"LEGTÖBBSZÖR A KOFFEREMBEN LAKTAM"

– Mindennap negyven-ötven percet úszom, hetente ötször tizenkét-tizennyolc kilómétert gyalogolok, három alkalommal tornázom. Emellett rendszeresen vízibúvárkodom (főleg a mexikói és karibi vizekben), s a saját repülőgépemet vezetem. Forgatáson sohasem ülök le. De a frissességem, jól konzerváltságom legalább annyira a mentalitásomnak, a ”filozófiámnak” köszönhetem: az életet szerintem élni, élvezni kell, nem pedig görnyedni, gürcölni. Nem is dolgoztam soha egy órát sem, nekem a munka szórakozás, mulatság volt. Eleinte csodálkoztam is, hogy még fizetnek is érte.

– Tizennégy éves koromban festegettem és szobrászkodtam –, anélkül hogy hírüket is hallhattam volna – egy kicsit a német expresszionisták stílusában. Aztán, mert kinevettek az osztálytársaim, megsemmisítettem a képeimet és a szobraimat. Mostanában egyébként újra foglalkozom festéssel és szobrászkodással. Los Angelesben és Rómában kiállításaim voltak, egy bronzszobromat a Vatikán vásárolta meg, hármat pedig kanadai múzeumok. Mikor a tatai piarista gimnáziumba jártam, egy remek tanárom bíztatására írni kezdtem. Tizennyolc évesen még a drámaírásba is belekóstolam – de nagyot buktam. A Teréz körúti Színpad a főpróba után elállt a három egyfelvonásosom bemutatójától. Az előadás után ismerkedtem meg Molnár Ferenccel, aki a darabomat rettenetesen rossznak, de zseniális ígéretnek tartotta. Az írás – és különösen, hogy mindig eleven volt a fantáziám, s képszerűen fogalmaztam – szinte automatikusan vitt el a film felé. Érettségi után apám akaratának engedve mégis jogi tanulmányokat folytattam a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Korábban tucatnyi gimnáziumból kicsaptak, az egyetemet viszont – pedig ritkán jártam órákra, keveset is tanultam –, végül is kitüntetéssel végeztem el. Diplomát szereztem, mert anélkül akkortájt még a wc–re sem lehetett kimenni. Különben még joghallgató koromban jártam először az USA–ban, aztán később többször újra kimentem. Cowboyként, teherautósofőrként, rodeósként kerestem a kenyeremet, s besegítettem Herczeg Géza, a magyar származású amerikai filmes két forgatókönyvébe. Később Berlinben is asszisztenskedtem, többek között Henry Koster és Joe Pasternak mellett, s jó barátságba kerültem Billy Wilderrel.

– Kalandozásai után hazatérve Magyarországra, 1939-ben mindjárt öt filmet is rendezett. Hogyan sikerülhetett ez?

– Korábban több magyar rendező mellett asszisztenskedtem. A szakmában ismerték az előéletemet. Tudták, hogy külföldön sokfelé jártam, sok mindent láttam, egyszóval kitanultam a filmszakmát. Tudták rólam, hogy szeretek és tudok is dolgozni. Első filmem, a Toprini nász forgatásához a szükséges pénzt Basch Lóránt ügyvéd adta, illetve szerezte meg. Menet közben a pénz kevésnek bizonyult, de én nem ijedtem meg, nem álltam le, hanem rövidebb idő alatt, kevesebből is tető alá hoztam a produkciót.

A közízlés korlátját egyébként nehéz volt áttörni. A nézőknek más kellett, mint amit én akartam megmutatni.

– Akárhogy: pályakezdő rendező nem kívánhat az önénél sikeresebb indulást. S akkor mégis váratlanul emigrált. Miért?

– Sikeres voltam és gazdag. A városban nekem volt a legjobb kocsim, a legjobb étteremben a legjobb asztalom. S mégis, huszonöt éves koromban elmentem innen. Két ok miatt. Az egyik Lengyelország lerohanása volt. Borzasztóan megrémültem és megrendültem. A másik ok: egy megjegyzés. Keleti Márton azt vágta a szemembe, hogy csak azért rendezhetek annyi filmet, mert árja vagyok. ”Ha te zsidó volnál, te sem dolgozhatnál...” Így és ilyen áron nem akartam sikeres lenni. Világéletemben hittem az egyenlőségben. Befejeztem utolsó filmemet, de a bemutatóját már nem vártam meg. Amint leszállítottam a kópiát – jól emlékszem a napra: 1939. október 19-én –, kocsimmal a Keletihez hajtottam. Leparkoltam, még a slusszkulcsot sem vettem ki. Felültem egy nemzetközi expresszre, s meg sem álltam Londonig, ahol első utam Korda Sándorhoz vezetett.

 

– Hogyan jutott be hozzá?

– Molnár Ferenc ajánlólevelével még a jóistenhez is simán be lehetett volna menni...Korda nagyon kedvesen fogadott, kellemesen eltársalogtunk. Aztán egyszer csak megkérdezte, hol, melyik szállodában lakom. Megmondtam. Erre fagyosan és utálkozva végigmért, majd minden átmenet nélkül véget vetett a beszélgetésünknek, s egy “Majd értesítem”–mel szinte kidobott. Hosszasan gondolkoztam azon, hogy vajon mit csináltam rosszul. Végül rájöttem, hogy nyilván a külvárosi olcsó kis szállodám nem nyerte meg a tetszését. Gondoltam egyet, s még aznap átköltöztem abba a luxusszállóba, ahol ő lakott. Hozzá kell tennem, hogy pár nappal korábban három hétre elegendő pézzel érkeztem Londonba, s csekélyke vagyonomból most legfeljebb három éjszakára futotta volna. De szerencsém volt – a tehetség önmagában nem sokat ér – mert az első este összefutottam a liftben Kordával. Csodálkozva nézett, majd rám förmedt: “Mit keres maga itt? Hiszen nem beszéltünk meg mára randevút!” Én meg közöltem, hogy mától itt lakom.Erre elnevette magát. Meginvitált, s beültetett a Rolls Royce–ába. És egy darabig el sem engedett...A studióban sok mindent csináltam: például teát vittem Churchillnek, beleszagoltam ebbe–abba, s aztán végül asszisztálhattam mindkét Kordának. Zoltánnak Londonban az Elefántboy, a Négy toll és A dzsungel könyve című filmben, Korda Sándornak pedig Amerikában a Lady Hamiltonban.

– Összetartott a sok magyar. Hollywoodban, a Little Hungary nevű vendéglőben rendszeresen össszejöttünk, barátkoztunk: Kertész Mihály

(ha a felesége engedte), Hajmássy Ilona, Korda Vince és Zoltán, Lugosi Béla, Lukács Pál, Rózsa Miklós, Szőke Szakáll; de a társaságunkhoz tartozott Peter Lorre, Marlene Dietrich és Billy Wilder is. A televízió megjelenésével, térnyerésével a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a magyarok is mindinkább kezdtek széthúzni. Erősödött a kenyérharc, egymás szájából kivették volna a falatot.

 – A számtalan filmrendező közül, akivel és akinek dolgozhatott, ki hatott önre a leginkább, kitől tanulta a legtöbbet?

– Korda Zoltántól és Kertész Mihálytól lestem el, kaptam a legtöbbet. Sok fontos dolgot tanultam Székely Istvántól is. Többek között azt, hogy mit nem kell csinálni. Nagy szerencsémre dolgozhattam René Clairrel és Julien Duvivier-vel is. Jó iskolát jelentett számomra, hogy láthattam a stílusuk, módszereik közti különbséget. Érdekes egyébként, hogy általában a legtöbb, ma már világhírű, nemegyszer klasszikusnak számító rendező, a harmincas-negyvenes években mennyire nem volt tisztában munkája jelentőségével, fontosságával. Clair például egyszerűen le akarta vetetni a nevét az Eladó kíséret című, később világsikeres filmje főcíméről, annyira nem hitt benne.

 

– Ön melyik filmjét szerette a legjobban?

– Egyiket sem. Utólag csak egyes jeleneteket, egyes megoldásokat éreztem sikerültnek bennük. Nem vagyok jó – szoktam mondogatni – de jobb leszek. A legfontosabbnak azt tartom, hogy értsem, jól lássam a világot. Nekem ehhez kétszer kell kinyitnom ezt az egy jó szememet... Vallom: nyitottnak kell lenni mindig mindenre, a szokatlan feladatokra, új ismeretekre. Én mindig benne voltam a még ismeretlen technikák, eljárások kipróbálásában. Mostanában például számítógéppel vágok, de egyáltalán: életemben sok kísérleti dolgot csináltam. Mindig készen álltam a hely– és helyzetváltoztatásra is, a kalandokra, izgalmas vállalkozásokra. Legtöbbször a kofferremben ”laktam”. Szinte mindig úton voltam, hol itt bukkantam fel, hol ott. Az 1967-es arab-izraeli háború kirobbanásakor például Izraelben, az 1973-asénál Egyiptomban, 1968-ban, Kadhafi hatalomra kerülésekor pedig ”véletlenül” éppen Líbiában forgattam. Többször csináltam filmet Európában is, így például Svájcban – itt egyébként villát is építettem magamnak, de két évtized alatt alig laktam benne – s Olaszországban is. De dolgoztam egy atomtengeralattjárón is, s rendelt tőlem dokumentumfilmet a Royal Navy, a brit tengerészet.

– Sok ilyet rendeztem, s erre büszke is vagyok. Mindjárt második amerikai filmemmel, a Senki sem menekül meg cíművel (None Shall Escape) bajok adódtak. Az 1943-ban forgatott politikai ”sci-fi”-ben – egyébként először itt hangzott el az Egyesült Nemzetek Szervezete kifejezés – a győztes hatalmak a háború után a nürnbergihez hasonló tárgyaláson ítélkeznek a németek és szövetségeseik felett. A stúdió ellenezte elképzelésemet, miszerint a bíróság tagjai között négy fekete is helyet kapott volna. Végül, hosszas viták után, egy színesbőrű résztvételébe beletörődtek. Az Elkap az indulat (Monkey on my Back) egy addig tabunak számító témával foglalkozott: a kábítószerrel és élvezőivel; a hőst még a második világháború alatt szoktatták rá a narkotikumra. A filmet legalább másfél évig nem engedték bemutatni, de én nem voltam hajlandó kompromisszumot kötni, felvizezni a történetet. 1948-ban, Dick Powell főszereplésével forgattam a Kelepcét (Pitfall). Itt is amerikai filmben addig ”ismeretlen” dolgokat mutattam meg: egy házasságtörést és válást.

– Hogyan alakult a magánélete?

– Hétszer nősültem. A legrövidebb házasságomból hat hétre futotta, a jelenlegi viszont hosszabb ideje tart, mint az előző hat együttvéve. többé nem is akarok elválni, mert igaz barátra találtam. Úgy látszik, meg kellett érnem ahhoz, hogy meg tudjak becsülni bizonyos dolgokat. Anne-t egyébként régóta, tizenkilenc éve ismerem, de jó ideig csak mint munkatársak álltunk kapcsolatban egymással: négy filmem forgatókönyvét írtuk közösen. Ő kitűnő író, s jelenleg a Warner Brothersnél tölt be fontos pozíciót. Tizenkilenc gyerekem született, közülük nyolc meghalt. Az igazat megvallva: nem voltam jó apjuk, inkább barátjuk. Néha, ha találkozom egyikükkel-másikukkal, alig tudom elhinni, hogy én volnék a szülőjük azoknak a ráncos arcú öregembereknek...

– Mikor járt utoljára Magyarországon?

– Azóta, hogy negyvennyolc éve vettem a kalapomat, most látogattam először haza. Magyarországgal végképp megszakadtak a kapcsolataim, amikor 1946-ban kihozattam édesanyámat – nem is akármilyen módon – az USA-ba. Howard Hawks, a világhírű filmrendező ”szerzett” Párizsban egy amerikai bombázót, az leszállt néhány percre – mindenfajta engedély nélkül – Esztergomban. Ott fedélzetére vette anyámat, akinek – mondanom sem kell – nem volt útlevele.

 – Maradt valamilyen kapcsolata a szülőhazájával?

 – Az itthoni dolgokra mindig kíváncsi voltam, olvastam és kérdezősködtem róluk. Amikor már lehetett, azért nem jöttem, mert nagyon idegesített a hazatérő emigránsok – hírekből , beszámolókból hallott – magyarországi felvágása, rongyrázása. Sokuk megjátszott dadogása, mintha bizony elfelejtették volna az anyanyelvüket. Én angolul írok és gondolkozom, de magyarul most is folyékonyan, akcentus nélkül beszélek, noha körülbelül harminc éve már nem tudtam kivel ”praktizálni”. Aki itt született a Duna-Tisza közén, s akárhány évi távollét után is töri a magyart, az megvetést érdemel.

 

(1988)