Juan Gyenes (Gyenes János)

 

Fotóművész. (1912, Kaposvár – 1996, Madrid).
A fotóművészet egyik legjelentősebb alakja. A világ különböző részein, Buenos Airestől Pekingig több mint száz kiállítást tartottak képeiből. Az egyik, ha nem a legfontosabb tárlatát a londoni Royal Society of Photography rendezte, amely kiváltság a tekintélyes szervezet fennállása alatt csak nagyon kevés fotográfusnak adatott meg. A spanyol Királyi Szépművészeti Akadémia tagjává választotta; öt kontinens fotóművészei közül eddig ő az első és egyetlen akadémikus. Állandó kiállítása van Madridban – Lope de Vega drámák színházi előadásaiból –, Granadában, illetve a New York-i Columbia egyetemen.
Budapesten három alkalommal – a Műcsarnokban, a Vígadóban és a Budavári palotában – ismerkedhettünk munkásságával. Göncz Árpád a Magyar Köztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendjével tüntette ki 1990-ben. A Mester a kilencvenes években sok képét szülővárosának, Kaposvárnak ajándékozta, amely híres szülöttének 1993-ban díszpolgári címet adományozott.
 
 
"HATVAN ÉVE TANULOM A SZAKMÁT"
 
Eredetileg is fotográfusnak készült?
– Nem. 14 éves koromig hegedültem, de amikor rádöbbentem, hogy nem tudok az apámnál jobban játszani, fényképezéssel kezdtem foglalkozni. Én egyébként szinte beleszülettem a muzsikába: édesapám a kaposvári zeneiskola alapítója és tanára, nagy művész, s kitűnő pedagógus volt.
Hogyan került kapcsolatba a profi fényképezéssel?
– 1929-ben a győri vasútállomáson a párizsi világversenyre utazó magyar szépségkirálynőt ünnepelték, akit én is lefényképeztem. Paál Sándor, a Színházi Élet munkatársa felfigyelt rám. Beszélgetni kezdtünk, összebarátkoztunk, s elhívott Pestre, a lapjához. Először neki segítettem laborálni, majd egy alkalommal az elfoglaltsága miatt helyettesítettem. A képem nagy sikert aratott, a főszerkesztő felvett a Színházi Élethez, ahol hat évet töltöttem el. Bajor Gizitől Honthy Hannán át Ódry Árpádig és Szép Ernőig nagyon sok színészt, művészt örökítettem meg.
Mikor és miért ment el Magyarországról?
– 1936-ban a berlini olimpiát fényképeztem. Volt egy olyan előérzetem, hogy Németországban valami nincs rendben, hogy valami nagy baj lesz. Pestre hazatérve beszéltem is a félelmeimről, de az ismerőseim csak kinevettek, bolondnak tartottak. Én azonban úgy döntöttem, eljövök otthonról. Bejártam Európát, majd Londonba mentem, ahol Korda Sándornak is dolgoztam.
A világháború kitörése hol találta?
– Egyiptomban. 1938-ban utaztam oda, hogy az egyiptomi uralkodó esküvőjéről tudósítsam a The New York Timest, a világlap londoni irodájának magyar származású képszerkesztője megbízásából. Végül is két évre ott ragadtam Egyiptomban, amely akkortájt angol fennhatóság alá tartozott. Kairó mellett a brit hadsereg Ausztráliából és Új-Zélandról érkezett katonái állomásoztak. 1940-ben az utolsó olasz hajóval indultam el Alexandriából. Eredetileg egyenesen Amerikába készültem – a hollywoodi Universal stúdiótól kaptam szerződést – de a kairói konzul, akivel összebarátkoztam, rábeszélt: feltétlen szakítsam meg az utamat rövid időre Spanyolországban, nem fogom megbánni. Így lett a 15 naposra tervezett kiruccanásból idestova 53 év.
A világháborús évek légköréből mit érzékelt?
– Spanyolország nem vett részt a világháborúban. Nem sokkal korábban ért véget a polgárháború. Szegénység volt, de béke. Franco nem engedett Hitlernek, nem járult hozzá, hogy csapatai – Gibraltár elfoglalása céljából – átvonuljanak spanyol területen. Ő volt talán az egyetlen, aki meg merte várakoztatni Hitlert – két órán keresztül –, amikor egyetlen alkalommal találkoztak a spanyol határállomáson, Hendeyában.
Mihez kezdett Spanyolországban?
– Mivel nem ismertem senkit és spanyolul sem tudtam, olyan területet kerestem – a színházat –, ahol nem számít a nyelvtudás. Jártam a színházakat, végignéztem minden produkciót. Jónéhányat többször is. Megismerkedtem az igazgatókkal is, s rábeszéltem őket, dolgoztassanak velem. Én a színpadon, a díszletek között fényképeztem le a darabot, azt külön nekem játszották el a színészek.
Mi a színházi fényképezés sajátossága?
– Ez csak látszólag könnyű feladat. Ismerni kell a művet, a szerzőt és a rendezőt. Én addig hozzá se kezdek a munkához, amíg el nem olvastam, s egyszer vagy kétszer meg nem néztem a darabot. Nem egyszerűen pillanatfelvételt kell készíteni. Mindig igyekeztem a drámát úgy megmutatni, ahogy azt írója elképzelte. Körülbelül egymillió darabos archívumomban több mint hatszáz klasszikus és kortárs darabról őrzök negatívot. A teátrum iránti vonzalmamat bizonyítja, hogy világéletemben csak egyetlen hivatalos ”állást”, címet fogadtam el: a Teatro Real (Királyi Színház) tiszteletbeli, vagyis fizetés nélküli, udvari fényképésze vagyok. A színház mellett szívesen fényképeztem balettot is.
Az operatőri munka nem vonzotta?
– Sokszor kértek fel egy-egy film fényképezésére, de én mindig visszautasítottam az ajánlatokat. Egyetlen kivétel akadt: a spanyol balettről filmet rendeztem és azt fényképzetem is. Alkotásomat meghívták és bemutatták a cannes-i filmfesztiválon is.
Kiket tart a mestereinek?
– A nagy spanyol festőket: Velázquezt és Goyát, akiknek a képeivel Spanyolországban ismerkedtem meg. Velázquez volt a legnagyobb fényképész. Így is nevezték: ”retratista de la casa reál”. Pontosan látta-láttatta az embereket. Goya viszont úgy, olyannak festette a világot, mintha álmodna.
Zenei tanulmányai mennyire hatottak munkásságára?
– A zene mindig is meghatározó közegem, inspirációs forrásom maradt. A stúdiómban mindig szól a zene, s máig legszívesebben muzsikusokat fényképezek. A zene számomra vizuálisan jelenik meg, kompozícióimban ezt az élményt igyekszem kifejezni, továbbadni. Beethoven zenéjéről például csináltam egy 32 darabból álló sorozatot. Mindig igyekeztem a zenével és általában a művészetekkel foglalkozni. Spanyolországról és a spanyol művészetről eddig 15 albumom jelent meg, közülük kettőt – a Barátom Picasso és a Granadától Segoviáig címűeket – Magyarországon adták ki.
A világhírességek közül kiket fényképezett?
– Nagyon sok művészt, Karajantól Lehár Ferencen, Zilahy Lajoson át Sir George Soltiig és Széll Györgyig. A Spanyolországban járt nagyságok szinte mindegyikét sikerült lefényképeznem. De én készítettem például Francóról – egy bélyegsorozathoz – az utolsó, János Károly királyról pedig az első hivatalos fényképet. A királyhoz – akiről 14 éves korában én csináltam az első képet – egyébként régi barátság fűz. Ha találkozunk, a druszájának nevez. Politikusokat különben keveset fényképeztem.
Lapoknak nem dolgozott?
– De igen. Vagy 2000 címlapot készítettem magazinoknak. Az egyiknek például tíz éven keresztül minden héten egy szép nőt ”szállítottam”.
Vannak ”nehéz” arcok?
– Nincs könnyű arc. Az emberek 99 százaléka úgy jön be a műterembe, hogy ő nem fotogén. Nálam ez nem létezik. Mindenkiből azt kell kihozni, ami szép rajta: a szeme, a nyaka, a keze, stb. Mindezt érezni kell. Nincs annál egyszerűbb, mint a fényképpel valakinek ártani. Én megtanultam – mert meg kellett tanulnom – pszichológusnak is lenni. Kitalálni, hogy a vendégem milyennek szeretné látni önmagát, illetve milyennek szeretné látni őt az, akinek a kép készül.
Kikből kerülnek ki az ügyfelei?
– Főleg művészekből, közéleti személyiségekből, üzletemberekből. Az ajtóm azonban mindenki előtt nyitva áll, csak időpontot kell kérni. Meglehetősen elfoglalt vagyok, régebben napi 25 órát dolgoztam, mostanában fékezem magam, és csak 24-et. Alapos vagyok, nem dolgozom olyan gyorsan, mint az automaták. Egyébként, ha ezzel valakinek segíteni tudok a pályáján, akkor akár ingyen is lefényképezem.
– Hogyan sikerült megőriznie kitűnő magyar nyelvtudását annak ellenére, hogy több mint fél évszázada elszakadt szülőhazájától?
– Csak az felejt el magyarul, aki el akar felejteni. Én nem akartam és nem is akarom elfelejteni az anyanyelvemet. És azt sem, hogy hol születtem: a ”történet” 1912-ben Kaposváron kezdődött... Egyébként még ma is olvasok magyarul, többször jöttem Magyarországra is – először a hatvanas években –, s hozzám is gyakran látogatnak el a honfitársaim. Úgyhogy gyakran van alkalmam magyarul társalogni.
– Nem volt nehéz beilleszkednie?
– Igyekeztem átvenni az eltérő szokásokat, kulturális tradíciókat, alkalmazkodni hozzájuk. Spanyolország egészen más világ, az emberek mások, mindenre jut idejük.
Madridban hány magyar él?
– Nagyon kevés. Talán kétszáz. Itteni, magyar származású barátaimmal is ”magyarul” beszéljük a spanyolt. Érdekes különben, hogy a gimnáziumban három nyevből – magyarból, németből és latinból – megbuktam, de azután az élet megtanított arra, hogy nyelvtudás nélkül nem lehet boldogulni. Ma a spanyolon kívül angolul, franciául és németül is beszélek.
Mit tudhatunk a családjáról?
– Feleségem spanyol, egy lányom van és két unokám. A lányom Malagában él, egy ideig az ottani reptéren dolgozott, több nyelvet beszél. A nagyobbik unokám légügyi mérnök, a kisebbik üzemmérnöknek tanul.
– Hívő ember ön?
– Igen. Hit nélkül szerintem az ember negatívan, sötéten látja a világot.
Elégedett azzal, amit elért?
– Hatvan éve tanulom a szakmát. Remélem egy ideig még tanulhatom tovább...
 
(1995)