"HATVAN ÉVE TANULOM A SZAKMÁT"

 

– Eredetileg is fotográfusnak készült?

– Nem. 14 éves koromig hegedültem, de amikor rádöbbentem, hogy nem tudok az apámnál jobban játszani, fényképezéssel kezdtem foglalkozni. Én egyébként szinte beleszülettem a muzsikába: édesapám a kaposvári zeneiskola alapítója és tanára, nagy művész, s kitűnő pedagógus volt.

– Hogyan került kapcsolatba a profi fényképezéssel?

– 1929-ben a győri vasútállomáson a párizsi világversenyre utazó magyar szépségkirálynőt ünnepelték, akit én is lefényképeztem. Paál Sándor, a Színházi Élet munkatársa felfigyelt rám. Beszélgetni kezdtünk, összebarátkoztunk, s elhívott Pestre, a lapjához. Először neki segítettem laborálni, majd egy alkalommal az elfoglaltsága miatt helyettesítettem. A képem nagy sikert aratott, a főszerkesztő felvett a Színházi Élethez, ahol hat évet töltöttem el. Bajor Gizitől Honthy Hannán át Ódry Árpádig és Szép Ernőig nagyon sok színészt, művészt örökítettem meg.

– Mikor és miért ment el Magyarországról?

– 1936-ban a berlini olimpiát fényképeztem. Volt egy olyan előérzetem, hogy Németországban valami nincs rendben, hogy valami nagy baj lesz. Pestre hazatérve beszéltem is a félelmeimről, de az ismerőseim csak kinevettek, bolondnak tartottak. Én azonban úgy döntöttem, eljövök otthonról. Bejártam Európát, majd Londonba mentem, ahol Korda Sándornak is dolgoztam.

– A világháború kitörése hol találta?

– Egyiptomban. 1938-ban utaztam oda, hogy az egyiptomi uralkodó esküvőjéről tudósítsam a The New York Timest, a világlap londoni irodájának magyar származású képszerkesztője megbízásából. Végül is két évre ott ragadtam Egyiptomban, amely akkortájt angol fennhatóság alá tartozott. Kairó mellett a brit hadsereg Ausztráliából és Új-Zélandról érkezett katonái állomásoztak. 1940-ben az utolsó olasz hajóval indultam el Alexandriából. Eredetileg egyenesen Amerikába készültem – a hollywoodi Universal stúdiótól kaptam szerződést – de a kairói konzul, akivel összebarátkoztam, rábeszélt: feltétlen szakítsam meg az utamat rövid időre Spanyolországban, nem fogom megbánni. Így lett a 15 naposra tervezett kiruccanásból idestova 53 év.

– A világháborús évek légköréből mit érzékelt?

– Spanyolország nem vett részt a világháborúban. Nem sokkal korábban ért véget a polgárháború. Szegénység volt, de béke. Franco nem engedett Hitlernek, nem járult hozzá, hogy csapatai – Gibraltár elfoglalása céljából – átvonuljanak spanyol területen. Ő volt talán az egyetlen, aki meg merte várakoztatni Hitlert – két órán keresztül –, amikor egyetlen alkalommal találkoztak a spanyol határállomáson, Hendeyában.

– Mihez kezdett Spanyolországban?

– Mivel nem ismertem senkit és spanyolul sem tudtam, olyan területet kerestem – a színházat –, ahol nem számít a nyelvtudás. Jártam a színházakat, végignéztem minden produkciót. Jónéhányat többször is. Megismerkedtem az igazgatókkal is, s rábeszéltem őket, dolgoztassanak velem. Én a színpadon, a díszletek között fényképeztem le a darabot, azt külön nekem játszották el a színészek.

– Mi a színházi fényképezés sajátossága?

– Ez csak látszólag könnyű feladat. Ismerni kell a művet, a szerzőt és a rendezőt. Én addig hozzá se kezdek a munkához, amíg el nem olvastam, s egyszer vagy kétszer meg nem néztem a darabot. Nem egyszerűen pillanatfelvételt kell készíteni. Mindig igyekeztem a drámát úgy megmutatni, ahogy azt írója elképzelte. Körülbelül egymillió darabos archívumomban több mint hatszáz klasszikus és kortárs darabról őrzök negatívot. A teátrum iránti vonzalmamat bizonyítja, hogy világéletemben csak egyetlen hivatalos ”állást”, címet fogadtam el: a Teatro Real (Királyi Színház) tiszteletbeli, vagyis fizetés nélküli, udvari fényképésze vagyok. A színház mellett szívesen fényképeztem balettot is.

– Az operatőri munka nem vonzotta?

– Sokszor kértek fel egy-egy film fényképezésére, de én mindig visszautasítottam az ajánlatokat. Egyetlen kivétel akadt: a spanyol balettről filmet rendeztem és azt fényképzetem is. Alkotásomat meghívták és bemutatták a cannes-i filmfesztiválon is.

– Kiket tart a mestereinek?

– A nagy spanyol festőket: Velázquezt és Goyát, akiknek a képeivel Spanyolországban ismerkedtem meg. Velázquez volt a legnagyobb fényképész. Így is nevezték: ”retratista de la casa reál”. Pontosan látta-láttatta az embereket. Goya viszont úgy, olyannak festette a világot, mintha álmodna.

– Zenei tanulmányai mennyire hatottak munkásságára?

– A zene mindig is meghatározó közegem, inspirációs forrásom maradt. A stúdiómban mindig szól a zene, s máig legszívesebben muzsikusokat fényképezek. A zene számomra vizuálisan jelenik meg, kompozícióimban ezt az élményt igyekszem kifejezni, továbbadni. Beethoven zenéjéről például csináltam egy 32 darabból álló sorozatot. Mindig igyekeztem a zenével és általában a művészetekkel foglalkozni. Spanyolországról és a spanyol művészetről eddig 15 albumom jelent meg, közülük kettőt – a Barátom Picasso és a Granadától Segoviáig címűeket – Magyarországon adták ki.

– A világhírességek közül kiket fényképezett?

– Nagyon sok művészt, Karajantól Lehár Ferencen, Zilahy Lajoson át Sir George Soltiig és Széll Györgyig. A Spanyolországban járt nagyságok szinte mindegyikét sikerült lefényképeznem. De én készítettem például Francóról – egy bélyegsorozathoz – az utolsó, János Károly királyról pedig az első hivatalos fényképet. A királyhoz – akiről 14 éves korában én csináltam az első képet – egyébként régi barátság fűz. Ha találkozunk, a druszájának nevez. Politikusokat különben keveset fényképeztem.

– Lapoknak nem dolgozott?

– De igen. Vagy 2000 címlapot készítettem magazinoknak. Az egyiknek például tíz éven keresztül minden héten egy szép nőt ”szállítottam”.

– Vannak ”nehéz” arcok?

– Nincs könnyű arc. Az emberek 99 százaléka úgy jön be a műterembe, hogy ő nem fotogén. Nálam ez nem létezik. Mindenkiből azt kell kihozni, ami szép rajta: a szeme, a nyaka, a keze, stb. Mindezt érezni kell. Nincs annál egyszerűbb, mint a fényképpel valakinek ártani. Én megtanultam – mert meg kellett tanulnom – pszichológusnak is lenni. Kitalálni, hogy a vendégem milyennek szeretné látni önmagát, illetve milyennek szeretné látni őt az, akinek a kép készül.

– Kikből kerülnek ki az ügyfelei?

– Főleg művészekből, közéleti személyiségekből, üzletemberekből. Az ajtóm azonban mindenki előtt nyitva áll, csak időpontot kell kérni. Meglehetősen elfoglalt vagyok, régebben napi 25 órát dolgoztam, mostanában fékezem magam, és csak 24-et. Alapos vagyok, nem dolgozom olyan gyorsan, mint az automaták. Egyébként, ha ezzel valakinek segíteni tudok a pályáján, akkor akár ingyen is lefényképezem.

– Csak az felejt el magyarul, aki el akar felejteni. Én nem akartam és nem is akarom elfelejteni az anyanyelvemet. És azt sem, hogy hol születtem: a ”történet” 1912-ben Kaposváron kezdődött... Egyébként még ma is olvasok magyarul, többször jöttem Magyarországra is – először a hatvanas években –, s hozzám is gyakran látogatnak el a honfitársaim. Úgyhogy gyakran van alkalmam magyarul társalogni.

– Igyekeztem átvenni az eltérő szokásokat, kulturális tradíciókat, alkalmazkodni hozzájuk. Spanyolország egészen más világ, az emberek mások, mindenre jut idejük.

– Madridban hány magyar él?

– Nagyon kevés. Talán kétszáz. Itteni, magyar származású barátaimmal is ”magyarul” beszéljük a spanyolt. Érdekes különben, hogy a gimnáziumban három nyevből – magyarból, németből és latinból – megbuktam, de azután az élet megtanított arra, hogy nyelvtudás nélkül nem lehet boldogulni. Ma a spanyolon kívül angolul, franciául és németül is beszélek.

– Mit tudhatunk a családjáról?

– Feleségem spanyol, egy lányom van és két unokám. A lányom Malagában él, egy ideig az ottani reptéren dolgozott, több nyelvet beszél. A nagyobbik unokám légügyi mérnök, a kisebbik üzemmérnöknek tanul.

– Igen. Hit nélkül szerintem az ember negatívan, sötéten látja a világot.

– Elégedett azzal, amit elért?

– Hatvan éve tanulom a szakmát. Remélem egy ideig még tanulhatom tovább...

 

(1995)