Muky Munkácsi (Munkácsi Menyhért)

 

Fotóművész. (1909, Dicsőszentmárton, – ma Tirnaveni, Románia –  1998)
A budapesti Est lapoknál kezdte a pályáját, s Amerikában csinált karriert. Hollywodban, majd New Yorkban a filmforgatásokon a legnagyobb sztárokat fényképezhette, miközben maga is világhírű lett. 1996 áprilisában a munkáiból kiállítás nyílt a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban.
  
 
" NEM SZERETTEM A PÓZOKAT...."
  
– Kitől tanult meg fényképezni?
– Márton bátyámtól. Mikor elvesztettem pesti kereskedősegédi állásomat, írtam neki Berlinbe, – ahol híres fotósként a tekintélyes Ullstein lapoknál dolgozott – tanácsot kértem tőle. Kíhívott magához, azzal, hogy, megtanítja nekem a mesterséget. Asszisztenseként mindig vele, mellette voltam. Például akkor is, amikor Leni Riefenstahlról, – akivel egyébként közeli barátságban volt – aktokat készített. Vett nekem egy gépet is, s a képeimet rendszeresen megbírálta, de önállóan, talán három kisebb munkát kivéve nem dolgoztam. Három és fél év után apám temetésére jöttem haza, s a bátyám közbenjárására az Est Lapokhoz, ahol végül hat évet töltöttem.
– Emlékszik az első megbízására?
– De mennyire. Egy munkás lezuhant a háztetőről és szörnyethalt. Mikor a halottkém levette a kövezeten fekvő testről a papírt, s megláttam véres arcát, kifröccsent agyvelejét, elájultam, anélkül, hogy, exponáltam volna. Egy jelen levő másik fotós viszont megörökítette a pillanatot, ahogy a holttest mellé zuhanok. Fotós körökben egy csapásra ismert lettem s aztán már csak az ájulós Munkácsinak hívtak.
 – Mit fényképezett leggyakrabban az Est lapoknak?
 – Elsősorban művészeti eseményeket, szinházi főpróbákat, hangversenyeket, a Színházi Életnek pedig szinészekről, szinésznőkről csináltam portrékat.
 – Hogy jutott holywoodi szerződéshez?
– Ebben a véletlen játszott nagy szerepet. A Metro Goldwyn Mayernek volt egy, – anyai részről – magyar származású fotósa, László Villinger. A Warner Brothers is akart egy magyar fotóst, – nekik nagy hírük volt akkoriban. A bátyámra gondoltak, de őt nem tudták volna megfizetni, másrészt őt szerződés kötötte a Harper’s Bazar nevű magazinhoz. A Warnernek végülis a magyar származású Joe Pasternak rendező ajánlott engem, akivel még berlini korszakunkból ismertük egymást. Hétéves szerződést kaptam, heti 125 dolláros gázsival. Ennyi pénzt itthon egy év alatt kerestem. A hetedik év végére a gázsim 450 dolllárra ment fel.
 – Standfotósnak szerződtették?
 – Nem a film jeleneteit kellett megörökítenem, hanem a főszereplőkről sztráfotókat készíteni. Pózolós képet sohasem csináltam. Igyekeztem a színészeket nem műteremben, a forgatáson, hanem természetes környezetben megmutatni. Például Edward G. Robinsont amint képeit festi vagy James Cagneyt a yachtján.
Szerződése lejártakor miért hagyta ott az álomgyárat?
 – Önálló akartam lenni, s vonzott a bátyám példája, aki óriási pénzeket keresett a reklámfotóival. Távozásomban közrejátszott az is, hogy a sztárjaim – például Olivia de Havilland, Bette Davis – kezdtek öregedni, s tőlem nyilván azt várták volna, hogy változatlanul fiatalnak mutassam őket. Úgyhogy vettem a kalapomat, mielőtt alulmaradtam volna az idővel való versenyfutásban...
 – Mennyire vált be a saját vállalkozása?
 – Eleinte jól ment. Hirdetőirodáknak és magazinoknak dolgoztam. Mikor azonban az ötvenes évek elején a televízió kezdett egyre népszerűbb lenni, a megrendelőim nagy részét elvesztettem. Nem tudtam fenntartani a műtermemet, s két asszisztensemet, titkárnőmet ügynökömet el kellett bocsájtani. Feladtam az önállóságomat, s standfotós lettem. 1953-tól harminc éven át New Yorkban dolgoztam: a MGM, Universal, Warner Brothers studiók és a CBS,NBC tévétársaság részére több mint 75 játékfilm készítésében vettem részt, a legnagyobb sztárokat fényképezhettem. Például Al Pacinot, Marlon Brandot, Peter Sellerst, Frank Sinatrát, Paul Newmant, Jack Lemmont, Dustin Hoffmant, Peter Falkot.
 – Egyikükkel sem akadt konfliktusa?
 – Egyedül Burt Lancesterrel. A The Swimmer című film forgatásán többször megakadályozta, hogy jelenetfotót készítsek róla. Éppen válófélben volt, az ügyvédeitől naponta kapott rossz híreket és ezért rajtam töltötte ki a dühét. Mindezt akkor tudtam meg tőle, amikor később a Skalpvadászok több hónapos mexikói forgatásán – ahová az ő ajánlására kerültem – bocsánatot kért tőlem. Amerika egyik legnagyobb, ünnepelt sztárja egy kis állófotóstól. Sőt, mikor a feleségemmel három napra hazarepültem a fiam esküvőjére, kifizette a repülőjegyeket...
 – Miben különbözött a hollywoodi és a new yorki munka?
 – New Yorkban eredeti helyszíneken forgattunk, a stáb tagjai is gyakran változtak. New Yorkban nehezebb volt a munka, gyorsabban kellett dolgoznom.
Mikor fényképezett utoljára?
– 1983-ban, amikor nyugdíjba mentem.
Mely képeivel aratta a legnagyobb sikert?
– Négy filmsztárról készült trükk illetve karikatúra sorozatom ötszáz amerikai lapban, magazinban, egy másik felvételem pedig – amelyen egy film rosszcsont kamasz szereplőit miseruhában, templomi millőben fényképeztem – négyszáz magazinban jelent meg.
– Kik voltak a fotós példaképei?
– Szerettem a nagy amerikai fotósokat – például Ansel Adamsot, aki, csak fekete fehér képeket csinált, – de a legtöbbet a bátyámtól tanultam. Divatfotóival forradalmasította a műfajt: a műteremből kivitte a modelljeit a természetbe, az utcára. Nem merev beállításban fényképezte őket, hanem mozgás közben.
Hogyan alakult az ő karrierje?
– A csúcsra a negyvenes évek elején jutott, ekkor évi 100.000 dollárt keresett, Long Islandon egy öt hektáros területen építetett magának luxusvillát, benne például Rubens festmények, Ming korabeli kerámiák. Rövidesen azonban a karrierje lehanyatlott, 1943-as szívrohamát követően néhány évet pihenéssel, egy önéletrajzi ihletésű regény írásával töltött. Mikor vissza akart térni már más volt a divat, a fiatal fotósok már másképp fotóztak. Márton anyagilag is tönkrement, segített ebben három válása, s az, hogy amikor egy kis pénzhez jutott, boldog boldogtalannak fizette a cehhét. 1963-ban szegényen halt meg.
– Többi testvérével mi lett?
– Tibor még előttem jött ki Amerikába, borbélyként dolgozott. Három nővéremet és egy bátyámat a háború alatt meggyilkolták Budapesten. Népes családunkból nem maradt senki. 1967-ig nem is látogattam haza. Nem voltam képes rá...
– Mennyire lett amerikai?
– Pesten születtem, ott nőttem fel. Amerikai állampolgár vagyok, de magyarnak érzem magam. Két fiammal öt éves korukig csak magyarul beszéltünk, azt akartuk, tanulják meg a szüleik nyelvét...
– Folytatták az ön mesterségét?
– Az idősebbik fiam eredetileg kameraasszisztens volt, jelenleg egy áruház bútorosztályán dolgozik, a fiatalabbik állófotósként kezdte, s most egy fotóműterem társtulajdonosa.
– Mit tart pályája legjelentősebb szakmai sikerének?
– 1987-ben megkaptam a Billy Blitzerről, az Egy nemzet születése című Griffith-film operatőréről elnevezett díjat. Az állófotósok közül elsőként. Két évvel ezelöt pedig az American Museum of the Moving Image galéria nagyszabású kiállítást rendezett a New Yorkban készített fotóimból, Muky New Yorkja címmel. Az életem álom volt: állástalan boltossegédből ismert fotós lett.
 
(1996)