Orvosi tanulmányait Párizsban folytatta, évtizedekig Kelet–Jeruzsálemben dolgozott, ’70-től Tunéziában él. Francia nyelven közel húsz könyve jelent meg, versein kívül négy kötetben prózai műveit, esszéit, feljegyzéseit is publikálta. Magyarul eddig egyedül Minden földek földje című kötetét adták ki, 1972-ben. Rendkívül jelentős költői munkásságát Apollinaire-díjjal(1968) és a Nemzeti Költői Nagydíjjal (1995) jutalmazták. A felvételeiből sok helyen rendeztek tárlatot.

"AZ ÉN HAZÁM A FRANCIA NYELV ÉS KULTÚRA"

– 1925-ben született, vagyis – hogy az ön Pilinszkyről írt tanulmányát idézzem – "abból az ágyútölteléknek szánt közép-európai nemzedékből való, amely a háború arcvonalai és a fogolytáborok világa között vonszolta ifjúságát." Hogy és hol kezdődik az ön története?

 – Marosvásárhelyen születtem. Apám nagyon szegény székely családból származott, anyám is székelyföldi, de az ő apja a XVII. században bevándorolt örmények leszármazottja, anyja pedig szász származású volt. Egyetlen gyerekként, vallásos, katolikus szellemben nevelődtem.

– Apám azt akarta, hogy az Erdélyben beszélt három nyelven – a románon, magyaron, németen – kívül megtanuljak franciául és angolul is. A németet otthon sajátítottam el egy apámék által e célra felfogadott szász kislánytól. Több éven át a nyári vakáció egy részét először egy szász, majd később egy román gyerekkolóniában töltöttem. Francia leckéket kb hat éves koromtól vettem egy párizsi konzervatóriumban végzett zongoratanártól. Ő irodalomrajongó is volt, vele olvastam először Alphonse Daudet és Anatole France műveit. Gimnáziumi francia tanárom szintén Párizsban végzett, neki köszönhetően pedig Rimbaud és Baudelaire költészetével ismerkedtem meg. 

– Mérnöknek. A bécsi döntéssel, Erdély visszakerülésével lehetővé vált, hogy Magyarországra menjek egyetemre.’43-ban kezdtem meg tanulmányaimat a Budapesti Műszaki Egyetemen, de három hónap után behívtak.

– Nehezen. Első pillanattól gyűlöltem a katonaságot, sokat szenvedtem. Olyan világba csöppentem, amelyet az erőszak, a durvaság, butaság és az ideológia hatott át. A kitolások mindennaposak voltak. Például, légiriadót vezényelve, hideg téli éjszaka felkeltettek és kizavartak minket a hóba, ahol bakancsban, ővvel, hátizsákkal sisakkal és puskával – meztelenül kellett állnunk. Máskor meg az éjszaka közepén a részegen hazérkező tiszt felzavarta és egyenként berendelte a szobájába a társaságot, s ott guggolva, fegyverünket feltartva a nőügyeinkről meséltetett. Az őrmester és a tizedes is gyakran kitolt velünk. Jöttünk haza fáradtan a gyakorlatról, s ők kidobáltatták szobánk ablakán negyvenünk minden holmiját: matracot, ágyat, ruhákat, ládát. Aztán tíz perc alatt rendet kellett raknunk. Vakon kellett engedelmeskednünk, az értelmünket és az érzelmeinket kikapcsolva automatákká akartak minket változtatni. Többségében nálam idősebb, az egyetemet már elvégzett társaim segítettek abban, hogy el tudjam viselni a korlátolt és szadista bánásmódot. De akadtak olyanok, akik nem bírták idegileg az idomítást.

– Hét-nyolc hónapi erdélyi kiképzés után, hadapród őrmesterként egy tank-és légelhárító üteggel kikerültem a román-orosz frontra. Amíg csak a rosszul felszerelt román csapatokkal harcoltunk, nem volt probléma, a néhány hét múlva megjelenő szovjet csapatokkal, főleg pedig a sűrün előretörő T 34-esekkel szemben azonban a mi kis, 40 vagy 45 mm-es, mozgékony és gyorstüzelésű kiságyuink nem sokat értek. Legfeljebb imádkozhattunk. "Karrierünk" az orosz fronton úgy ért véget, hogy a németek – mikor megtudták, hogy Horthy a kiugrásról tárgyal – visszarendelték a csapattestünket s mint megbízhatatlant, "átképzésre" Németországba szállították egy marhavagonban.

 – Két hónapig utaztunk, s közben a mostoha körülmények és az amerikai bombázások miatt nagyon sokan meghaltak. Végül Stuttgartól délre egy munkatáborba kerültünk, aminek közelében a csodafegyver indítására szolgáló repülőteret kellett építeni: követ hordtunk, földet ástunk. Körülbelül két hónap múlva, ’45 márciusa táján – mikor német őreink már érezték, hogy elveszítették a háborút, s fellazult a fegyelem és az elenőrzés – sikerült ellopnom egy menetparancsot, s néhányadmagammal megszöktem. Féltünk attól, hogy a SS-ek elkapnak, ezért csak éjjel mentünk, napközben rejtőzködtünk az erdőkben.

 – Talán három hét múlva valahol Bajorországban – a táborunktól kb 200 km-re –találkoztunk a nyugati fronttal, de Gaulle egységeivel. Parancsnokuk adott egy igazolást, s utasított, jelentkezzünk Strasbourgban. 500 km-es utunk rettenetesen lerombolt német városokon át vezetett. Az igazolással jelentkezhettünk a francia csapatok konyháján, gyakran a németektől is tudtunk kenyeret szerezni; a lakosság általában nem volt ellenséges. Strasbourgból néhány őr elkisért minket a várostól harminc-negyven kilométerre, a hegyekben levő német fogolytáborba, ahol már vagy százötven-kétszáz magyart gyűjtöttek össze. Miután sikerült meggyőznöm a francia parancsnokot, a magyarokat a német fogolytáboron kívül helyezték el. Engem és a barátomat mint hadapródokat tettek felelőssé azért, hogy közülünk senki se hagyja el a számunkra kijelölt laktanyát. Sajnos, két hét múlva 5-6-an elszöktek, s akkor a franciák szöges dróttal bekerítették az épületünket , s őrökkel vigyáztattak. Sok éhezéssel, fagyoskodással járó hadifogságunk egy év múlva, ’46 májusában ért véget. Vonatot indítottak hazafelé, de aki akart maradhatott politikai menekültként. A lehetőséggel ketten éltünk: én és egy székely fiú, akivel együtt csináltam végig a háborút, munka-és fogolytábort. Ő egyébként francia tanár és ma is Párizsban él.

 – Régi vágyam volt, hogy Párizsban tanuljak. Apám is azt szerette volna, ha valahol Nyugaton – Genfben, Zürichben vagy Párizsban – végzem egyetemi tanulmányaimat, s mérnök leszek.

 – Hamar rájöttem ugyanis, hogy Franciaoszágban a nagy mérnöki iskolákhoz két-három év előképzés kell. Emellett a háború miatt három évet vesztettem, matematikai tudásom sokat avult. Háborús tapasztalataim felébresztették az orvosi pálya iránti érdeklődésemet. S választásomban szerepet játszott apám legjobb barátja is, aki kitűnő kórházi főorvos volt Marosvásárhelyen, s nagyon szerettem.

 – Májusban érkeztem Párizsba, s szeptemberben már meg is kezdhettem a tanulmányaimat. Addig sok helyen dolgoztam, például étteremben konyhán, piacon rakodómunkásként. A tanulmányaimat – amíg kellett – részben a keresetemből fizettem, részben a magyar emigráció támogatott, mint a háború után Párizsba érkezett többi magyar fiatalt is. Harmadmagammal néhány hónapig Szalai Jeromos pannonhalmi bencés szerzetesnél – a közösség katolikusainak szellemi vezetőjénél – laktunk. A takarítástól, a bevásárláson át a főzésig elvégeztük minden házi munkát, kiszolgáltunk, de a magyar és francia vendégeknek adott ebédeken, vacsorákon, s a beszélgetésekben mi is résztvettünk. A későbbiekben a magyar katolikus közöség irodája segített nekünk munkát és olcsó szálláslehetőséget találni.

 – Soha nem felejtem el azt a boldog és baráti hangulatot, amely a háború utáni években, a szabadság kezdetén áthatotta Párizst. Az emberek általában nyitottak, kedvesek és segítõkészek voltak a Franciaországban   menedéket keresõ külföldivel, aki elõtt – ha munkaszeretõ is volt, s lelkesedett a francia nyelv és kultúra iránt – sok-sok ajtó megnyílt. Én soha nem éreztem ellenségességet, kirekesztést vagy ellenszenvet. Egyetemi társaim gyakran meghívtak a családjukhoz, mert tudták, hogy sokszor nem lakom jól.

 – Akkor már jól beszéltem és olvastam franciául, s a mindennapokban állandóan gyakorolhatttam a nyelvet. Az egyetemen segítettek a társaim, s támogatásra találtam a "Coférences Laënnec" nevû, jezsuiták vezette diákszervezetben is, amelynek szervezésében fiatal kórházi orvosok ingyenórákat adtak különbözõ tárgyakból, hogy felkészítsenek a vizsgákra.

– Hogy került Jeruzsálembe?

 – A kórházi hirdetõtáblán olvastam, hogy az akkor még jordániai területen fekvõ, francia apácarendek alapította kelet- jeruzsálemi- és a hozzátartozó betlehemi francia kórház részére a francia külügyminisztérium sebészt keres, s megpályáztam az állást.

 – Milyen egészségügyi intézmény volt ez?

 – A jeruzsálemi kórház eredeti épülete a ’48-as háború után Izraelben "maradt", odaérkezésem után a város jordániai oldalán új, modern és jól felszerelt kórház épült. (Míg elkészült, egy szállodában rendezkedtünk be.) A betlehemi kórházban sokkal szerényebbek voltak a körülmények. Mindkét magánkórházat a francia külügy segítette anyagilag és fõként azzal, hogy fizetett egy általa küldött sebészt.

– Az ugynevezett kollokviális, vagyis közel-keleti, hétköznapi nyelvet elég hamar megtanultam, de a klaszikus arabot nem, enélkül pedig nem lehet a hétköznapitól eltérõ tárgyakról beszélgetni. A számomra azonban az volt a fontos, hogy a betegeimmel érintkezni tudjak.

 – ’55 õszétõl ’70-ig. A ’67-es háború után az izraeli illetékesek rossz szemmel nézték, hogy a kórházunk nem akar a meglevõ egészségügyi struktúrába integrálódni, hogy meg akarja õrizni a függetlenségét. A másik, a nyomosabb ok "renitensségem" volt. Az, hogy könyvet írtam az izraeli és arab együttélés szükségességérõl ( Histoire de la Palestine, Maspéro kiadó, 1968), baloldali barátaim kérésére pedig közvetíteni próbáltam palesztinok és izraeliek között, s gyakran jártam menekülttáborokban. A kezdetektõl úgy gondoltam, nincs más megoldás csak – a nacionalista tendenciák kiküszöbölésével – egymás megértése, s az együttélés. Ezt a szemléletet akkor kevesen fogadták el, azóta izraeliek és palesztinok sokat fejlõdtek, változtak. Magatartásom miatt az izraeli hatóságok választás elé állítottak: vagy felhagyok a tevékenységemmel, vagy el kell hagynom az országot. Úgy éreztem, jobb ha távozom.

 – Igen. A francia külügyminisztérium felajánlotta, vegyek részt az országban néhány éve kezdõdött orvosképzésben, s én a tuniszi Charles Nicolle egyetemi klinika emésztõszervi-sebészeti osztályát választottam, mert ott találtam a számomra legnívósabb munkát.

 – Milyen a gazdasági helyzet az országban? Hatalom és társadalom tudott–e konszenzust kötni?

 – Nem tudom megmondani, mit hoz a holnap, de Tunéziának eddig sikerült az iszlám fundamentalizmust és a szélsõséges erõket háttérbe szorítania. Itt is mint a többi észak-afrikai országban állam és vallás nincs szétválasztva. A térségben egyébként gazdaságilag Tunézia a legjobban prosperáló ország, a külföldi beruházásokat nem korlátozzák.

– Kevesen. Az írók, költõk közül többen ismertek, mert a feleségemmel együtt – aki szintén orvos és író meg költõ – egy évtizeden át egy francia-arab folyóiratot szerkesztettünk. A klinikán az utóbbi években a tanítványaim tudtak irodalmi tevékenységemrõl, de a legtöbbjük nem olvasott tõlem semmit.

– Rendszeresen ’56-tól. Gyerekkoromban inkább csak irogattam, verset ritkábban. Elsõ két párizsi évemben – amíg a tanulmányaim nem foglaltak le túlságosan – különféle prózai írásokat, s többször verset is adtam a Csukássy Lóránt barátommal alapított Ahogy Lehet címû folyóiratba. A lap ’47-tõl vagy tizenöt éven át létezett, s eleinte stencilen, késõbb nyomdában készült. Nemcsak Franciaországban, de Németországban, Spanyolországban letelepedett magyarok, fõleg fiatal kezdõk publikáltak benne, s akadt a szerzõk között néhány ismert nevû is.

– A költõk közül kik hatottak önre a leginkább?

– Akiket a leginkább olvastam-olvasok: Baudelaire, Rembaud, Mallermé, Saint-John Perse, Claudel, a görög Seferis, az olasz Montale, a portugál Pessoa és az argentin Borgés.

– Mikor megérkeztem, s megláttam a judeai sivatagot, valami történt velem.

Életreszóló találkozás volt ez, de nemcsak belsõ élmény: gazdagnak, szépnek éreztem a sivatagot és minél jobban meg akartam ismerni. Kelet-jeruzsálemi házamból reggelente gyalog vagy a lovammal gyakran kimentem a közelben fekvõ judeai sivatag szélére, hogy köszöntsem a fényt vagy meghallgassam a kora reggeli csendet. Hétvégeken nagyobb túrákat is tettem: Betlehembõl a judeai és a transzjordániai sivatagon át a Holt tengerig gyalogoltam. Még jobban megismerhettem a sivatagot, amikor késõbb csatlakoztam egy-egy karavánhoz.

– Hogyan tudott a beduinok bizalmába férkõzni?

– Elõbb meg kellett õket szelidíteni, a bizalmukba férkõzni. Némileg könnyítette a helyzetemet, hogy orvos vagyok. A beduinok néha hónapokon, éveken át nem láttak orvost, pénzük sem volt rá. Ezért aztán, amikor találkoztam csoportjaikkal a transzjordánai sivatagban, s megtudták, hogy orvos vagyok, megörültek nekem. Mindig türelmesen végighallgattam – ha kellett órákon át – a panaszaikat, megvizsgáltam a betegeket, mini-gyógyszertárat tartottam magamnál. Komolyabb problémáikkal néha nagyon messzirõl is eljöttek hozzám a kórházba, ahol szívélyesen fogadtam õket. A beduin hagyományok között a vendégfogadás fontos dolog, valóságos törvény. A beduinok vendégszeretõek, de sohasem tolakodóak, elõbb meg akarják ismerni az idegent: hallgatják, megfigyelik õt. De az, hogy aztán valakit baráti alapon befogadjanak, hosszú ideig tartó folyamat, körülményes dolog. Amikor azonban megtörténik, akkor készek mindenre. Így sikerült néhányszor csatlakoznom a karavánjaikhoz.

 – Kultúrájuk nagyon régi viselkedési szabályokból áll. ( Szerintem az idõszámításunk elõtti harmadik évezredtõl a régió dinamikus újraformálódásában fontos szerepet játszó, e közel-keleti sivatagokban élt nomádoknak ugyanilyen egyéni és társadalmi viselkedésszabályaik lehettek.) Kidolgozott etikájuk van, amely a sivatag végtelenül sivár környezete miatt fizikai és morális állóképességet, bátorságot és igénytelenséget követel az egyéntõl. Írott irodalmuk nincs, de különösen gazdag szájhagyomány útján terjedõ epikus költészetük. Fõ témáik: a vándorlás, a harc, a szerelem, a barátság, a közvetlen kapcsolat a sivataggal és a tevével. Számunkra primitív civilizációnak tûnik az õvék, de a természettel, a sivataggal, az állatokkal és egymással való kapcsolataik gazdagabbak, teljesebbek mint a fehér emberéi. Nagyon kemény körülmények között élnek, valószínüleg olyan sors vár rájuk mint az amerikai indiánokra: kiirtják és/ vagy nemzeti parkokba kényszerítik õket. Nagy hatással voltak rám egyébként T.E.Lawrence ezredes könyvei. Õ alakította meg az elsõ világháború közepén a beduin hadsereget s fellázította a beduin törzseket a kisantant ellen. Az elsõ európai volt, aki igazán velük élt és tökéletesen ismerte gondolkodásmódjukat, szenvedélyeiket, szokásaikat és természetesen a nyelvüket. Becsülte hagyományaikat, életmódjukat, fõleg bátorságukat és kitartásukat. Úgy mint késõbb, az arabokat és fõleg a dél-arábiai beduinokat kitûnõen ismerõ nagy angol felfedezõ, W.Thesiger, aki a háború után a gyönyörû Arabian Sands címû könyvet írta

 – A bennszülötteken és a köves, hegyes arábiai sivatagokon kívül hol és mit fényképezett?

 – A sivatagtól elválaszthatatlan az oázisok világa. Sivatagi "utazásaimmal" párhuzamosan görög halászokkal bejártam és sokat fényképeztem Egea szigetvilágát is. Észak- Afrikában is megtaláltam a sivatagot, leginkább a közép-szaharai Hoggar és Tassszilia kõsivatagai érdekeltek. Az Egyesült Államokban New York és a déli sivatagok voltak utazásaim, szemlélõdéseim és fotózásaim központjai. Dél-Indiában is alkalmam nyílt sokat figyelni, jegyzetelni és fényképezni.

– Mindegyik tevékenység ugyanannak a keresésnek különbözõ megnyilvánulásai, ugyannak a génjeim által meghatározott emberi lénynek a kibontakozásai.A tanulás és az orvoslás segítettek-segítenek abban, hogy megismerjem magamat és másokat, megismerjem az emberi természetet, s az ember kapcsolatát az õt körülvevõ természettel. Az íráskor, fotózáskor is ugyanezeket a kérdéseket teszem fel, csak másképpen. Az írás, fényképezés önmagunk és a világ viszgálatát jelenti, azt, hogy, fizikailag és "metafizikailag" mélyen behatolunk önmagunkba, gondolatainkba, tapasztalatainkba és gyökereinkbe.

– Az én hazám a francia nyelv és kultúra. Francia lettem és annak is érzem magam, de sohasem tagadtam meg a gyökereimet. Érzelmileg nagyon ragaszkodom Erdélyhez. Anyámnak tíz testvére volt, gyerekeik – két Magyarországra áttelepültet kivéve – ma is ott élnek. A kapcsolatunk sohasem szakadt meg, állandóan leveleztünk. Ha tehetem legalább kétévente meglátogatom õket.

– A szüleivel mikor találkozott újra?

– Apám meghalt, mielõtt megtudta volna, hogy élek. Anyámnak ’46 körül a Vöröskereszten keresztül sikerült hírt kapnia rólam. Állandóan leveleztünk. De csak húsz ével azután, hogy elvittek katonának, a hatvanas évek elején láthattam újra viszont õt Magyarországon. Elhoztam a gyerekeimet, de sajnos nem tudott velük beszélni.

– A gyerekeikbõl mi lett?

– Az én és a – radiológus, korábban kórházi fõorvos – feleségem három-három gyereke közül négy orvos, egy színész, egy pedig cukrász. Feleségem negyedik – orvos – fia néhány éve meghalt. Tizenhat unokánk van.

– Nem gondolt arra, hogy végleg visszatérjen Franciaországba?

– Egyelõre nem. Tunéziai tanítványaimnak – akikbõl tanárok, osztályvezetõk lettek – szükségük van rám. Ragaszkodnak ahhoz, hogy figyelemmel kisérjem a munkájukat, résztvegyek a problémás ügyek megbeszélésén. Így nyugdíjasként az év felét most is Tunéziában töltjük. Emellett feleségem két gyereke is Tunéziában telepedett le, egyiküknek arab a házastársa.

– Az elmúlt évtizedek személyes történései és világpolitikai eseményei mennyire változtatták meg világlátását?

– Józanabb lettem. Jobban ismerem az emberi természetet és önmagamat. Ez segített mindannak az elviselésében, ami velem és körülöttem történt. (Persze, történt velem sok jó és hasznos dolog is.) Manapság sokszor úgy érezzük: ahelyett, hogy okosabbakká, megértõbbekké és humánusabbakká válnánk, körülöttünk és közöttünk egyre növekszik a könyörtelen harc, az erõszak és a szenvedés. Válságos idõket élünk: a rendelkezésünkre álló tudás és technika sokkal fejlettebb, sokkal magasabb szinten van, mint saját természetünk és közös értékeink-érdekeink ismerete és (egyre sürgetõbb) védelme. Talán abban bízhatunk, hogy, ha értelmünk nem is elég érett szükségleteink és teendõink felismeréséhez, valamilyen szükség-helyzet, a huszonötödik órában sarokba szoríthatja mohó, szüklátókörû szenvedélyeinket. De, az is lehet, hogy az emberi faj eltûnik, mint annak idején a dinoszauruszok...

 

(1996-1998)