Joszi Stern (Stern József)

 

Grafikus, festő, könyvillusztrátor, karikaturista. ( 1923, Bakonyalja-Kajár –  1992, Jeruzsálem) Izrael egyik legismertebb és legelismertebb művésze. A jeruzsálemi Bezabel művészeti akadémián, majd a londoni Royal College of Arts-ban tanult. Képeit nagyon sok helyen kiállították: Budapesten kétszer, az Egyesült Államokban és Kanadában pedig több tucatszor; de rendeztek tárlatot műveiből az ENSZ-ben, a washingtoni Capitoliumon és a jeruzsálemi Knesszetben. Könyvei közül Biblia-illusztrációja, A Könyv népe aratta a legnagyobb sikert: hat nyelven, tizenkét országban jelent meg. Munkásságát többek között UNESCO-, Nordau-, Herzl- és Jeruzsálem-díjjal ismerték el. Képeit melegség és derű színezi. Ő maga kirobbanó egyéniségű, szeretet sugárzó, Woody Allen-es humorú – ahogy magát jellemzi – elveszett pesti srác”.
 
"SZERELMES VOLTAM MAGYARORSZÁGBA"
EXODUS
 
Bakonyalja-Kajáron születtem. Tízéves koromban felkerültem egy nagybátyámhoz Pestre, ahol magyar gimnáziumban tanultam.  Magyar dalokat hallgattam, nem nevelődtem vallásosan. Szerelmes voltam Magyarországba és nap nap után szájon vágtak. A legmagyarabb gyerek voltam és zsidó lettem... Jöttek a borzasztó hírek Németországból, Szálasi megjelent az újságokban. Viccé lett az álom, hogy lesz egy Pán-Európa, és a világ szeretni fogja egymást. Minden nap kaptam egy pofont lelkileg és testileg. Hál’istennek, véletlenül bekerültem egy cionista csoportba, ahol azt mondták, meneküljünk el innen. Úgy gondoltam, ha itt nem lehet így élni, ha az álom nem úgy van, ahogy álmodtuk, akkor menjünk el innen olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Három hónapig tartott az út, le a Dunán, Románián át. Kétezren voltunk a hajón. Nagyrész fiatalok. Prágából, Bécsből, Pestről és Bukarestből. Nem sikerült bejutni Palesztinába. Az angol hadihajók elkaptak minket nem messze Haifától. Vissza akartak küldeni. De nem lehetett, mert akkor már 39-et írtunk, és elkezdődött a háború. Az angolok törték a fejüket, hova küldjenek. Először is becsuktak minket hat hónapra egy katonai táborba. Ahhoz képest, amit Auschwitzról és a hasonló táborokról halottunk, itt luxus körülmények közé kerültünk, jó ételeket kaptunk. Úgy tudtuk, innen tovább küldenek minket Indiába, vagy az ég tudja hova. Lassanként aztán kiderült, hogy mégiscsak itt maradunk. És akkor kezdtük megvalósítani a nagy álmot: hozzáláttunk az ország felépítéséhez. Olyannak képzeltük, ahol igazság uralkodik és emberszeretet, olyannak, hogy más népek majd csodálnak minket érte. 
FELEJTENI
  
Akárhogy hívják az emigrációt, az mindig egy operáció. Fájó dolog volt elveszíteni az anyanyelvemet, s az ifjúságomat. Felfogni, hogy az édesanyámat, testvéreimet, az egész családomat meggyilkolták. Tizenöt vagy húsz évig egyszerűen nem voltam képes visszagondolni a szülőhazámra. Nem éreztem haragot, csak borzasztó kiábrándultságot.... Mint egy szerelem után. Egyszerűen el akartam felejteni Magyarországot. De van, amit nem lehet elfelejteni: a magyar népdalokat, a zenét, Kodályt, Lisztet, a verseket... Felzeng benned egy Ady-vers néhány foszlánya, és akkor sóhajtasz, egy nyelven sem fogod már a verseket úgy élvezni, mint magyarul. Alszol és álmodsz egy régi tájról, a Balatonról vagy Pest környékéről. Szent isten, hát meddig fogom cipelni magammal a múlt emlékeit. Nem haragszol és nem örülsz. Megszólalsz valahol héberül, angolul vagy németül, és egy perc múlva felkiáltanak: de hisz maga pesti! Elmosolyodok. Engem zsidónak neveztek Magyarországon, de az egész világon magyarnak tartanak. Mondasz két viccet Londonban, vagy New Orleansban, és valaki rácsap a hátadra és azt mondja, te biztos magyar vagy. Ilyen vicceket csak ti csináltok. És lassanként visszalopódzik a szomorú mosoly. Körülbelül tíz évvel ezelőtt jártam újra Magyarországon: meglátogattam egy nagybácsimat és egy nagynénimet. Csöndben sírtam itt, sírtam ott. Elsétáltam a többi rokonom házához is, akiket Auschwitzban, vagy az ég tudja hol öltek meg. De nem mentem be a házakba. A falumba nem akartam visszalátogatni. Nem is mertem. Az már túl sok lett volna. De, sajnos két–három évvel ezelőtt Rapcsányi László visszacipelt. Kár volt. A kis szerencsétlen ház összedőlt. Fel volt forgatva. Aranyat kerestek ott. Nálunk? Nekünk még egy aranyfogunk sem volt.
Kértem a Jóistent minden harag nélkül, hogy engedje elfelejtenem a múltat. A cigányzenét, a Toldi-t, a gyönyörű tájképeket és a lecsót. Az nem volt. Az mese se volt. De nem megy. Nem megy. Bennem él szomorú mosollyal.

ANYANYELV NÉLKÜL
 
Soha nem gondoltam arra, hogy valaha is rajzolni fogok. Írni akartam. Engem is – mint olyan sok zsidót – megfertőzött a vers- és a könyvírás bacilusa. Azt hittem, az a legnagyobb dolog a világon. Az anyanyelvemet azonban elvesztettem. Ugyanazzal a ceruzával, amivel írni akartam volna, elkezdtem skiccelni, rajzolni. A környezetem kedvesnek és jópofának tartotta a rajzaimat, amelyek eljutottak az ifjúsági mozgalom akkori vezetőjéhez, az amerikai Henriette Szoldhoz. Meghívott magához, s azt tanácsolta menjek az akadémiára tanulni. Három éven át egész jó tanítványnak bizonyultam. Ösztöndíjakat kaptam Londonba, New Yorkba. Korán, huszonegy éves koromban megrendezhettem az első kiállításomat. Később elkezdtem tanítani is, és harmincöt évig oktattam könyvillusztrációt és rajzot. Az államalapítás után mindenki autentikus izraeli művészetet akart csinálni: legyen izraeli zsidó szaga, vagy ha nem is zsidó, de izraeli. Húsz-harminc évig álomvilágban éltünk. Azt hittük, megtaláltuk az izraeli stílust.
Joszi Stern: JeruzsálemJoszi Stern: Jeruzsálem
A mi kék egünkből, a zöld olajfából, a jeruzsálemi kövek színeiből, a különleges tájból, az orientális arab, a jemeni és perzsa motívumokból kevertünk össze valami. Ebbe a szín- és témavilágba szerettem bele. Ma is ezen az úton haladok, ami egyre nehezebb lesz. Az izraeli művészeti piacon – mint a világon szinte mindenütt – Amerika uralkodik. Művészeink nagyobb része teljesen behódolt az amerikai ízlésnek... Ezért van a négyezer éves kultúránk? Nem kellene a fehér zászlót olyan gyorsan kitűzni és rögtön kapitulálni... Hosszú ideig dolgoztam karikaturistaként is, de három-négy évvel ezelőtt elegánsan megsimogatták a fejem és azt mondták: Józsikám, a Habsburg-mosoly elmúlt. A jóindulatú, emberszerető humorom helyett késeket kértek a hátba, rúgást a gyomorba és akasztófavicceket. Eltűnt az a Molnár Ferenc- vagy Kishont-féle humanista humor, amit mindenki szeretett. Manapság divat felnyitni a sebeket. Önmagukat marcangolni. Nemcsak a mai történelmet, hanem a múltat is szétszedni. Nem a pozitívot, hanem a negatívumokat reflektorfénybe állítani. Mindenkinek volt egyszer egy furunkulus a könyökén, de nem ez az egész ember. Állandóan nem lehet ezeket a sebeket nyitogatni... Ma harapnak a szatírák. Úgyhogy elkezdtem gyerekeknek rajzolni, mesekönyveket illusztrálni. Zsófi néni és Gábriel arkangyal címen mesekönyvet is írtam. Zsófi néniről, – aki arra tanított, hogy inkább Gábriel arkangyalhoz imádkozzak, mert a Jóisten nagyon elfoglalt – és a szülőfalumról, Bakonyaljáról. Mikor nemrég életemben először – vakbéllel – megoperáltak, s rádöbbentem, nem élek örökké, újra feltámadt bennem a vágy a regényírásra. Maugham is azt állítja, az embernek életében legalább egy könyvet kell írnia. Hozzáfogtam többször is, de a közepe táján mindig megijedek, mert elkezdek hazudni. Azt írta rólam egy kritikus, hogy Joszi Stern hasonlít egy napórára. Mikor süt a nap, akkor pontosan mutatja az időt, de amikor sötét van, nem tudjuk hány óra...
 

 

 

 

HÁBORÚ ÉS BÉKE
 
Amikor a Bibliában olvastam Hágár történetét arról, hogy Ábrahám kiűzi a sivatagból az első feleségét a gyerekeivel, sírtam. Le is festettem ezt az ötezer éves legendát. Én közel érzem magamat az arabokhoz. Mindig kértem a jóistent, hogy tegye jóvá ezt az igazságtalanságot, hiszen ők az unokatestvéreink. Pedig akkor még semmit sem tudtam a politikáról, se semmiről. Ha a felhők csak egy kicsit is szétoszlottak, s felcsillant egy kis reménysugár, hogy lehet valamit tenni egymás megismeréséért, megértéséért – azt megtettem. Arab tanítványokat fogadtam ingyen, a rajzaimban felhasználtam az arab motívumokat. Úgy nézett ki, hogy a béke ugyan messze van, de afelé haladunk. Mikor a hatnapos háború végetért és kinyitották az Óváros kapuit, béke lett. Mintha nem is folyt volna háború. Csoda volt. Az Óvárost tatarozták, arabok, zsidók együtt dolgoztak. Minden évben úgy látszott – legalábbis számomra –, hogy még egy lépést tettünk a béke, a megértés felé. Majd csak találunk valamilyen utat-módot, hiszen mind a két nép békét akar, gondoltuk. De nem így van, mert a politikai erők mindenfelé más dolgot akarnak. Ez egy kis ország, mint egy zsebkendő. Ezt szétosztani? Az ember tüsszent egyet Jeruzsálemben, azt Tel Avivban is hallják. Amikor kínaiaknak meséltek az izraeli problémáról, és megtudták, hogy hány lakosa van az országnak, azt kérdezték: ”és melyik hotelban laknak?” Svájci megoldásról álmodtam, kantonrendszerről. Mindennap kétszer lementem az Óvárosba. Félelem nélkül ültem le festeni, a sikátorokban az arabok hoztak nekem enni-innivalót. A képeimet arab munkások keretezték. Arab barátok jöttek látogatóba hozzám. Sok helyen találkoztam velük. Betlehemben például a város fejével, írókkal. És ma? Nagyon nehéz a helyzet. Arab fiatalok köveket, üvegeket és Molotov-koktélokat dobálnak. A sivatagban nehezen megfogant fákat, erdőket leöntik benzinnel és egyetlen nap alatt elpusztítják harminc-negyven év munkájának a gyümölcsét. A kapcsolataink – melyek olyan szépen alakulgattak idáig – visszaestek a kőkorszakba. Ma például hősiességnek számít, ha egy arab barátom eljön hozzám. Otthon kivágják a kocsigumiját, ha zsidóknál dolgozik. Megfenyegetik, hogy ha megint eljön hozzám a zsidóvárosba, akkor felgyújtják a házát. Öt gyereke van. Amikor meg ideér, akkor itt gyanús. Nem tudják, hogy minek jön... Minden kő, amit dobnak, az én fejemre esik. A mi katonáink, ezek a kis kibucnyik fiúk, egyszerű diákok, nem is álmodtak ilyenről. Falvakban kődobáló fiatalokkal verekedni, ez borzasztó. Lehetetlen így élni... De a pesszimisták azt mondják, miért ne lehetne? Lehet így élni ötven évig is. Hát Cipruson a görögök jól jönnek ki a törökökkel? Vagy a magyarok Erdélyben boldogok? Vagy Szlovákiában? Azt hiszed, hogy én nem hallom a magyar bajokat, álmokat, szívtöréseket...? Ajvé. Még csak ez hiányzott nekem. Most két helyen, két bajjal éljek? Persze, hogy szeretném, hogy jó legyen Magyarországnak, hogy mindenki legyen boldog. De azt sem tudom elintézni, hogy a mi kis utcánkban mindenki boldog legyen. Kérem a jóistent és minden embert, segítsen, hogy béke legyen az arabok és a zsidók, e két szegény nép között... Ha Izraelben valaki nem hisz a csodákban, akkor nem reálpolitikus.
                                           
OLAJFA A SZIKLÁK KÖZÖTT
 
Része vagyok egy hatalmas zsidó családnak, amelynek tagjai Mózes és Freud, Spinoza és Heine, Jézus Krisztus és Marx és sokan mások is. Tudom, hogy ha ma találkoznék akármelyikükkel, átölelnénk egymást és azt mondanánk egymásnak, a testvérem vagy. A zsidóságomat jól jelképezi az az öreg rabbi, akit egy téli éjjelen láttam a Szent Falnál ülni és jiddisül beszélni. Kezével a falat verte és könyörgött a jóistenhez egy jobb világért. Ugyanígy veri a kezével a falat például Leonard Bernstein is — az egyik jó barátom —, gyötri a szívét, hogy valami olyan zenét komponáljon, amitől a világ szebb és jobb lesz. Egy zsidó művész nem egyszerűen jót akar alkotni. Nem. Ő próféta akar lenni. Zsidónak lenni, nekem ezt is jelenti...
Egy kis földet akartam a lábam alá összekaparni, hogy ne álljak a levegőben. Leültem csöndesen ebben a kis házban, és negyvenöt év óta itt dolgozom. Az én művészetem és életem — egy lábam alá való talajkaparás volt. Be akartam magam ültetni a sziklák közé, mint egy fa. Itt vagyok, izraeli vagyok, olajfa vagyok. Érzem a csontjaimban, hogy kétezer évig nem voltam itt. És örülök, hogy most már itt vagyok.
 
(1988)