eléggé toleráns. A külvilág kedvesnek, boldognak és barátságosnak lát, valójában elég magamnak való, zárkózott ember vagyok. Nincsenek igazi jó barátaim illetve csak egy, Amerikában. Szeretek egyedül lenni.

– Nincsenek félelmei, kételyei?

– Rettegek a betegségektől és az öregségtől. Nem a haláltól félek, hanem attól, hogy nem élhetek tovább, pedig szeretnék minél többet látni, tapasztalni és érezni. Mint minden gondolkozó ember kételyekkel ébredek, de azokat hamar legyőzöm. Belenézek a tükörbe, s azt mondogatom, amit Cassius Clay bokszmérkőzései előtt kiabált magának: "... erős vagy és legyőzhetetlen." Meggyőzöm magamat, hogy jó napom lesz, hogy érdemes végigcsinálni. Ezt a lelki "tornát" minden reggel elvégzem.

– Hívő ember?

– Katolikusnak születtem, katolikus szellemben nevelődtem, a ciszterekhez jártam iskolába. A vallás nekem nem Istent jelenti, hanem azt, hogy tartozom valahova. A templomban magamról és az életemről tudok gondolkozni. Mindennap próbálom a hibáimat javítgatni. Mikor a gyár visszavásárlásáért harcoltam, minden reggel elmentem a templomba imádkozni. Mikor nyertünk, megköszöntem. Ma is gyakran elmegyek a templomba lelki támogatásért. Nem vagyok vallásos, de hívő igen.

– Jó emberismerő?

– Igen, s ennek a tulajdonságomnak sokszor vettem már hasznát. Vizuálisan gondolkoztam. ”Lefényképezem” az arcokat, gesztusokat, mozdulatokat. Próbálom beleképzelni magamat mások életébe, kitalálni a gondolataikat. Érdekelnek az emberek.

– Hogyan dolgozta fel a külügyminisztériumi kudarcát s az utána történteket?

– Valami eltört bennem. Kétéves külügyi karrierem legnagyobb csalódása az volt, hogy nem akadt senki, aki kiállt volna mellettem. Elvártam volna, hogy Jeszenszky – annak ellenére, hogy nem szíveljük egymást – nyilatkozatban, vagy legalább egy magánlevélben ítélje  el lakásom felgyújtását, a Külügyminisztérium épülete előtti leköpdösésemet, megdobálásomat. Ez a fajta stílustalanság zavar a legjobbban a mai politikai  életben.

– És még mi irritálja?

– Utálom a gyáva, karrierista, szürke bürokratákat. A fehérgalléros mentalitást. A formalitásokat. A körülményességet. Irritál a szellemi merevség, bezárkózás. Az üres jelszavak. A rossz múltra való hivatkozás. A nép-nemzeti magyarkodás. Kiabálás nélkül is szerethetem a hazámat, a hagyományokat.

– Mennyire érzi magát magyarnak?

– Racionális megfontolásból jöttem vissza, de közben megváltozott az érzelmi viszonyom is. Korábban olasznak vagy amerikainak éreztem magamat vagy világpolgárnak. Angolul gondolkoztam és álmodtam. Nekem Magyarország a múltat jelentette, a szülőhelyemet, apámat és anyámat, a gyerekkoromat, az iskolát, a tradiciókat és a gyárat. Egész életemben gyökértelen voltam, s most újra megtaláltam a gyökereimet. Örülök, hogy itthon vagyok. Nekem itt van tennivalóm.

– Sok mindent vagy szinte mindent elért. Mire vágyik még? Mit érez még kihívásnak?

– Azt, hogy az életformámmal, stílusommal példát tudjak másoknak adni. Szeretném megmutatni mindazoknak, akik hisznek, reménykednek valami jobban, hogy lehet tenni az egyre elviselhetetlenebb korrupció ellen. Lehet tisztességesen élni, dolgozni, politizálni ebben az országban.

– A jövőt illetően optimista vagy pesszimista?

– Ha a fiatalokra gondolok, akkor optimista. Ők tiszták, formálhatók, élvezet velük együtt lenni. Az idősebb generáció viszont nem tud szabadulni az elmúlt évtizedek beidegződéseitől, félelmeitől, a kilátás-és céltalanságérzéstől. Ők már nem fognak megváltozni és küzdeni. Ez pedig nagyon rossz.

– A gyerekeinek hogyan alakult a sorsa?

–  Sándor két évet Budapesten járt a közgazdasági egyetemre, s még további kettőt tanul Amerikában. Gioia New Yorkban a világörökség sorsával foglalkozó World Monument Foundnál tevékenykedik: őt bízták meg a budai Várkert Kioszk ujjáépítésének megszervezésével. Péter őrnagy, a washingtoni hadügyminisztériumban, a Pentagonban, a főparancsok irányítása alatt a Magyarország NATO tagságát előkészítő csoportban dolgozik. Legfőbb vágya, hogy egyszer a budapesti nagykövetségen katonai attasé  lehessen. Alexa és Jancsi egy hajóstársaság alkalmazottjaiként mint utaskisérők járják a világot. Iris lányom Budapesten dolgozik egy hirdetési cégnél. Pinki – vagyis Isabell – a firenzei egyetemen politikatudományt hallgat, s emellett Olaszország egyik legjobb fiatal lovas ugrója. Szívesen bekerülne a magyar olimpiai csapatba, ha módot adnának tehetsége bizonyítására.

–  Ki viszi majd közülük tovább a családi vállakozást?

– Azt remélem, hogy Sándor és Péter, aki – mint katonatiszt – 45 éves korában nyugdíjba mehet. Ha hajnalonta felébredek, mert valami bánt, a gyerekeimre gondolok. Arra, hogyha már nem leszek, a számomra annyira fontos értékekek, dolgok bennük továbbélnek. Ez az érzés mérhetetlen örömmel tölt el.

 – Hiányzik-e valami az életéből?

– Talán a bizonyosság. Mai fejemmel még mindig keresek-kutatok.Nem is tudom megmondani, hogy mit. Hajt a nyugtalanságom.

 
(1992, 1997)